Talán kevesen tudják, de Goethe egy időben színházigazgató is volt Weimarban. Persze volt, amikor az útépítések felügyeletével is megbízták, végül is egy költőfejedelem mindenre alkalmas. Történt, hogy a kutyabarát nagyherceg elő kívánta adatni az Aubry kutyája című melodrámát, melyben – meglepetés – szerepelt egy kutya is. Goethe azonban (nem tudni, milyen okokból) megtiltotta, hogy a színházban kutyák jelenjenek meg a színpadon. Kész volt a skandallum: kinek lesz igaza? A kutyabarát nagyhercegnek, vagy a kutyaellenes költőfejedelemnek? Ahogyan az lenni szokott, nemigen eldönthető, hogy egy vitában kinek van igaza; az azonban, hogy ki a főnök, a legtöbbször nyilvánvaló. Goethe tehát az első próba napján kijelentette, hogy az olyan színházhoz, ahol kutyák játszanak, neki semmi köze. Pár nap múlva el is csapták intendánsi állásából. Hja kérem, ahogyan mondani szokták: „aki fizeti a prímást, az mondja a nótát”.
A történet azóta is intő példaként állhat minden komédiás előtt: fontos a művészet, a közönség és a szabadság; de a legfontosabb a gázsi, ami akár veszélybe kerülhet, ha összerúgjuk a port a szponzorral. Annak apropóján mesélem ezt, hogy Alföldi Róbert begerjedt. Persze nem akarom Alföldit Goethéhez hasonlítani – tartsunk mértéket. Egyszerűen arra gondolok, hogy ahogyan közeledik a Nemzeti élén a tényleges direktorváltás, mindenki – így Alföldi is – rátesz egy lapáttal a művészet szabadságáért folytatott küzdelemre.
Nyilván teljesen véletlenül, de egy időben ad Alföldi interjút és hozzák az újságok, hogy Vidnyánszky nem akarja a Mefisztót; ugyanekkor neves osztrák művészeti személyiségek, mint Elfriede Jelinek – aki volt kommunista párttag és Nobel-díjas – nyilatkozatban fejezik ki aggodalmukat a művészi szabadság magyarországi helyzete miatt. Ez a Jelinek egyébként is egy rejtély számomra. Tudott dolog, hogy a Nobel-díj már-már biztosítéka az irodalmi tehetségtelenségnek; azonban ennyire rossz, olvashatatlan írókat még ott sem szoktak díjazni. Mindegy, sok dolog van ezen túl is, amit nem értek; de most vissza a művészet szabadságáért folytatott honi küzdelem sűrűjébe.
A darabválasztás – a Mefisztó – szintén véletlenül kerülhetett Alföldi direktorkodásának végére, amikor a sötét fasizmus ismét igyekszik megfosztani a művészeteket a szabadságtól. A magyar valóságra lefordítva ez azt jelenti: a hatalom nem fizet eleget azért, hogy szidalmazzák. Maga a mű, a Mefisztó, kitűnő lehetőséget nyújt a fasizmus bomlasztó hatásának bemutatására: már Szabó István is futott egy sikeres kört vele, két jelentés között. Az apja, Thomas Mann árnyékából kilépni sohasem tudó, nagyon közepesen író, homoszexuális, alkoholista és idegbeteg Klaus Mann regénye a fasizmus és a művészet, a művész kapcsolatáról szól: arról, hogy egy színész hogyan lesz alantassá. Mondjuk jellemző, hogy Szabó nem arról rendezett filmet, ahogyan egy rendező lesz a diktatúrában alantassá, pedig a megélt élményeknek nincs párja. Meghökkentő, hogy Mann pont egy színészt használ ilyen didaktikus célokra. A komédiás ugyanis az, aki a legkevésbé „független” – bármit jelentsen is ez – a művészek közül.
A 20. század eredményeként a művészetek és a művészek jórészt függetlenítették magukat a közönségtől. Könnyedén tehették ezt, hiszen munkájuk nem nagyon igényelt komoly befektetést. Egy vászon, az olajfestékek, vagy az írógéppapír – manapság a bitek a merevlemezen – nem igényel komoly beruházást. (Bár a festék ára komoly tényező lehet a művészi érték meghatározásánál, legalábbis a reneszánszban a festmények értéke az „anyagköltség + annak százalékában a munkadíj” képlet alapján lett meghatározva, és mivel a kék és az arany volt a legdrágább, a rossz nyelvek szerint ezért oly gyakoriak ezek a képeken...)
*
Más a helyzet a színészettel és a színházzal. Ehhez rengeteg minden kell: épület, fűtés, világítás, egyebek, és mindezek igencsak költségesek. Kell azonban még valami is: a közönség. Bár a modern színházművészet mindent megtett azért, hogy a közönség-nélküli színház megvalósuljon – a dolog mégsem sikerült. Az ok nem másban, mint a művész személyiségében rejtőzik. Akármekkora is valamely komédiás szája, ha látja, hogy két felvonás között a közönség nagyobbik része eltűnik, a lelke mélyén összeomlik. A taps létszükséglet számára, mint az oxigén. Persze nem mindegy, hogy milyen tapsról van szó.
A magyar színház tragédiája ugyanis, hogy mindig tapsolnak. Lehet, hogy kevesebben, mint ahányan elkezdték nézni az előadást, de tapsolnak. A magyar színházban nincs bukás. Nem fütyülnek, nem dobálnak záptojást, hanem akkor is tapsolnak, ha nem tetszett, amit láttak a pénzükért. Ennek gyökerei mélyre nyúlnak, a szocialista brigád-mozgalom ingoványába. Fiatalabbak kedvéért: a munkahelyeken az átkosban ún. szocialista brigádokat kellett alakítani a szocialista öntudat növelésére. Ezeket regényes alakokról nevezték el, mint Clara Zetkin vagy Zalka Máté – itt most nem részletezném, hogy pl. a nevezettek miről voltak híresek, ez nem is fontos, a brigádtagok sem tudták.
A brigádok számára kötelező volt kulturális programokon is részt venni, és a legelviselhetőbb kulturálódási forma a színházlátogatás lett a proletariátus és vele szövetséges parasztság körében. A téeszekben is voltak ugyanis ilyen brigádok. Képzeljük el, amikor a borjúnevelde Clara Zetkinről elnevezett szocialista brigádja megtekinti az Antigoné előadását a Nemzetiben. A mozgalom mindenesetre garantálta a telt házakat a színházban. A nevezettek semmiféle támponttal nem rendelkeztek annak eldöntésére, hogy az általuk megnézett előadás milyen minőséget képvisel, ezért aztán a pártrendezvényeken megszokott módon hosszan, hangosan és ütemesen tapsoltak, bármit láttak is. Persze a „Marica grófnő” után kissé hangosabban. Ebből azután szokás lett, az előadás után tapsolni illik. Minden jóban van valami rossz, ezért ennek az első látásra színészbarát szokásnak is lett hátulütője: ahol nincs bukás, ott nincs siker sem. Tudják: ha nincs sötét, nincs világos sem. A magyar színházi élet azóta sem tud igazi sikert felmutatni, kivéve talán a vájt fülű értelmiségiek között. Ők azonban kevesen vannak a tapsoláshoz, és különben is tiszteletjeggyel mennek. Így azután senki sem tudja, hogy melyik a „jó” és melyik a „rossz” színház. De a szocialista színháztörténeti kitérő után vissza a mi Róbertünkhöz és művészi szabadság honi állapotához.
*
A magyar színházi struktúra a szocializmusban alakult ki, és a mai napig hordozza annak vonásait. A szisztéma alapja a kőszínház és az ehhez tartozó állandó társulat. Ez így rendkívül költséges megoldás, hiszen a magas fenntartási költségeken túl ott van még a trupp fizetése is, függetlenül attól, hogy szerepel-e az aktuális darabban, vagy hogy sikeres vagy sikertelen. A társulatok azután tele vannak „örökös” tagokkal, hiszen kinek van szíve egy öregedő, húsz éve tehetségtelen színészt, aki egyébként egy kedves ember, kidobni az utcára, hogy ott éhen haljon?
A felmerülő költségeket az önkormányzatoknak „kötelező” kifizetni, és mivel ezek többnyire igen ramatyul állnak anyagilag, a pénz mindig kevés. Azért kötelező fizetnie az önkormányzatoknak, mert – ugyancsak a szocializmusban gyökerező módon – van egy olyan vélekedés, miszerint a művészeteknek „népnevelő” hatása van, jelesül tanítanak, nevelnek és szórakoztatnak. Természetesen, még ha el is fogadjuk azt a metafizikai állítást, miszerint mondjuk Bóni gróf jellemfejlődésének ábrázolása a Csárdáskirálynőben jó hatással van a széles néptömegek erkölcsi állapotára; akkor sem kaptunk választ arra, hogy mindezt miért kell olyanok pénzéből finanszírozni, akik nem akarnak színházba járni? Tapasztalataim szerint, aki szeret színházba járni, az hajlandó fizetni is érte. A népnevelés egyébként is problematikus dolog: csak akkor elfogadható, ha feltételezzük, hogy a „nép” maga kevés ahhoz, hogy felismerje saját érdekeit, és ezért derék értelmiségiekre szorul, akik megmutatják neki a megigazulás útját. Tekinthetünk így is a társadalomra, gyanítom azonban, hogy az ilyesféle társadalomfelfogást sokkal inkább tőlem várja el a nyájas olvasó, és nem a társadalmi és emberi egyenlőség libi élharcosaitól.
A kötelező jellegű önkormányzati-állami finanszírozás azután a művészeti korrupció alapjává válik. Mert mivel tudja a színház honorálni a feléje kimutatott jó szándékot – a primadonnának a döntéshozóknak nyújtott személyes szolgálatain túl, aminek egyébként óriási haladó hagyományai vannak a színháztörténetben? Természetesen az aktuális kurzus ízlésének és igényeinek kiszolgálásával. Ennél pedig mi sem egyszerűbb. Az a helyzet ugyanis, hogy igen vékony a határ a „jobboldali” és „baloldali” – politikai jellegű – művészet között.
A magyar művész nem pasztellekkel dolgozik, ha politizálni akar. Nem is igen teheti, hiszen megrendelői nem értik és nem kedvelik a pasztelleket. Harsány színek kellenek és hangos ordítás. Alföldi pedig rutinos komédiás, ami azt jelenti, hogy pontosan tudja, mit kell tennie protektorainak kegyeiért. A darabválasztás nyilvánvalóan tartalmazza az utalásokat a direktorváltás körülményeire, és Mefisztó szerepét bizonyára egy korpulens, nagyon rövidre nyírt hajú színész fogja játszani – rendkívül magas művész színvonalon, természetesen.
