Az augusztus 15-ei Magyarország-Izrael barátságos mérkőzésen a szurkolók egy csoportja antiszemita rigmusokat skandált a nézőtéren, melyből aztán jókora botrány is kerekedett, a Simon Wiesenthal központ feljelentést tett a FIFA-nál. A Nemzetközi Labdarúgó Szövetség végül büntetésből kitiltotta a nézőket a március 22-ei magyar-román vb-selejtezőről. A közösségi felelősség vállalása rendkívül pozitív lépésnek mondható – így helyesen tette a Magyar Labdarúgó Szövetség, hogy bocsánatot kért a történtekért, és a Fidesz-KDNP is jól döntött, amikor elhatárolódott a rendzavarók minősíthetetlen viselkedésétől. Viszont abból, hogy hamut szórunk a fejünkre, nem következik egyenesen, hogy kollektív bűnössé is kell kikiáltani bennünket – márpedig a márciusi mérkőzésről való kitiltás a teljes magyarság ellen irányul, olyanokra is, akik nem csak nem tehetnek az augusztusban történtekről, de mélyen elítélték az ott tapasztaltakat.

A beszámolók alapján a palesztinozás és a zsidózás csak egy szűk kisebbség akciója volt, és a közönség józanabbik fele hangot is adott nemtetszésének, füttyel jutalmazva a primitív bekiabálókat. Hiszen a futball közösségi élmény – a labdarúgók játéka a nekik szurkoló közönség éltetésének mértékével párhuzamosan fejlődik, hogy a végén a nézők és a játékosok együtt lélegzésének köszönhetően váljon a mérkőzés feledhetetlen, összekovácsoló erejű közösségi élménnyé.

Hogy ilyenkor mindig jelen van egy nem túl intelligens, frusztráltságát túlkompenzáló réteg, akik mások szórakozását is megrontják infantilis viselkedésükkel? Sajnos ez ellen nem lehet általános érvénnyel fellépni, a visszaszorításuk és elítélésük feladata a jelen lévők értelmesebbjeire marad: megmutatni a botrányt keltőknek, hogy senki sem díjazza tevékenységüket.

Viszont nem hogy egy teljes lelátót, de a meccsen jelen nem lévőket is büntetni azért, amit a hangos kisebbség követett el, ez igazságtalannak mondható, ráadásul a célját sem igen érheti el. Az antiszemitizmus elleni küzdelem újabb grádicsa ugyanolyan kontraproduktívnak mondható, mint az előzőek. A futballmeccseknek sajnálatos módon állandó résztvevője a xenofóbia és a minősíthetetlen megnyilatkozás, ahogy azt a most hozott példák sora is mutatja. Csak minket és ennyire durva módon büntetni nem mondható túl korrekt lépésnek, és vélhetőleg ez nem csökkenteni, hanem éppen erősíteni fogja az antiszemita indulatokat.

A labdarúgásnak nézők nélkül épp annyi értelme van, mint a közönség nélküli koncertnek – lehet persze a tévé előtt ülőkre apellálni, csak hát így pont a lényege vész el az egésznek. Egy hangsúlyosan közösségi jellegű eseménynek közösség nélkül semmi értelme – ez így büntetés nem csak a szurkolók, de a játékosok számára is.

Csak remélni tudjuk, hogy sikeres lesz a Magyar Labdarúgó Szövetség fellebbezése, és a lelkes szurkolók skandálása töltheti majd be a lelátót – ellenben a történtekből tanulva még inkább igyekeznek majd kiszűrni maguk közül a balhézni akaró arcokat. Addig pedig a Kerdemmel csak egyetértve mondhatjuk: épp azok húzhatnák meg most magukat a legjobban, akiknek a szólamai miatt kell most az egész országnak bűnhődnie. A palesztinozó és izraelező Vona Gábor inkább ne demonstráljon mindaddig, amíg híveinek érthetően és világosan el nem magyarázza, mivel is ártanak a legtöbbet az országnak és a magyarok jó hírének.