„Puerilizmusnak akarjuk nevezni annak a közösségnek magatartását, mely gyermekiesebben viselkedik, mintsem azt ítélőképességének állása megengedhetné; annak a közösségnek a magatartását, mely ahelyett, hogy az ifjakat férfiakká nevelné, saját viselkedését az ifjakéhoz idomítja.” (Johan Huizinga: A holnap árnyékában)
Az oktatás olyan mint a foci – mindenki ért hozzá. És amilyen szintre leküzdötte magát, lassanként ez igaz is lesz, ezen a színvonalon tényleg lehet már érteni hozzá. Itt és most az ún. humán tudományok katasztrófájáról lesz szó. Nincs különösebb rálátásom a természettudományos oktatás színvonalára: csak remélni tudom, hogy nem jutott arra a sorsra, amire az oly nagy múltú humán oktatás. Ami tény: évek óta alacsony azok száma, akik természettudományokat kívánnak tanulni. Ennek számtalan oka van/lehet: én úgy gondolom, alapvetően a lustaság az oka. Az ifjúság – mint mindig – a könnyebbnek látszó utat választja, ha módja van erre, és természetes módon irtózik a mérhető, számon kérhető diszciplínáktól. Ebben teljes mértékben támogatja őket a korszellem, amelyik az emberi felelősségvállalás felől az „önmegvalósítás” felé tolja az életstratégiákat, és hát ki ne szeretne bohém életet? Ezt erősíti az a sajnos jogos gondolat, hogy a humaniórák terén könnyebb diplomát szerezni. A magyar felsőoktatás szívesen siet a bliccelők segítségére – némi fejkvótáért cserébe – különböző izgalmas szakokkal, melyek közös jellemzője, hogy művelői számára sem nyilvánvaló, mit is jelent a szak elnevezése; és a képzés legnagyobb nehézsége annak meghatározása, hogy mi a fenét is tanítsunk tíz hosszú félév alatt.
*
Pedig ez nem volt mindig így. A boldog időkben még tudták: a humán tudományok elsajátítása ugyanakkora erőfeszítést igényel, mint a természettudományoké; és aki életcéljának választja tanulmányozásukat, az készüljön fel arra, hogy rengeteg szorgalomra is szüksége lesz. A 19. század világa szép, karteziánus precizitással fel volt osztva testre és lélekre, a test volt a természettudományok terepe, a hardver; és a lélek a szellemtudományoké: a szoftver. Ebben a felosztásban a két fél legalábbis egyenrangú volt, ezért a szellemtudományok művelőit semmivel sem övezte kisebb megbecsülés, mint a természettudósokat. Boldogabb országokban ez még ma is így van, persze ott – Amerikát kivéve, de arról később lesz szó – nem lehet büfé-ruhatár szakon diplomát szerezni, ami radikálisan javítja a diplomák becsületét.
Annak feltételei, hogy ki taníthat, természetesen korántsem voltak egyformák. A marxizmus mindig is körüllengte egyfajta szcientista báj, emlékezzünk: „Kommunizmus = szovjethatalom + az ország villamosítása”; ezért a természettudományokkal és a természettudósokkal könnyebb kézzel bántak. Persze csak addig, amíg nem ütötték az orrukat a politikába. Késői, teljesen elborult korában Sztálin – a tökéletesen elmebeteg Liszenkó tanácsai alapján – már rendesen megmondta, hogy mi a tudomány és mi nem az. A kommunista főkorifeusok – többnyire valamiféle skriblerek lévén – nagyon nagy jelentőséget tulajdonítottak az ideológiának. Saját magukból indultak ki, hiszen mindannyian hittek egy hermetikusan megszerkesztett ideológiai világképben, és azt gondolták, másoknak is erre van szüksége. Ezért már a kezdet kezdetén elnémították a kritikus hangokat, és kiátkozták, megsemmisítették azokat, akiket kellően veszélyesnek tartottak. Az ideológiai harc az egyik legsúlyosabb tünete volt a baloldali elmebajnak, valódi tétetekkel: a tét tudniillik – a megvalósult humanista utópia birodalmában – gyakran az élete volt annak, akit a „rossz” oldalon találtak, vagy csak azt mondták róla. A marxizmus – bár tagadták – valódi gnosztikus vallássá nőtte ki magát, melynek papjai a szent iratok tanulmányozásának szentelték magukat. Terminológiája a kívülállók számára érthetetlenné torzult, és meghökkentő volt, hogy két felkent ugyanazt mondja, mégis, az egyikük elhajló. Innen a zaklatott érdeklődés a humán tudományok iránt.
A csermaneki pragmatizmus egyik legnagyobb felismerése volt, hogy az ideológiai viták a kutyát sem érdeklik, az egymással vadul marakodó értelmiségiek belügyei a proletariátusból nem váltanak ki emóciókat. Ez tette lehetővé a késő-csermaneki aranykor intellektuális „szabadságát” és az ideológiai slamperájt. A rendszer gerince, a hatalmi „elitet” képező cselédek és disznópásztorok, valamint ivadékaik, az új uralkodók számára teljesen természetes volt mindennek a megvetése, ami „szellemi”. A kisüsti pálinkán, a vadászaton és a pártbizottsági autó-használaton (sofőrrel!) kívül nemigen hittek semmiben. A rendszer megengedő attitűdjének alapja az a felismerés volt, hogy a „nép” szemében tökéletesen irreleváns, hogy X mit gondol Marx bármely írásáról, vagy Y művész mennyire avantgárd. Mindez a panelok népét, természete szerint, magasról nem érdekelte, ezért aztán könnyű volt engedékenynek lenni, és jó-pontokat lehetett gyűjteni Nyugaton, ahová koldulni jártunk.
*
A magyar felsőoktatás mozgása nem olyan, mintha síkos lejtőn csúszna lefelé. Nem. A megfelelő metafora az, hogy a lépcsőn gurulunk le, és minden lépcsőfokba külön gondossággal beverjük a fejünket. Az egyes lépcsőfokok történeti idő-intervallumoknak felelnek meg azoknak, melyekben az egymást követő tanárgenerációk felváltották egymást. Az első, ahol elindultunk a lépcsőn lefelé, 1945 és 1952 közé esik. Ez az ortodoxia kora. Itt még nyoma sincs a későbbi slamposságnak, ami az ideológiát és a mindennapi életet illeti, minden sarkos és kegyetlen. Ekkor űzik el a katedráról – sokszor az országból, vagy az életből is – azokat a professzorokat, akik gyógyíthatatlanul reakciósok voltak; értsd: nem voltak hajlandóak a tudományos meggyőződésüket alávetni a dialektikus és történelmi materializmus magasabb rendű igazságainak. A száműzetés fokozatosan történik, figyelembe véve a párhuzamosan futó janicsár-képzés kapacitásait. Mikor az utóbbi helyen elkészül egy példány, akkor annak helyet csinálnak. Ez a szorgalom egyébként azóta sem lankad: egy nagyszerű automatizmus épült ki, melyet a baloldali elitek mértéktelen beltenyészetében a nepotizmus hajt előre. Csak az elején kellett a hatalom eszközeivel helyet csinálni, utána a már bent lévők hozták a retyerutyát. Régi álmuk teljesült azzal, hogy belül kerültek a felsőoktatás berkeiben; tudták jól: a hosszú jólét és befolyás kulcsa a következő nemzedékek megtévesztésében rejlik.
Azonban kommunisták előtt szocializálódott régi professzorok önmagukban is hordoztak még annyi tekintélyt és tartást, hogy mindentől függetlenül a követelmények magasak maradtak. A professzori cím tekintélyes volt, és a vizsgák nehezek. A szigorlatok előtt kötelező sok-ezer oldalakat akkurátusan számon kérték, és aki nem készült, az repült. Kivételt ritkán tettek, csak a nagyon káder gyerekek tudtak ugyanolyan hülyén kimenni az egyetemről, ahogyan jöttek; és ezt a piszkos munkát sem a professzorokkal végeztették, hanem az új szervilisek közül vizsgáztatott valamelyik külön. Ilyenkor nagyon izgult mindenki, hogy sikerüljön...
A következő lépcsőfok a '70-es évek. Ekkor vonul vissza, öregszik meg végleg az utolsó nagy tanárnemzedék. A tanszékek már az újak kezébe kerülnek. Mindez azonban csak megingatta, de nem rombolta le teljesen az egyetemek tekintélyét; a színvonal romlott ugyan, azonban még mindig nehéz volt bekerülni és bent maradni. A humán szakokon tízszeres, vagy nagyobb volt a túljelentkezés, és ezt még súlyosbította a szochazások konkurenciája. (Fiatalabbak kedvéért: szochazás az volt, akinek szülei kiérdemelték a Szocialista Hazáért kitüntetést. Ezt főleg az imperializmus elleni harcért lehetett kapni, meg az ÁVH-n végzett kiemelkedő teljesítményekért, esetleg egy kis pufajka '56 után. Ezek gyerekei felvételi nélkül jutottak az egyetemre, annyi volt belőlük, mint a nyű. Gyakorlatilag mindenki megkaphatta, aki tevőlegesen volt hazaáruló és nem csak meghunyászkodott.) Ugyanakkor az általános és középiskolai tanári pálya társadalmi megbecsülése rohamosan tovább csökkent (e jelenség az ötvenes évek óta töretlenül tartott; úgy tűnik a közvélemény is érzékelt valamit a felsőoktatási folyamatokból). Végül oly mélységebe zuhant, ahová csak a rendőrök és az agrármérnökök tartottak velük.
*
Az utolsó csapást, mit csapást, megrendítő ütések sorozatát a '90-es években szenvedtük el. Ekkor minden összejött. A megnyílt határokon szinte egyszerre távoztak a legjobbak, akiknek nem volt probléma Nyugaton állást találni, ezzel párhuzamosan megkezdődött a felsőoktatás eltömegesítése és az oktatási „reform”. A vér nem válik vízzé, a „reform” végrehajtói az atyáik legjobb hagyományai szerint láttak munkához. Brutálisak voltak, ideológia-függők és ostobák. Mint ár sokadszor, úgy láttak a dolognak, miközben fogalmuk sem volt arról, hol is és kikkel élnek. Semmi érv, semmi megfontolás nem számított, csak az ideológia meghatározta recept. Először is meghirdették a felsőoktatást mindenkinek programot, a több pénzt az emberek zsebébe mintájára. Az egyetemeket, főiskolákat egyetlen jól irányzott intézkedéssel, a fejkvóta bevezetésével könnyedén cinkosukká tették. Az oktatói kar felhígítása tovább folytatódott, talán még gyorsult is a foximaxis „tanárok” kooptálásával – mégis csak a mi kutyánk kölykei –, hiszen hiány mutatkozott a megnövekedett létszám oktatásában. Létrejöttek azok az új „tudományokat” oktató tanszékek, ahol belépéskor az ember megbotlik a szellemi színvonalban.
A tanárok kezéből minden lehetséges fegyelmező eszközt kivettek, gyakorlatilag lehetetlenné vált a buktatás és ezzel a számonkérés is. A lényeg a diákság önmegvalósítása lett, a tanulás szó is kikopott a pedagógiai közbeszédből. Lelkes pszichológusok írtak hosszú, tudós munkákat, lehetővé téve az összes „disz”-izét: magyarán betegségnek nevezték el a lustaságot, a fegyelmezetlenséget és az alkalmatlanságot. Mindennek tetejébe folyamatosan változtattak a szabályokon, a tanmeneten, mindenen. Egy volt a lényeg: sutba dobni a több ezer éves nevelési tradíciókat és módszereket, mint ósdi, tekintélyelvű és fasisztoid izéket; és helyettük tömeges emberkísérleteket kezdtek a következő generációk rovására – hátha beválik. Amikor már a legostobábbak is belátták, hogy nem válik be, akkor azt mondták: nem azért nem váltak be, mert ostobaságok voltak, hanem mert nem eléggé konzekvensen alkalmazták őket. A módszer ismert volt: a '68-as lázadók balról bírálták a rendszert, hibáit annak tudva be, hogy nem volt eléggé ortodox módon baloldali. A különbség csak az, hogy akkoriban – ifjonti hevülettől hajtva – nemigen tudták, hogy miért teszik amit tesznek, ma már annál inkább. Ez a '68 egyébként is nyomot hagyott a magyar felsőoktatáson. A '68-as nemzedék az, amelyik mára a kulcspozíciókat elfoglalta az egyetemeken és főiskolákon; innen is ered az, hogy az oktatók és rektorok szívesebben lázadnak, mint a diákok. Itt köszön vissza a Huizinga által emlegetett puerilizmus.
Ma már ott tartunk, hogy szerencsés az az eset, ha a hallgató nem hülyébben jön ki, min ahogyan bement. Senki nem gondolhatja komolyan, hogy az adott korcsoport néhány százalékán túl lennének még olyanok, akik alkalmasak a főiskolai, egyetemi tanulmányokra, ha azok színvonala méltó volna a képzés nevéhez. Olyanok semmiképpen nem kaphatnának bölcsészdiplomát, akiknek komoly gondot okoz egy regényből száz oldalt elolvasni; akik a felvételi pillanatában nincsenek túl a világ és a magyar irodalom klasszikusain; akik nincsenek olyan általános humán műveltség birtokában, amilyennel ma a végzettek sem bírnak manapság. Bármekkora visítás is veszi körül a témát, a tehetség, a képességek nem demokratikusan vannak elosztva. Elitet képezni az elitből lehet, és ha sikeresek akarunk lenni, akkor brutálisan szelektálni is kell.
Nem korrekt eljárás sem az adófizetőkkel, sem pedig a gyerekekkel szemben, hogy nem mondjuk meg nyíltan: csak kevesek képesek megfelelni a követelményeknek, csak kevesen tudnak majd meg is élni abból, amit és ahogyan tanultak. Az átlötyögött évek, a regények rövid tartalmának elolvasásával szerzett és guglival megerősített ismeretek mit sem érnek, csak arra jók, hogy rosszabbul érezzék magukat a Tesco-raktárban és McDonald’s-nál mosogatás közben. Persze lehet mindezt külföldön is előadni, ahol a koszos edényeket a kaland aranyfénye vonja be – egy darabig. Aki itthon mosogatott vagy bébicsősz volt, az külföldön is az lesz – igaz, több pénzért. Azonban mivel a pénz emberi viszonyokat mér, nem mást, egy millimétert sem megy előrébb a táplálkozási láncban; és a felsőfokú tanulmányok csak arra voltak jók, hogy rosszabbul érezze magát ő, aki eleve nem volt másra alkalmas. Szemérmetlenül hazudunk nekik, amikor diplomát adunk a kezükbe, és ezzel látszólag azt igazoljuk, hogy megfeleltek valamiféle felsőfokú követelményeknek – nincs semmiféle mentségünk erre.
Amerikában (ahonnan ez az elmebeteg oktatási koncepció elindult) azt a megoldást találták, hogy kiépítették – illetve az ottani mentalitás szerint inkább kiépült – az elitegyetemek hálózata. Ott nem az a kérdés, hogy végeztél-e felsőfokú tanulmányokat, hanem az, hogy hol. Ha az Ivy League valamelyik méregdrága magánegyetemén és néhány másik nagy, kiemelt egyetemen végeztél, akkor karriered biztosított, a többi helyen szerzett diploma semmit sem ér, és ez a tendencia mindenütt. Európában is minden nyugati országnak meg van az elitképző egyeteme. Ide nagyon kevesen jutnak be és nagyon nagyok a követelmények. Kivéve természetesen a nagyon gazdagokat: ők simán kifizetik a tandíjat, és karrierjük nem a tudásuktól, hanem a szülők pénzétől és befolyásától függ. Nincs ebben semmi demokratikus, vagy igazságos: egyszerűen vannak, akik okosabbnak születtek, az élet már csak ilyen.
*
Egyáltalán nem kell mindenkinek egyetemre járnia. Asztalosra, szobafestőre, mi több, cselédre és disznópásztorra is szükség van, és teljes, boldog életet élhetnek a szakmájukban úgy, hogy hasznára vannak a többieknek. Elégedetten alszanak el esténként, felnevelik a gyerekeiket, megöregszenek és meghalnak, mint bárki más. Ha nem csak asszisztálunk hozzá, hanem elősegítjük, hogy ifjú éveikben hamis ígéretekért ne tanuljanak semmi hasznosat, csak azt a tévhitet alakítjuk ki bennük, hogy ők valami többre hivatottak; és mivel sohasem jutnak el ehhez a többhöz, örökre boldogtalanok lesznek. A magyar felsőoktatás sem méretében, sem színvonalában nem felel meg a követelményeknek. Kiégett, rosszul felkészült oktatók képeznek motiválatlan, gyenge képességű ifjakat; és mindenki csodálkozik, hogy egyre rosszabbak lesznek a dolgok. Márpedig egyre gyatrább tudású tanárok kerülnek ki, és ők tanítják majd a következő generációt, hogy még felkészületlenebbül vágjanak neki a felsőoktatásnak, és így tovább, lefelé tartó spirálban a végtelenségig.
Demokratikus politikus nem vehet el semmit a „néptől”, amit az már a magáénak gondol; hiszen újra választások lesznek, és a többet ígérő kerül majd hatalomra. Amit egyszer a plebsz megkapott, az azonnal „joggá” válik. Pedig az egész hátterében talán egyetlen „jog” húzódik meg: a butasághoz való örök és elidegeníthetetlen jog.
