„There is a natural order to this world, and those who try to upend it do not fare well.” (Cloud Atlas)

„I've been looking for freedom, I've been looking so long” (David Hasselhoff)

Az élet, a világmindenség meg minden. Igen, az egy másik sztori, de mégis ez a cím jutott az eszembe akkor, amikor először találkoztam a Cloud Atlas regénnyel; majd évekkel később, amikor megnéztem a regényből készült film trailerét. A film, mindenről: ez jöhet le annak, aki nem ismerte előtte a Felhőatlasz bonyolult univerzumát. Féltettem is a történetet a megfilmesítéstől, és előre elhelyeztem a grandiózus melléfogások polcára, valahová a Dűne, a Münchhausen báró kalandjai és a Waterworld mellé. Aztán megnéztem a filmet, és kellemesen csalódtam: működik a Felhőatlasz, mozivásznon is.

Vitorláshajós kalandfilm déltengeri szigeteken; háború előtti angol társadalmi dráma; hetvenes évekbeli klasszikus krimi; angol humorral oldott kortárs jelenetek egy öregek otthonában kitört lázadásról; high-tech sci-fi egy futurisztikus diktatúrából; végül egy poszt-apokaliptikus barbár világ, ahol az ember újra embernek farkasa – jól ismert zsánerek összeömlesztve és újrahasznosítva egy regényben, egy filmben. Hogyan?

David Mitchell mesteri és bonyolult regénye a hat fenti történetet nyitja egymásba és vissza: a regény fő karakterei nagyon távol állnak egymástól a térben és időben, mégis összeköti őket egy-egy apró kapocs, legyen az egy régi útirajz, egy meghallott dallam, egy megtalált kézirat vagy egy, az emberi civilizáció romjaiból fennmaradt üzenet. S bár az emberiség és annak civilizációja hatalmas utat járt be a fáról való lemászás óta, valójában szinte semmi nem változott természetünkben: újra és újra ugyanazokat az alaphelyzetekre és konfliktusokra kell választ találnia minden egyes embernek, amíg világ a világ. Nem véletlen a poszt címe: nyilván nem vetekszik Madách egyetemes alkotásának összetettségével, mélységével és emelkedettségével a Felhőatlasz, de annak sztorija és üzenete valahol mégis párhuzamba állítható Az ember tragédiájával.

A hatalom és a lázadás, a konformitás és a szabadságvágy, a jó és a rossz közötti választás dilemmája foglalkoztatja a Felhőatlasz egymást nem ismerő főszereplőit, akik alapvetően örök archetípusokat testesítenek meg a változó korok változó környezeteiben. Az idealista angol ifjú nem bírja elviselni a rabszolgatartás intézményét; a Neo-Szöulban klónozott pincérnő kitör a neki rendelt, megalázó sorsból, hogy elmondhassa a saját gondolatait az Egyvélemény ellentmondást nem tűrő, fogyasztói diktatúrájában; a civilizáció utáni barbár családapa végül fel meri venni a harcot a közösségét sanyargató hadurakkal szemben. A cél a küzdés maga, ugye. A szabadság kivívhatóságának témája mellett pedig a reinkarnáció és a karma tana kerül bele a sokszínű, ám nem különösebben túlmagyarázott filozófiai üzenetbe.

David Mitchell regényéből a Mátrixot rendező Wachowski-testvérek és a német Tom Tykwer (A lé meg a Lola; Parfüm) rendeztek filmet. A Mátrix első epizódja óta meglehetősen gyenge filmeket szállító Wachowskik miatt is aggódtam a filmváltozatért, de sikerült a gyermetegség és az ordító közhelyesség csapdái fölött tartaniuk a filmet. A Felhőatlasz egyik központi gondolata egy Szolzsenyicin-idézet, és mi sem áll távolabb a film kapcsán egyes kritikusok által emlegetett coelhoizmustól, mint Szolzsenyicin munkássága? A film emellett látványos, megéri moziban megnézni a Felhőatlaszt – kár viszont, hogy nem éltek különösebben újszerű vizuális megoldásokkal az egymásba fonódó történetek ábrázolására, így sokszor úgy tűnik, mintha csak különböző tévécsatornák eltérő műsorai között kapcsolgatnánk a közel háromórás időtartam alatt. Külön figyelmet érdemel a maszkmesterek munkája: a valójában alig egy pár színész – közöttük olyan elsőrangú sztárok, mint Hugh Grant, Halle Berry és a valódi főszereplő, Tom Hanks – sokszor zseniális (és néha rosszul sikerült) átmaszkírozással játssza el a film számos szerepét.

A Felhőatlasz sokat vállal, és valamennyit teljesít is a vállalásaiból, ami nagy szó a mai közönségfilmek szellemi színvonalához képest. Nagyszabású, tömegek számára még fogyasztható mélységű filozofikus kalandfilm örök kérdésekről, a történelmi múlttól a távoli jövőig. Bónusz David Hasselhoff-fal.