A Jobbiknál szezonja van most a zsidóknak. Egyik nap Vona Gábor vezetésével demonstrálnak Izrael budapesti követsége előtt a gázai hadműveletek ellen. Másik nap a Jobbikból kizárt Lenhardt Balázs és kis csapata tüntet a pártból szintén kizárt, váratlanul megzsidult Szegedi Csanád háza előtt, hogy adja vissza EP-mandátumát. Harmadnap az izraeli nagykövetség előtti szimpátiamegmozduláson ellendemonstrál Novák Előd, míg elő nem állítják. Negyednap Gyöngyösi Márton az Országgyűlésben követeli a zsidók jelentette nemzetbiztonsági kockázat felmérését:

„Ismerem én is, hogy hány magyar honfitársunk él, hány magyar származású ember él Izraelben, hány izraeli zsidó honfitársunk él Magyarországon. Én úgy gondolom, hogy pont itt lenne az ideje egy ilyen konfliktus kapcsán annak, hogy felmérjük azt: az itt élő és különösen a magyar Országgyűlésben és a magyar kormányban hány olyan zsidó származású ember van, aki bizonyos nemzetbiztonsági kockázatot jelent Magyarország számára. Úgy gondolom, hogy adósai egy ilyen felméréssel Magyarországnak.”

Gyöngyösiről mindig eszembe jut egy kedves kis izraeli vonatkozású afférunk 2010-ből. A választások előtt, egy jobbikos sajtótájékoztatót követően interjút készítettünk vele, úgy is, mint a párt külügyminiszter-jelöltjével. A beszélgetésnek már eleve kitűnő hangulatot kölcsönzött, hogy közben Gaudi-Nagy Tamás minket videózott a telefonjával (nehogy manipuláljunk, ugye). Gyöngyösi akkor határozottan hitet tett az Egy Kína doktrína mellett, és többször is megismételte, hogy a Tibet-kérdés Kína belügye. És akkor Palesztina meg Izrael belügye? Az egészen más, hangzott a válasz (Gyöngyösi maga is érezhetett valamiféle zavart az erőben, mivel letiltatta a videófelvétel erről szóló részének publikálását). De ez itt mellékszál.

Bár Gyöngyösi mostani felszólalásának terminológiája nem egészen tiszta, izraeli zsidókról és zsidó származású emberekről egyaránt beszél, vélhetően ugyanarra gondolhatott, mint amit Vona Gábor is megfogalmazott a követség előtti tüntetésen: az izraeli állampolgársággal is rendelkező döntéshozók nemzetbiztonsági átvilágítására. Ez a logika nem más, mint a soviniszta román, szlovák vagy éppen szerb pártok logikája, csak ők az ott élő magyarok vonatkozásában követelnek hasonló listákat, óvintézkedéseket, a kettős identitásnak még a lehetőségét is tagadva. Nem lehet két hazád, ugye. De tényleg nem lehet?

A többes identitás nem csak a szélsőjobbot állítja megoldhatatlan feladat elé. Egy médiaprogram keretében bolgár, cseh, és szlovák huszonévesekkel beszélgettünk a magyar médiaviszonyokról, a szélsőséges politikai erők jelenlétéről a magyar nyilvánosságban. Az egyik cseh lány (ha jól emlékszem, doktorandusz médiakutató lehetett talán) nyomta az SZDSZ legerősebb pillanatait idéző, militáns, az intoleranciát tűzzel-vassal pusztító toleranciát, leleplezte cigányellenességemet, és így tovább. Aztán amikor a szlovákiai jogfosztások kapcsán szóba került a kettős (többes) állampolgárság, azt mondta, igaza van a szlovákoknak, mindenhol be kéne tiltani az ilyet, mindenkinek csak egyetlen állampolgársága lehessen. Kérdeztem, mi a helyzet a Csehországban élő szlovákokkal, a Szlovákiában élő csehekkel, rájuk is vonatkozik az elképzelése? Természetesen! – mondta hevesen. Tovább kérdeztem: Mi a helyzet a cseh-izraeli kettős állampolgárokkal? Melyik állampolgárságukat kéne elvenni? Erre lefagyott. Látszott rajta a teljes tanácstalanság, hogy ez a kérdés a saját kis világában úgy hat, mint a nullával történő osztás.

A többes identitás (és így az állampolgárság) létező, sőt normális jelenség. Egy kassai magyar életére egyaránt jelentős hatással van Budapest és Pozsony – hol egyik, hol másik hatása az erősebb. Évszázadok óta ugyanazon a helyen él a családja, miért ne lenne neki fontos, hogy jól menjen a városának? Hogy az momentán Szlovákia? Istenem, így alakult történelmileg. Semmi nem zárja ki, hogy valaki egyszerre legyen jó szlovák állampolgár és jó magyar.

Kétségtelen, ahogy előfordulnak belső feszültségek az egyes identitások között, ugyanúgy jelentkezhetnek érdekkonfliktusok az állampolgárságot adó országok viszonyában is, ahol a többes állampolgárok kényes helyzetben találják magukat. Ezzel nem árt tisztában lenni, de hogy kifejezetten elrendeljék a kettős állampolgárok, azon belül is a zsidók összeírását? Ez elfogadhatatlan. Míg az USA-ban teljesen természetes egészen érzékeny személyes adatok (bőrszín, vallás, politikai preferenciák) nyilvántartása, sőt nyilvánossága is, addig nálunk sajnos a XX. század történelmi tapasztalataira alapozó közvélekedés az, hogy ha az ember származásáról vagy vallásáról listát vezetnek, annak előbb-utóbb nagyon szomorú következményei lesznek.

Magyarként különösen jó okunk van tehát arra, hogy megértsük és elfogadjuk a többes identitást, hogy átérezzük, lehet valakinek egyaránt fontos Jeruzsálem és Budapest, vagy Toronto és Budapest. Hogy a nagyváradi, magukat mindig is magyarnak valló neológ zsidókról vagy Erdély magyar identitású cigányairól ne is beszéljünk.