Félő, hogy Hoffmann Rózsa legutóbbi agymenése csak egy újabb gumicsont, így érdemes lenne az ezen való rágódás közben arra is figyelni, hogy nem törölték-e el közben az egyetemeket, vagy valami. Ha gumicsont, ha nem, a nyelvoktatással, valamint ezzel összefüggésben a nemzetpolitikával, külpolitikával és a közép-európai régió közös ügyeivel érdemes a kormány jelenlegi irányvonalának tükrében foglalkoznunk.
Mesüge kolléga, illetve más bloggerek viszonylag szépen összefoglalták, miért nem helyes út az oktatási államtitkár elképzelése a történelemoktatás szemszögéből. Hoffmann Rózsa hétről-hétre megjelenő megszólalásai szépen illeszkednek a kormány tevékenységében implikált képbe: sok elemében feltámasztani a Kádár-korszak feltételrendszereit, persze mindezt hazaffyas, nemzethyes előjellel. Rátelepíteni az államot az élet és a gazdaság minél szélesebb területeire, némi előnyhöz juttatni egy pártot (ópardon, kettőt) a következő választásokon, ezzel egy időben a megfelelő kamerádok kezébe adni a pénzeket.
Mindezt a „gazdasági szabadságharc” és a nemzet felemelésének konzervatív, jobboldalinak beállított zászlaja alatt. Úgy tűnik, hogy ezek a toposzok nem többek üres szavaknál, jelmondatoknál, mint pl. Gyurcsánynál a „demokratikus”, „baloldali” meg „antifasiszta” szavak. Az igény azonban olyan borzalmas szemellenzős külpolitikával párosul, ami valahogy a harmadik magyar köztársaság eddigi összes kormányának sajátja volt. Egy felelős, valóban ilyen kategóriákban gondolkozó kormányzat ugyanis ezeket az elveket, vagy inkább vágyakat nem a negyven év alatt jól megismert eszközökkel próbálná megvalósítani, tudva, hogy nem igazán működőképesek.
Nem elvetendő igény a „gazdasági szabadság”, a nyugati függés csökkentése. Ezt azonban a legyengült, és továbbra is stagnáló gazdaságú, alig tízmilliós Magyarország egyedül soha a büdös életben nem fogja elérni. A francia-német vezetésű Unióban érdemes lenne megfontolni a visegrádi együttműködés sokkal komolyabbá tételét, kibővítve Romániával és régiónk más országaival. Mert, miközben eszméletlen sok a vita a térség országai között, az Unió szintjén az érdekeink nagyjából közösek. Az EU-n belül gondolkozva (és ezen kívül gondolkozni véleményem szerint a reális viszonyok teljes tagadása lenne) a régió közös érdeke az összefogás és a közös érdekérvényesítés. Orbán Viktor akarata és a sokat emlegetett kétharmados felhatalmazása semmire sem elég az EU politikai piacán. Kilencvenmillió közép-európai, illetve hat-hét kormányfő kiállása adott ügyek mellett azonban már nem figyelmen kívül hagyható dolog.
Történelmi tény azonban, hogy sosem sikerült összeműködni. A térség közös működését alapeszmévé emelő Dunai Konföderációs tervezetek mindig későn, irreális szituációkban merültek fel (Kossuth emigrációban, Jászi a Monarchia bukása előtt nem sokkal, Károlyi emigrációban, Benes az után, hogy végképp meggyűlölték egymást a szomszédos országok a húszas években). Kis helyen sokan vagyunk sokfélék, nem beszéljük egymás nyelvét, elnyomjuk a másik nemzetiséghez tartozó kisebbségeket: mindenki ismeri a problémákat. Az együttműködés azonban elengedhetetlennek látszik, ha el akarunk érni valamit, ehhez azonban rendezni kéne közös múltunk és jelenünk rengeteg kérdését. Felül kéne emelkedni, túl kéne lépni ezeken a fájó, rossz érzéseket ébresztő tapasztalatokon.
Egy felelős magyar kormányzat a bezárkózás, a hamis magyarságtudat melldöngetése és az ezzel párosuló örökös külpolitikai töketlenség helyett elkezdene foglalkozni ezzel a gondolattal. Földrajzilag egy ilyen együttműködés szempontjából – Apponyit is citálhatnánk – kiváló helyzetben vagyunk. Gondolkodási formákban viszont ugyanúgy el vagyunk maradva, mint a térség összes többi országa.
Mi lenne, ha például a Hoffmann Rózsa szerint kivitelezhető négy idegen nyelv tanulását leszorítanánk háromra, vagy még inkább kettőre. Kikerülhetetlen, hogy az ember beszéljen angolul 2012-ben. Nyilván nem a villanyszerelőkre és kőművesekre gondolok, mert nekik nem kikerülhetetlen – bár nem egy esetben, például műszaki termékek használati útmutatója esetén kifejezetten hasznos –, hanem az ún. értelmiségre. A második kötelező nyelv pedig legyen egy régiós nyelv. Német, de még inkább szlovák, román, szlovén, cseh, horvát, lengyel. Mekkora stratégiai előnyt jelentene Magyarországnak egy fent vázolt együttműködésben, ha mindenféle diplomás főink bírnák valamelyik szomszédos ország nyelvét?
Közben a felsőoktatást inkább felpumpálni pénzzel, mint elvenni tőle. Nem azt mondom, hogy mindenki menjen egyetemre, és hogy minden városban legyen egyetem. Legyenek jó egyetemeink, legyenek eszméletlen jó egyetemeink, ahová nehéz bejutni, ellenben aki bejut az jó, versenyképes tudást kap. Képezzünk ezeken az egyetemeken minden területen – tehát bölcsészeti, közgazdasági, jogi területeken is – kiváló szakembereket. Akár többet is, mint amennyire az országnak szüksége van, olyan szakembereket, akik beszélik valamelyik közép-európai ország nyelvét. Aztán küldjük őket szét a régióban.
A jelenlegi kurzus azonban nem hogy nem ilyen irányba mozdul (miközben makacs akarata és törvényhozói ereje meglenne egy ilyen erős, éles váltás kivitelezéséhez), hanem a felsőoktatás, ezen belül is a humán, jogi és közgazdasági területek gyengítése felé, ami hiba. Hiba, mert villanyszerelők és gyári munkások, de még a fizikusok és kémikusok sem fogják önmagukban felvirágoztatni az országot.
