„Az egy főre vetített statisztika semmit nem jelent, erre mindenki ráébredhet, aki megnézi a sorrendet. Ez az összevetés kicsiny, kisebbrendűségi érzéssel megáldott nemzetek mákonya.” – írja blogjában Mong Attila. Egy kicsiny, kisebbrendűségi érzéssel megáldott nemzet tagjaként magától értetődő, hogy érdekel az egy főre vetített éremszámunk (akárcsak az érmek abszolút száma), sőt, azt gondolom, hogy relevanciája is van. Ahogy az sem véletlen, hogy az egyes országok GDP-jét is inkább per fő hasonlítgatják, semmint abszolút értéken.
(Mellékszál, de a kis országozást sem értem. Miért lennénk kis ország? A hét szomszédunk közül csak kettőnek a népessége nagyobb, mint Magyarországé, az EU 27 tagállamából az ország népességét tekintve a tizenharmadikak vagyunk, úgy, hogy az előttünk álló két-három országnak is alig valamivel van több polgára, mint nekünk. Szlovénia, Észtország, Ciprus, na meg Luxemburg és Málta, ők tényleg kis országok. Mi meg közepesek, alsó-közepesek vagyunk.)
Nem terveztem, hogy túl sok olimpiai esemény közvetítését nézem meg, elszoktam már egy ideje a televíziós sportfogyasztástól. Mégis, szinte minden közvetítést láttam az elmúlt két hétben, magával ragadott a versenyek izgalma, az erőt sugárzó, tiszteletet parancsoló teljesítmény. Mert az olimpia minden árnyoldalával együtt sem egy Eurovíziós Dalfesztivál, kétes értékű popkulturális termékekkel és sms-szavazással, hanem olyan versengés, ahol a legtöbbször győz a jobb.
Aki a leggyorsabban ér a táv végére, aki több gólt/tust szerez ellenfelénél, aki a legmesszebbre hajítja a hajítandót, az a jobb, az a legjobb. De még a pontozásos sportágakban is egzaktabb a siker, mint az élet legtöbb területén. Abban is biztosak lehetünk, hogy a magyar sportolók a világ élvonalával mérik össze tudásukat – és bizonyulnak a legjobbnak nem egyszer (nyolcszor). Lehet fanyalogni, hogy biznisz, korrupció meg dopping, de ez úgy lenne igazán hiteles, ha mellé lehetne tenni például a magyar sajtóból azt a nyolc teljesítményt, ami a maga nemében a legjobb a világon. Na jó, nem a világon, csak Európában. Na jó, nem Európában, csak Közép- és Kelet-Európában. Mik ezek? A pénztelenség feletti minőségi siránkozáson kívül miben indulhatnánk esélyesként?
És igenis jó érzés, szívet melengető érzés a magyar sportolók diadalát látni, legyen szó akár dobogós eredményről, akár hihetetlen (sport)emberi teljesítményekről. Hogy Német-, Francia- és Olaszországgal vagyunk versenyben az éremtáblázaton, ráadásul nem egysportágas országként, hanem nagyon is különböző sportokból gyűjtögetve az érmeket.
Nem arról van szó, hogy a magyar aranyaktól máról holnapra megváltoznának a mindennapjaink, színesbe váltana a tündérmese, gyorsabban úszná az átlagpolgár a kétszáz mellet. De a sportsikerek épp úgy hozzájárulnak egy ország, egy nemzet önbecsüléséhez, mint a kiemelkedő gazdasági, kulturális vagy tudományos teljesítmények. Gondoljunk csak a külhoni magyarokra, akik közül sokan – teljesen természetes módon – többes identitással rendelkeznek. Amikor Magyarországnak jól megy, az erősíti a kapcsokat, mindenki szereti erős és sikeres közösség tagjának tudni magát. Gazdaságilag sajnos évek óta nem megy jól, és nem is látszik, mikor fog jobban menni, mint például Szlovákiának. Nincsen Nokiánk, Ikeánk, de még csak Skodánk sem. Reméljük, lesz majd, de per pillanat nincs. Viszont itt van az olimpia, ahol Magyarországnak egyedül annyi aranyérme van, mint az összes szomszédjának együttvéve (a hozzánk hasonló méretű Ausztriának például egyetlen árva bronzérme sincs). Mi ez, ha nem vegytiszta, száz százalékos menőség?
Mi a szerepe mindebben politikának? Valóban a kormányzat sportpolitika által biztosított körülményeknek köszönhető Gyurta Dániel aranya, ahogy Czene Attila szerényen utalt rá a köztévé közvetítésében (amikor éppen nem magáról beszélt, meg arról, hogy ki mindenkitől kap ő sms-t)? A fenét. Hogy Peking a Gyurcsány-éra depressziójának mementója, London meg a csodálatos forradalom győzelmének messzire lobogó lángja? Agyrém. A politikusok szurkoljanak, írjanak őszinte vagy gejl győzelmi gratulációkat a Facebookra, és kellő szerénységgel értékeljék a maguk szerepét a sportteljesítményekben. Ezek a győzelmek nem az ő győzelmeik, és ezt minden politikaellenes él nélkül mondom.
Ezeknek a győzelmeknek köszönhetjük, hogy lesz sok kisfiú és kislány, akik elhatározzák, hogy 15-20 év múlva ők az új Szilágyi Áronok és Risztov Évák akarnak lenni. 99,99%-ukból persze sohasem lesz, mégis, sportolni és versenyezni fognak, megtanulnak nyerni és veszteni, aminek nem lehet eléggé örülni.
