A katolikus egyházat is rendszerint bezárkózással vádolják meg, mondván: ha nem nyit, ki fognak halni a hívei; ideje update-elni magát; a „szemellenzős konzervatívkodásnak” pedig lejárt az ideje. Vagy nem – dob követ az állóvízbe Ross Douthat a New York Times-ban megjelent cikkével, amelyet Tim Stanley ismertet a Telegraph honlapján. Tényleg előretörhet a konzervatív kereszténység?

*

Az egyházi reformoktól, a liberalizálástól általában az egyházak a hívek számának emelkedését várják. Az egyházon kívüli, egyébiránt keresztényellenes ballib kommentátorok is álszent módon a „nyitást” szokták javasolni kedvesen és minden hátsó szándék nélkül a következő száz évet túlélni akaró felekezeteknek – főleg ugye a katolikusoknak. Volt, aki bevállalta a terápiát: az anglikánok. A kísérlet sikertelennek bizonyult. Ma – ahogy Stanley fogalmaz – az anglikánok nemzeti egyház helyett hippiszektának tűnnek Amerikában. Douthat rámutat: az előző tíz évben 23 százalékkal esett a vasárnapi templomlátogatás aránya – annak ellenére (vagy épp azért is), hogy az anglikán püspöki kar kidolgozta az azonos nemű párok megáldásának rítusát. Ma az anglikán gyülekezetekben a szerző szerint sokszor semmi mást nem kapnak meg a hívek, csak azt, amit a szekuláris liberalizmus is kínál nekik.

Egy bizonyos William Briggs megvizsgálta az amerikai protestáns felekezeteket: többségük híveinek és templomba járóinak száma csökkenőben van. Nyugat-Virginiában a metodisták (bár máshol ők is kiestek a pixisből), délen a baptisták, és országszerte a katolikusok tartják még magukat. Érdekes például ez a térkép arról, hogy hol melyek a legnagyobb gyülekezetek. Elég egyértelmű a katolikus-baptista fölény. Stanley megjegyzi: jelenleg a katolikus van legközelebb a nemzeti egyházzá váláshoz Amerikában.

Mi folyik itt? Az amerikai Charles Coulombe, egy kicsit lökött, monarchista, katolikus történész szokásos konfrontatív stílusában arról elmélkedik e cikkében, hogy csak az történik, amit az anglikánok mindig is csináltak: alkalmazkodtak az establishmenthez, és az ő értékeiket közvetítették. Csakhogy az establishment ma már nem tudja úgy befolyásolni a közvéleményt, mint régen. Diana Buttler Bass viszont teljesen más választ ad a Huffington Postban (hol máshol?): szerinte nem csak a liberális, hanem az egész kereszténység hanyatlóban van. A probléma ezzel az, hogy bizonyos egyházaknak nem akaródzik alkalmazkodni a trendhez. Ahova például az „ultraortodox” pünkösdisták beteszik a lábukat, ott virágozni kezd a kereszténység. Emellett elmondható, hogy az amerikaiak többségének Istenbe vetett hite megmaradt. Mondhatnánk: Isten igen, egyház nem.

*

Ahhoz, hogy az emberek bemenjenek a templomba, nem elég azt mondani nekik: „kiraktuk a bigottokat”; hanem rá kell döbbenteni őket, hogy személyes érdekük a templomlátogatás. S ezt bizony a konzervatívok jobban csinálják, mivel határozottabban kiállnak értékeik mellett.

Az értékvesztett, (poszt-)posztmodern valóságban nem vonzó senki számára egy olyan kereszténység, amely állandó bizonytalanságot mutat, és még a saját létezéséért is képes elnézést kérni. Minek bízzunk azokban, akik nem bíznak magukban? Mint amikor ismerősünk ajánl nekünk egy terméket: ha hezitál, és nem mondja, hogy igen, ez neki nagyon bejött, hajlamosak leszünk azt hinni, hogy csak ránk akar sózni valami kacatot.

A színes-aranyos episzkopális szertartások és püspökszentelések nem túl meggyőzőek, inkább mulatságosak a Telegraph bloggere szerint. Ellenben a konzervatív kereszténység olyan, mint a singer: hangosan kattogja, hogy ez az egyetlen út a mennybe. A konzervatív protestánsok szertartásai karizmatikusak és „jól csomagoltak”, teológiájuk világos és kompromisszummentes. Az evangelikálok például egyértelműen életstílusnak is hirdetik magukat, ennek megfelelően egész ipar épült köréjük: van evangelikál könyvkiadás, vannak evangelikál filmek, és mindenről gondoskodnak a neveléstől a drogrehabilitációig.

Érdekes az is, hogy Kanadában a nem túl egyházbarát The Globe and Mail egy felmérése szerint minden felekezet gyors csökkenést mutat, egyet kivéve: a még apró növekedést is felmutatni képes katolikust. Nem, nincs katolikus bevándorlás, nem amiatt van ez. Hanem amiatt, hogy a katolikus egyház hajthatatlan, és nem enged a progresszív nyomásnak. Ez a kompromisszummentes kiállás pedig imponáló. A katolikusok emellett bevállalják a családalapítást, tehát sokasodnak és szaporodnak is. 

Az anglikán egyház esete jól mutatja, mi történne a katolikus egyházzal, ha a pápa beadná a derekát a progresszíveknek. Nem hiába kérték felvételüket tradicionalista anglikán csoportok már a kilencvenes évek elejétől a katolikus egyházba. A pápa pedig egyre több angolszász országban alapít intézményes átlépést, és ezzel az anglikán hagyományok megtartását biztosító személyi ordinariátusokat. A pápát azzal szokták vádolni, hogy bezárkózik és a népegyházi hagyományokat ápolja, pedig már nincs népegyház, és nem ez hozza a megváltást. A pápa azonban nem a sok hívőre hajt, hanem a tudatos, döntésalapú kereszténységre, egy olyan korban, ahol szerinte a katolikusok (és keresztények) feladata az, hogy „kreatív kisebbség” legyenek – akárcsak a népvándorlás időszakában, amikor átmentették a görög-római kultúrát a következő évszázadoknak (a kifejezés Arnold Toynbee angol történész leleménye). Mondhatnánk, valamelyest elitista a megközelítése.

A progresszívek térvesztése azonban még a katolikus egyházon belül is igaz. Nagy botrányt kavart nemrég, hogy a Vatikán apostoli vizitációt, magyarán átvilágítást rendelt el az amerikai női rendeknél, azok ugyanis sokszor mind tanításukban, mind életmódjukban eltérnek az egyház tanaitól. Egyesek viszont úgy vélik: Róma azért is avatkozott közbe, mert ha nem teszi, egy-két generáció alatt eltűnnek ezek a rendek, és akkor számos katolikus intézménynek, kórházaknak és iskoláknak nem lesz fenntartója. Az Egyesült Államokban ugyanis megfigyelhető egy érdekes tendencia a szerzetesrendek között: a lazább, „liberálisabb” rendek kifogytak az utánpótlásból, nincsenek novíciusaik és novíciáik, vagy legalábbis kevés van. Ellenben a keményebb életmódot megkövetelő, nem annyira individuális és konzervatívabb rendek egyre népszerűbbek, és egyre több fiatal lép soraik közé.

*

A fenti jelenségek nem koncentrálódnak Észak-Amerikára – bár itthon nem jellemzőek az olyan felekezetek, gyülekezetek, amelyek a tőlünk nyugatra dívó progresszív kereszténység hívei. Érdekes módon a kommunizmus még ettől is elzárt minket, így a hazai egyházak hál' Istennek, esetleg vérmérséklettől függően sajnos a konzervatív oldalon találnák magukat egy ilyen megmérettetésen.

XVI. Benedek egyes püspök-kinevezéseinél megáll az ütő egyes országok híveiben (jellemzően a németekben és osztrákokban, akik valamiért benne ragadtak a guelf-ghibellin ellentétben, a császár oldalán, a pápa ellen, katolikusként is). Vegyük csak André Joseph-Léonard esetét, aki a legkonzervatívabb belga püspöknek számít, és még a kormány is kifejezte aggodalmát a kinevezése miatt. Sokan pedig arra jutottak: vége, az egyház bezárkózik, megálltak az alig elkezdődött reformok. Hogy lesz ebből mese? Hát úgy, hogy a pápa nem csupán amiatt nevezi ki ezeket a püspököket, mert ő maga is az egyház konzervatív szárnyához tartozik; hanem statisztikai alapon dönt így (az ugye szép és egzakt tudomány). Az ilyen püspökök egyházmegyéiben ugyanis általában sokkal virágzóbb a hitélet, mint a liberálisabb püspököknél. A fent említett belga prímás egyházmegyéjében, mielőtt prímás lett, több kispap volt, mint az összes többiben együttvéve. Pedig népességileg nem emelkedett ki a többi közül. Ehhez képest a magát élvonalas progresszióval és nyitással fellendíteni óhajtó holland egyház majdnem kinyírta saját magát.

Mi lehet a magyarázat? Tim Stanley azt mondja: a posztmodern embernek határozott, egyértelmű útmutatásra van szüksége, tiszta és világos válaszokat keres a kérdéseire egy reménytelen és rendetlen világban. Ilyenkor pedig nem bizonytalankodásra és kérdőjelekre van szüksége, hanem felkiáltójelekre.