Az államilag támogatott keretszámok brutális megvágásának eredményeként az intézkedés ellen tiltakozókkal szemben megindult a hőbörgés a másik oldalon is: „Úgy van, minek ide ennyi diplomás, még egy villanykörtét se tudnak becsavarni, aztán elmennek külföldre mosogatni a diplomájukkal”. A ponthatárok meghúzása után most a tanulságot próbálják levonni az önjelölt oktatáspolitikai szakértők és a felsőoktatás szenvedő alanyai. Utóbbi csoportba tartozom én is, s régóta kíváncsi vagyok, hogy mégis mi lesz itt, ha csak száz jogász tanulhat államilag támogatott képzési formában: tényleg működik-e ez a szak önfinanszírozott formában is, ahogy a szakértők állítják?

  A száz államilag támogatott helyen két kiválasztott, az ELTE és a Pázmány jogi kara osztozhatott fele-fele arányban. Nem meglepő, hogy a tavalyi évhez képest itt jóval megugrottak a ponthatárok, 467 és 455 pontra. A költségtérítéses helyekre viszont az ELTE-n kívül mindenütt elég volt 240 pont is; ami még így is emelkedést jelent a tavalyi költségtérítéses pontszámokhoz képest. A számok mögött a lényeg: manapság minden hülye jogásznak tanulhat. A jogi karokon eddig is hemzsegtek azok hallgatók, akiket bíró apuci és ügyvéd anyuci rugdosott az egyetemre, akik majd dalolva finanszírozzák, amíg fiacskájuk a félévenkénti átlag három UV után, tíz év múlva valahogy abszolválja a szakot. Ők azok, akiket érthető módon mélységesen hidegen hagynak olyan apróságok, mint a felsőoktatási keretszámok és a hallgatói szerződés.

  A tragikusan kevés államilag támogatott hely viszont pont azokat a tehetséges, de nem tehetős hallgatókat riasztja el a szaktól, akiknek meg se fordul a fejükben, hogy költségtérítéses képzésre jelentkezzenek, mert tudják, hogy esélyük sincs a tandíjat kifizetni, és elővigyázatosabbak annál, hogy még munkába lépésük előtt máris adósságokba verjék magukat. Márpedig szép számmal vannak ilyenek.

  Mit tehetnek ők? Ha megy a szorzótábla, elmehetnek mérnöknek, mert újabban oda még ingyen is felveszik a matematikai analfabétákat, hogy majd jól felpörgessék a gazdaságot. Vagy ha lázadni akarnak, akkor beülhetnek egy romkocsmába merengeni, de a lázadás csúcsa kétségtelenül az, ha kimennek mosogatni Londonba. Az utóbbi opció választása esetén viszont nincs vesztegetni való idő, mert a magyar bölcsészdömping miatt nemsokára oda is alapkövetelmény lesz minimum egy szabad bölcsész diploma.

  A felsőoktatási helyettes államtitkár a ponthatárok kihirdetését követő sajtótájékoztatón igencsak merész volt, amikor kijelentette: azokon a területeken sem lesz gond a szakember-utánpótlásban, ahol a kormány jelentősen csökkentette a támogatást. Szakember-utánpótlás? Lassan inkább szakbarbár-utánpótlásról beszélhetünk. Ameddig költségtérítéses képzésre az állami pontszámnak nagyjából a felével be lehet kerülni, addig nem nagyon lehet elképzelni színvonalas szakember-utánpótlást. Az, hogy x számú anyukicsifiát felvettek az egyetemre, akinek majd a szülők kifizetik, egyáltalán nem jelent garanciát arra, hogy belőlük tényleg jó szakember lesz.

  A hőbörgők kritikái, miszerint fölösleges ennyi egyetemista, mert ők csak a szüleiken élősködnek, és huszonöt évesen is teljesen éretlenek és életképtelenek, nem vonatkoznak minden egyetemistára: azok egy része ugyanis tanulás mellett dolgozott és – legalább részben – eltartotta magát. Pont ők azok, akiket most gyakorlatilag kizár az állam – például az ingyenes jogászképzésből. Vagyis nem kizárt, hogy tényleg eljön a kitartott és életképtelen (jog)hallgatók ideje. A miniszterelnök ráadásul kinyilatkoztatta a múlt héten, hogy a felsőoktatást a most jelentkezett és felvett hallgatók számának figyelembe vételével fogják átalakítani. Miután a keretszámok last minute megtizedelésével hallgatók tömegeit rettentették el a felsőoktatásba való jelentkezéstől (2011-es összes jelentkező: 140.953 fő; 2012-es összes jelentkező: 110.617 fő); képesek lesznek ezekre a számokra hivatkozni, hogy jövőre széttárt karral azt mondhassák: „Ó, hát még ennyire sincs igény, akkor megvágjuk még jobban! A magyar fiatalok nem akarnak humán területen tanulni. Mérnöknek meg bezzeg mennyien jelentkeztek! Nosza, akkor szüntessük meg teljesen az ingyenes jogász, bölcsész, és tanárképzést, legyen mindenki ingyen mérnök és úgy felpörgetjük a gazdaságot, hogy csak na!”

  Érdekes tanulságokat rejt a Felvi honlapján nemrég közzétett hallgatói szerződés pontos szövege is. A lényeget már korábban ismerhettük a sajtóból: az állami- vagy részösztöndíjas képzésben részt vevők a képzési idő kétszeresének megfelelő ideig Magyarországon kell, hogy munkaviszonyban álljanak vagy vállalkozzanak – ebbe az időbe beleszámít az országban töltött gyes, gyed, munkanélküliség is. Tehát választhat az ember, hogy a bölcsészdiplomájával itthon lesz munkanélküli, esetleg vécépucoló, mert azt hála Istennek nem írják elő, hogy a szakmájában helyezkedjen el. (Az lenne csak az utópia!) De lehet, hogy akkor már jobban megéri, ha elmegy Londonba mosogatni, és röhögve visszafizeti a diplomája árát.

  A szerződés másik fő kitétele, hogy ha a képzési keretidő másfélszeresén belül valaki nem végzi el a szakot, akkor az állami ösztöndíj vagy részösztöndíj felét vissza kell fizetnie. Ezen kötelezettség alól azonban mentesül a hallgató, ha három gyereket szül. Rajta lányok, ha már elsőben megbuktok, jobb, ha elkezdtek szülni, és akkor járhattok egyetemre a végtelenségig! Itt fonódik össze bravúrosan a kormány felsőoktatási és családtámogatási politikája. A szerződés másik érdekessége, hogy az önkéntes katonák hazai munkaviszonya és a „szomszédos államokban élő magyarokról szóló törvény hatálya alá tartozó személyeknek” a származási országukban teljesített munkaviszonya duplán számít.

  A hallgatói szerződés mostantól tény: egészében megúszni nem lehet, de részben kibekkelni azért igen. Lányok: szüljetek és gyarapítsátok a nemzetet! Fiúk: menjetek katonának és védjétek a hazát! Ha pedig egyik se tetszik, tessék bejelentkezni valamelyik szomszédos országba, és még a határon túli magyarok létszámáról szóló romló statisztikákat is javíthatjuk.