A White Stripes tavalyi hivatalos feloszlásával a nullás évek egyik legjobb rockzenekara szűnt meg. Utolsó stúdiólemezüket 2007-ben adták ki. Jack White persze közben sem pihent: zenélt a Dead Weather-ben és a Raconteurs-ben. Szólóban azonban eddig nem próbálkozott. Meghallgattuk az eredményt. Jack White olyan ikonikus figurája lett a nullás években lassan parkolópályára lépő rockzenének, mint volt a hőskorban volt Jim Morrison, vagy a videókorszakban Kurt Cobain. A fickó egy zseni, ezt nehéz lenne vitatni, ráadásul anélkül lehet belőle legenda, hogy meghalt volna 27 évesen.
Az elsikált blues alapokról induló minimalista zenéjével a White Stripes maradandót alkotott. Utolsó lemezük már majdnem az igazi mainstreambe emelte őket, talán ezért is döntöttek a feloszlás mellett. Aki úgy érezte, hogy lett volna még anyag a zenekarban, az idén áprilisban örülhetett: Jack White Blunderbuss címen szólólemezt jelentetett meg. White eddig egyetlen kifejezetten szólóanyagot írt, a legutóbbi James Bond főcímzenéjét Alicia Keys-szel, ami talán minden idők egyik legjobb Bond-zenéje lett. Magasan volt tehát a léc, amit Jack White magának rakott fel.
A lemez első harmadára az ütős, riffes dalokat pakolta fel White, ezek tényleg odacsapnak, ahogy az elvárható. Kiemelkedik a Freedom at 21, amiben Jack White egyrészt már tényleg rappel, másrészt meg úgyis téma mostanában a férfi- meg a nőbűnözés. Az első kislemezes dal, a Love Interruption után lenyugszik a lemez, zongorás-gitáros balladák és retrós rock & rollok jönnek, változatos dallamokkal, érdekes zenei megoldásokkal.
White szövegei párkapcsolatokról szólnak, gajra ment párkapcsolatokról, gonosz nőkről meg tűsarokkal kilyukasztott mentőcsónakokról. Ha a lemez imént vázolt ívét nézzük, akkor először a düh jelenik meg, aztán a szomorúság és az ironikus köpködés, végül az utolsó két dalban a továbblépés. Hogy kinek szól mindez, az nem tiszta. A nőknek általában? Vagy a volt feleségnek, Karen Elsonnak, akitől tavaly nyáron vált el? Ha igen, akkor miért vokálozik a szövegek alapján szörnyű ex a lemezen?
A lemez írója és producere is Jack White volt, valamint a hangszerek jó részét is ő szólaltatja meg: énekel, gitározik, zongorázik, basszusgitározik, és néhány dalban dobol. A bőgőt, a mandolint, néhány ütős hangszert, az orgonát és a női vokálokat közreműködő zenészek szolgáltatják, de azért láthatjuk, hogy ez a lemez Jack White önmaga: kicsit furcsább mint általában, de ez főleg nem az ickythumpos idegbeteg zenei elemekben mutatkozik meg.
A Blunderbuss tehát tökéletesen illeszkedik White eddigi munkáinak sorába, sőt talán ki is emelkedik onnan. Ez a lemez mindenképpen azok között lesz, amit a gyerekeimnek fogok mutogatni: ilyen zenék voltak a nullás meg a tízes években, srácok. Hallgassátok.
