Az egész országot sokkolta a Bándy Kata ellen elkövetett aljas bűncselekmény: nem meglepő az a médianyilvánosság, amit az ügy kapott. Utólag. Az utóbbi napokban először a nyomozás, majd az elkövető személyét, származását taglaló hírek dominálták a médiát. A bűneset mára túlnőtt az áldozaton, a szokásos hangok rögtön megszólaltak: „cigánybűnözés″-ről, a halálbüntetés bevezetéséről, vagy mindezek ellenzéséről szólnak a publicisztikák és hírek.
A tények ismeretében természetesnek vesszük, hogy Bándy Kata ügyét már a kezdetektől fogva nagy figyelemmel kísérte a közvélemény. Pedig eleinte „csak” egy eltűnt személyről volt szó. „Eltűnt, ismeretlen helyen lévő személyek”-ből ma Magyarországon 178-at tart nyilván a rendőrség a police.hu szerint: ezek jelentős része nem több éves, megoldhatatlan eset. Ebben a pillanatban is keresik szülők a gyerekeiket, férjek a feleségeiket. Miért nem hallunk ezekről az ügyekről? És miért hallottunk Bándy Kata eltűnéséről, mielőtt megtudhattuk volna, mi is történt?
Az eltűntek szomorú nyilvántartásában feltűnően sok a 14-17 éves fiú, lány: azt reméli az ember, hogy csak elszöktek otthonról, esetleg egy rosszra fordult válási per miatt vitte őket magukkal az egyik szülő. De ezek az esetek, ha valóban ártalmatlanok, hamar megoldódnak. Mégis, vannak, akiket hónapok óta keresnek, egyelőre hiába.
A pszichológusnő a rendőrségnek dolgozott, így nem volt meglepő, ha a rendőrök különös figyelmet fordítottak felkutatására. De a sajtó érdeklődését önmagában ez sem magyarázza.
Amerikában a média kritikusai szokták felemlegetni a missing white woman syndrome jelenséget: egy fiatal, fehér, középosztálybeli nő eltűnése általában jóval nagyobb médiavisszhangot kelt, mint az idősebbeké, kisebbségieké, férfiaké, vagy a szegényebb háttérből érkezőké. Érdekes kontrasztot nyújt a vakáció közben eltűnt fehér tizenéves Natalee Holloway és a várandós, fekete-latinó LaToyia Figueroa esete, akik nem sokkal egymás után tűntek el, és az amerikai média Holloway-re összpontosított. Talán még egyértelműbb példa, bár közvetettebb, az ugyanabban az összecsapásban fogságba esett fekete és fehér katonanők esete: Jessica Lynch-ből hőst akart csinálni az amerikai propagandagépezet, Shoshana Johnsont viszont elfelejtették.
A magyarországi eltűnt személyek adatbázisát böngészve kiderül: itthon is vannak olyanok, akikre többé-kevésbé ráillenek a szindróma jellemzői. A nyugati típusú társadalmak gondolkodásának ez a sajátossága hozzájárulhatott ahhoz, hogy Bándy Kata ügye elérte a mainstream média-nyilvánosság küszöbét. Ez többek között annak köszönhetően történt meg ilyen gyorsan, hogy szerettei Facebook-kampányt indítottak megtalálására. A fiatal pszichológusnő eltűnésének hírével a magyar Facebook-felhasználók jelentős része találkozhatott, fényképe rövid idő alatt közismertté vált.
Bándy Kata ügyét már a tragikus fordulatok előtt is több tényező tette ismertté. Minden áldozat ugyanazt a szimpátiát és gyászt érdemli meg, minden bűnözőt a tettéért járó, de egyenlő mércével kell mérni. Mégis: vannak esetek, amelyekből társadalmi ügyek, politikai viták tárgyai, populista lózungok hivatkozási pontjai lesznek; s vannak, amelyekről az érintetteken kívül nem fog tudni senki. Talán érdemes elgondolkozni azon, mit árulnak el ezek közösségünkről.
