„Hoch Österreich! Habsburg für immer!”
(Franz Grillparzer: König Ottokars Glück und Ende)
A kuruc kormány kétéves fennállását egy labanc politikussal ünnepelte. A tündérmesék Magyarországa a végtelen lehetőségek birodalma. Kaland, játék, kockázat.
A kormánypolitika azonban talán lassan mégis rálel Magyarországra, s észreveszi, hogy kulturálisan és földrajzilag hova lenne jó tartoznunk. Észreveszi, hogy Magyarország valamennyi szabadságharca elbukott – és az 1956-os kivételével mindegyik értelmetlen is volt, mert a nyugati orientáció ellen irányult –; hogy Szent István Magyarországot többnemzetiségű, európai birodalomként alkotta meg, amelynek persze – és erre az új Alaptörvény utal is – akár küldetése is lehetne a Kárpát-medencében – ha szomszédainknak bármi okuk is lenne ránk felnézni (de nincs) –; és hogy Magyarország történelme során akkor volt igazán fontos és jelentős, szép és megbecsült, amikor a Nyugathoz, mégpedig a Habsburgok történelmileg legitimált birodalmához tartozott.
Wolfgang Schüssel azon Osztrák Néppárt (ÖVP) elnökeként lett Ausztria kancellárja 2000-ben, amely az önálló osztrák államiság legelkötelezettebb híve. Az ÖVP sohasem osztozott a szocdemek vagy a német-nacionalisták Habsburg-ellenességében, és Ausztriát mindig is Közép-Európa részeként képzelte el. (Igaz, a szocdemek is elutasítják a németkedést, a Deutschtümeleit.) Számukra Bécs nem a német nyelvterület legkeletibb városa, hanem Délkelet-Európa kapuja. Az ÖVP és keresztényszociális vagy monarchista elődszervezetei mindig kiálltak Ausztria önállósága mellett, elutasították a német nacionalizmust, a nagynémet terveket, és ehelyett a régi osztrák állameszményt próbálták meg a Kis-Ausztria keretei között is képviselni. Ez persze meglehetősen nehéz feladat. Ausztria értelmét ugyanis éppen a birodalmi szerkezete és a Habsburgok monarchikus legitimációja adta. Ausztria – a katolikus Habsburgokkal – képviselte a valódi Európa-eszményt, a keresztény, sokszínűségében is egységes Európa gondolatát, amelyet a baloldali, jakobinus nacionalizmus és a szintén baloldali eszmeként született nemzetállamiság, a mesterségesen kikényszerített homogenizáció a 19. századtól kezdve támadott, és végül sajnos lerombolt. A nacionalista kuruc gondolat idegen a páneurópai konzervativizmustól. Magyarországon ezt a páneurópai konzervativizmust – leszámítva a párt nélkül maradt monarchistákat, konzervatívokat és polgári liberálisokat – véleményem szerint parlamenti szinten leginkább és valamelyest az LMP képviseli, ezzel is igazolva azt a tézist, miszerint a 21. században a baloldal lett a konzervatív. Igaz, az LMP a habermasi, kozmopolita Európa-gondolat foglya, ahol Európa nem önmagáért fontos, hanem csak egy lépcsőfok lenne a kanti világbéke és a Kant által amúgy elutasított világállam felé. A konzervatív számára ugyanis a nemzetállam mindig is mesterkélt és túl homogén közeg volt. A konzervatív jobban érezte magát a kilencnyelvű Bukovinában, a német-cseh-zsidó Prágában, a horvát-olasz-magyar Fiumében, mint a nemzetire unalmasított utódállamokban. A nemzetállamok híveinek ajánljuk a mai Czernowitz szomorú egyhangúságát, a kitelepítések, népirtások és üldözések hosszú, 20. századi történetét – és egyben gratulálunk nekik sikerükhöz.
Éppen ezért egy igazi konzervatív nem is nagyon siratja a nemzetállamok lassacskán bekövetkező végét. Ami persze nem jelenti azt, hogy a konzervatív feltétlenül a brüsszeli szuperállamot támogatná. Sőt. Ausztria eszménye, a Habsburg-birodalom sokszínűsége, vallási, nemzetiségi heterogenitása – és mégis egymás mellett élése – fejezi ki azt a Közép-Európa-gondolatot, amelyre ma is nagy szükség lenne. Ausztria e tekintetben nem egyszerűen egy ország, nem egy kis alpesi államocska – amivé lefokozták az első világháborút követő békediktátumok nyugati szomszédunkat –, hanem az európaiság legrégebbi szinonimája. „Austria Europae Imago, Onus, Unio”, ahogy a híres III. Frigyes-i mozaikszót értelmezte Eugen Rosenstock-Huessy: azaz Ausztria Európa mintaképe. Nem véletlen, hogy 1994-ben is az osztrák kormány azzal a kétértelmű jelszóval kampányolt az EU-tagság mellett, hogy: „Wir sind Europa”.
„Aki Ausztriát mond, az igent mond az Európáért folytatott ezeréves küzdelemre, az ezeréves európai küldetésre, az Európába vetett ezeréves hitünkre” – írta Hugo von Hofmannsthal. A neves bécsi író szerint a Habsburg-monarchiában kifejeződött egység és sokszínűség egyidejűsége lenne maga Európa, amelyre igent kell mondanunk. A nacionalizmus, a kuruckodás, a románkodás, a szlovákoskodás, a különféle életképtelen nemzetállami álmok és valóságok azonban utóbb nemet mondtak minderre. Pedig František Palacký, cseh történész, midőn 1848-ben cseh küldöttként meghívást nyert a nacionalista (azaz liberális és baloldali) frankfurti parlamentbe, nem csak cseh származása miatt utasította el a részvételt, de legfőképpen azért, mert a német nacionalizmus a Habsburg-birodalom ellen, annak eszmeisége ellen irányult – és az amúgy cseh hazafi Palacký még nagyon jól tudta, hogy népének sorsát a Habsburgok biztosítják. „Ha nem léteznék már régóta az osztrák császári állam, Európa és az emberiség érdekében kéne azon lennünk, hogy megalkossuk” – írta híres levelében, utalva arra, hogy Közép-Európa népeit – amelyek önállóan erőtlenek – csak a Habsburgok monarchikus legitimációja és állama tudja egységben tartani, és megvédeni a keletről fenyegető oroszoktól.
És mily igaza lett! A Habsburg-birodalom végével e térség – a Szűcs Jenő által leírt Kelet-Közép-Európa – eltűnt a térképről: először jelentéktelenségbe, nemzetállami széttagoltságba, rövid életű és zsákutcás ilyen-olyan rendszerekbe, majd végül a szovjet-barbár kommunizmus, azaz az orosz-ázsiai veszély fogságába sodródott, és végleg eltörölték a nagyhatalmak Európa szellemi térképéről. Sajnos Közép-Kelet-Európa ma nem létezik. Európa határa ma is Hegyeshalomnál, s nem Bukovinában vagy Ladomériában van. Amikor a csehek Benešt, a magyarok Horthyt, a szlovákok Tisót, a románok Antonescut – ezeket a jelentéktelen, de káros percemberkéket – ünneplik, maguk tagadják meg európaiságuk egyetlen zálogát, történelmük valóban európai időszakát, a Habsburg-birodalom emlékét, az osztrák állameszményt. Éppen ezért nem Horthy-faszobrokat kell állítani – bár a dilettáns és randa műalkotás elég jól visszaadja a Horthy-rendszer lényegét, s ennyiben föltétlenül üdvözlendő tett –; hanem Mária Terézia, II. József, Ferenc József, Erzsébet királyné, Rudolf trónörökös, IV. Károly, és a tavaly elhunyt, a közép-európai népek egységét mindig is képviselő Ottó trónörökös érdemelne szobrokat, köztereket. 1526 után ugyanis a Szent István-i állameszményt – a soknemzetiségű, Nyugat-orientált, európai Magyarországét – a Habsburgok képviselték.
Ezért örömteli, hogy a kuruc kormány első két évét mégis egy labanc politikussal – még pedig a leglabancabb fajtából – ünnepelte. Wolfgang Schüssel jelenléte – kifinomult, bécsi polgári modora, fizimiskája, öltözete – polgári hangulatot kölcsönzött a Fidesznek. Schüssel nem az elmúlt tizenöt évben lett polgár. És ez minden mozdulatán meglátszik.
Magyarország egyedül van. Érthető a kétségbeesett barátkozás – frusztrált magányában, izolációjában mindenkit és mindent lájkol, aki rámosolyog. Pedig elég lenne kissé oldalra néznünk. Ausztria Magyarország természetes szövetségese. Sőt, az osztrákok bizonyosan egyetlen rokonaink. Értjük egymást. Vicceink, történelmünk, gondolkodásunk olyannyira hasonló. Ahogy egy bécsi popszám énekli: az igazi osztrák úgyis az, kinek mamája „valahonnan Budapest és Balaton környékéről” jön. A magyar kormányt kritizáló, szocdem Hannes Swoboda anyai ágon egyenesen Miskolcról származik. Miért gondoljuk, hogy könnyebben szót értünk a Kínai Kommunista Párt Központi Bizottságával? Magyarországnak Bécsben még vannak hívei – másutt már azt sem tudják, hogy élünk. Az osztrák sajtó nem azért foglalkozik olyan sokat velünk, mert holmi világ-összeesküvés mozgatja esetleg a Standard Herrengasse-i szerkesztőségét – hanem mert Bécsben még érdekes, hogy mi történik Budapesten. Ott még bajainkat is értik. Ausztria ugyanis megőrzött annyit a Habsburgok empátiájából, hogy a sok kis délkelet-európai problémás, agyonsértett, durcás, depressziós, de mégis kedves és aranyos népecske – mint akár a magyarok – lelkét meg tudja érteni.
A Habsburg-birodalom volt az egyetlen nagyhatalom – éppen mert nem fertőzte meg a nacionalizmus és az abból következő imperializmus –, amely népeit nem elnyomta, nem gyarmatosította, nem homogenizálta, nem kalapálta kockára. Ausztria – hiába kiabálja az imperialista és gyarmatosító múlttal terhelt Nyugat, hogy nácik országa – még ma is jóval toleránsabb, mint akár Franciaország, Németország, Oroszország vagy Nagy-Britannia. Mert számára a multikulturalizmus nem egy hatvannyolcas ideológia, hanem évszázados valóság. A Habsburg-birodalom a középkori eszme szerint volt birodalom – ennek részleteiről érdemes elolvasni Molnár Attila Károly cikkét –, és így nem a nagyhatalmak – a poroszok, oroszok, franciák, amerikaiak – nagyképűségével, faragatlanságával figyelte és figyeli a térséget. És bár megvannak a saját érdekei – elvégre Délkelet-Európa ma is gyakorlatilag Ausztria hátsóudvara (mint a franciáknak Françafrique) –, mégis egyetlen szövetségesünk lehet. Nem „délnémet ipari zónává” kell tenni Magyarországot, és nem is Kína európai tartományává. Amint a russzofilság vagy a mértéktelen atlantizmus szintén minimum irreleváns itt, Közép-Kelet-Európában. Mi közünk nekünk Vlagyimir Vlagyimirovics Putyinhoz vagy a Tea Partyhoz? Semmi. Bécs, Budapest, Prága, Zágráb, Pozsony, Trieszt legyen válogatósabb – legyen újra közép-európai. Ahogy a kiváló prágai folyóirat, a Středni Evropa hirdeti.
A nemzetállamiság túlhaladott, az európai szuperállam meg hamarabb hal meg, mint megszületnék.
És éppen ez lehetőség Magyarország számára. Legalábbis az igényesebbeknek. A többieknek úgyis ott van a jelenlegi rendszer.
Hawidere!
