Suhogott a Kádár-kolbász, amikor én még kissrác voltam. Minket persze csak a szele érintett meg. Nem volt, ami fájjon. Illetve nem úgy.

  Fejben már akkor összeállt a ’80-as évek képe, ami egyfelől a nagyszüleim által soha meg nem szokott vasbeton sematizmust, másfelől azt a furcsa kettős beszédet jelentette. Amíg azonban nagyapám „kérlek alássan” fordulata jól illeszkedett von Haus aus a családi nyelvezetbe, addig a vén kommer nevének Öreg-gel való kiváltása ellen zsigeri ellenállást éreztem. Talán mert egyszerre jelent ószövetségi tiszteletet (isten, akinek nem mondjuk ki a nevét), és a konszolidáció bizonyítékát. Kacsintós János bácsi a mi nagy, közös családunk adomázó szomszédja (ha éppen nem akasztat). S bár a pártfőtitkár véráztatta múltja sohasem volt téma, azért érezni lehetett, hogy a fütyi és kaki mellett vannak még egyéb dolgok is, amikről a vasárnapi asztalnál jól nevelt ember nem beszél.

  A Reagan az egy vén bohóc – mondta Ákos a cseresznyefán ülve, s mivel haver volt, elhittem neki, hogy hamarosan lenyomjuk az amikat a vérbe. Aztán Ákosék családja a rendszerváltás előestéjén felszívódott. Pedig korábban mindig láttuk őket, szomszédok voltak. Beszéltek is apjáról mindenfélét, hogy nem véletlenül szedték a sátorfát. Nemrég aztán rábukkantam Miklós bácsi nyomára. Igazi BM-es karakter volt, civilben jófej apuka, egyébként a III-as főcsoportfőnökség operatív tisztje, majd egyéb „jószolgálati” munkakörök szorgos iparosa.

  A nevét sem tudtuk a filmrendezőnek, de azt igen, hogy a filmjében szerepelt a VHK, és odáig voltunk, ahogy a félig betorzult Grandpierre a filmen beszól az öltönyös riporternek. Ordibáltuk, hogy Tárulj világ!, aztán amikor tényleg kitárult, kiderült, hogy emberarcú János bácsiék a lelket ugyanolyan szakmai odaadással kínozták, mint a testet ’56 előtt. Hogy Bódy Gáborból ők csináltak a nyugati világban ünnepelt filmest, Stasi-kompatibilis besúgót és ereit felvágó iszákos öngyilkost. Tar Sándor, Vikidál Gyula, s a névtelen ezrek, akiket talán még ma sem engedett el az önemésztés harapófogója.

  Kádár idején jobb volt. Gábornak. Mert ugyan hülye is volt, agresszív is, viszont azt a tulajdonságát minden pedagógus akceptálta, hogy pártvonalon erős szülőkkel rendelkezett. Nem mondom, hogy K-vonalon, de rendszeresen jöttek a telefonok, így nemcsak hogy nem rúgták ki a társait ágyba hugyozásig terrorizáló kis Pol Potot, hanem még át is emelték hatodikból hetedikbe, hetedikből nyolcadikba. Csak tűnjön már el.

  Hogy mára Kádár János a túloldaliak Horthy Miklósává válhatott, abban nem kis szerepe lehet annak a marketingmunkának, amely fotókkal jól dokumentált apafigurát faragott. A nemzet mosolyalbumában például a Balatonban horgászós és a sakkozós felvételek valóban visszahoznak valamit a gyerekkor világából, s bizony erősen kell kapaszkodnom az ABTL-től kikért családi aktacsomagba, hogy magával ne sodorjon a mindannyiunk lelke mélyén ott lapuló Moldova György.

  Kádár Jánost a Forte filmek képkockáinak köszönhetően az emlékezet örökre a Felvonulási tér dísztribünjéhez szögezte. A Kozma utcai Gyűjtőfogházban nem készülhettek felvételek.