A zene olyan, mint a divat és a zöldség-gyümölcs: egy ruhadarab leginkább valamelyik évszakhoz illik, és ahogy paradicsomból sem könnyű frisset venni télen, és metálból sem hallgat akármit akárhol a kifinomult, sznobsággal kacérkodó metálbuzi. Black metált például télen hallgatunk, az Opeth és a Katatonia meg kifejezetten őszi zene (oké, utóbbi téli is), végül a terpesztős rock 'n'rollok tavasszal jönnek elő, legyen az klasszikus hard rock, doom metal, stoner rock. Miközben itthon átadták a Fonogram-díjakat, a metálegyüttesek is folyamatosan kiadják új és új, ígéretük szerint eddigi legkeményebb, legbrutálisabb lemezüket. Életvidám, lendületes darabok; lassú, fülledt, füstös elszállások; vagy épp patetikus, önironikus heavy metal: ilyet bizony tavasszal és nyáron hallgatunk. Meshuggah, Mars Volta és a többiek.

  Kevés igazán élvezhető, az unalmat meghaladó klasszikus heavy metal lelhető fel a kurrens kínálatban. Különösen nehéz a dolgunk, ha nem akarunk a Gróf Balázs-képregények lemezlovas főhőséhez hasonlatosan felsülni, aki, miután fifikás, tört ütemű elektrozenékkel szórakoztatta a közönséget, otthon beteszi az Ossiantól az Acélszívet. Aztán eközben rányitnak, így könyöröghet: ne árulják el a többieknek, hogy Paksi Endre költészetén töltődik fel hajnalonta.

  Nos, van egy zenekar, ami olyan, mint a Gyűrűk Ura filmtrilógiája: utóbbi alkalmat ad arra, hogy esztétikai fenntartásunkat félretéve, bűntelenül élvezzük a giccset és a patetizmust, mivel ez csak mese, és célja éppen az elvarázsolás. Az idestova 12 éve működő, épp 2000-ben alakult kanadai 3 Inches of Blood erre vállalkozott a sikítós-patetikus-ikergitáros, fantasy-heavy metal kategóriában. Lehetetlen eldönteni, hogy a két énekessel (egy dallamokat sikítozóval és egy károgóval) ellátott, láthatóan Hobbitfalváról szalasztott zenésztársaság mennyire gondolja komolyan, amit csinál, mennyi benne az irónia és mennyi benne az őszinte fapofa és lelkesedés, így zenéjük nem csak 15, de huszonéves fejjel is vállalható. Sőt, ezt 15 évesen még nem tudnánk igazán értékelni. De most tényleg, ki vesz vérkomolyan egy olyan lemezt, aminek Long Live Heavy Metal a címe, első száma pedig a Metal Woman? Vagy a Nagy Metálközhely Szótárból találomra kiesett szavakból olyan szöveget ír, hogy

„Darkness has come, all hope is lost, evil has arrived
A sign of the times, we’re destined to fall, it’s the end of us all?” 

(Dark Messenger)

A 2012-es, ötödik stúdiólemezről mégis inkább a lemez magnum opusát ajánlanám elsőként a figyelmükbe. Man of Fortune: 

  Kánikulás időkben, amikor a nap nem simogat, hanem gyilkol, és alig vonszoljuk magunkat tova, ez a zene már túl tempós. Ilyenkor olyasmiket teszünk be, mint a Corrosion of Conformity új albuma, amely a zenekar nevét viseli. Az idén harmincéves zenekar, amely versenyezhetne az Eddával a tagcserék számát illetően, 2005 után adta ki új, nyolcadik lemezét. Márpedig ha egy zenekar komótosra fogja a lemezkiadást, és nem akar minden évben új albummal előrukkolni, akkor már megérdemli a figyelmet. A CoC ráadásul érdekes görbét rajzolt fel a punk-stoner koordinátarendszerbe.

 A CoC lemeze klasszikus apokaliptikus látomás, ilyen szempontból követi a legegyszerűbb metálreceptet: van itt pszichológiai nyomás (Psychic Vampire); világvége hangulat tűzzel, kővé váló folyókkal és feketéllő tengerrel (Rivers of Stone); elidegenedett, csöndes piócák (Leeches); egy spanyol című, ám instrumentális szám a kecskék panaszáról (El Lamento de las Cabras);  háborúellenes kirohanás (Your Tomorrow); s egy lemondással teli dal a végzetről (The Doom), ami nem meglepő módon doom metálos lassúságú verzével operál. Gyors, ideges dallamok szólnak a pénzemberről (The Moneychangers); dalolnak arról, mivé válunk; illetve megéneklik Patkányvárost is (Rat City). A jobb pillanatok szerintem a lassabb részek (The Doom, Come Not Here, ebben énekelnek a szürreális Babilonról), tömörebb és kevesebb szöveggel. A 13 tételből álló albumot két instrumentális tétel zárja. Ahhoz képest, hogy a szövegek milyen nyomottak (és nem túl innovatívak), egész kellemes háttérzenét kapunk a fülledt nyári napokra, amikor a fenének van kedve még mozdulni is.

  A Meshuggah új lemeze, a Koloss a szokásos, egy hangon végigüvöltött légkalapálást tartalmazza. Ez max annyiban tavaszi-nyári zene, amennyiben ilyenkor beindulnak az útfelújítások, és gyakran kell hallgatnunk a városban itt-ott a légkalapács monoton dübörgését. A zenéhez mindenesetre megy a lemezcím. A bolondok muzsikája biztosan kiváló feszültséglevezető vizsgaidőszak (esetleg érettségi) végén. A felvezetés utáni második szám, a The Demon's Name Is Surveillance, ami egy mindent látó gépről szól (mechanical compound eye, all-seeing intrument) a lemez egyik legjobb dala, a Meshuggahtól megszokott száraz, pszichedelikus, nyomasztó cyber-gitárfutamokkal dúsítva. Tökéletes tartalom-forma-egység, bár a szöveg itt-ott elég lapos. Ezután már visz tovább minket a szomatikus kalapálás lendülete. Szép sorjában váltakoznak az idegesebb, gyorsabb szerzemények (Do Not Look Down, The Hurt That Finds You First) és a zárt osztályos, belenyugvós sztondulások (Behind The Sun, Marrow). A másik csúcspont a középtempós Break Those Bones Whose Sinews Give It Motion. A Demiurge után ez a lemez is intrumentális számmal zárul (The Last Vigil). A Meshuggah egzisztencialista szövegei negatív utópiát tükröznek, reménynélküliség árad belőlük. 

  Mondjuk ilyen zenére nehéz volna reményteli szövegeket írni, és ez az egész metál-szcéna egyik rákfenéje. Egy Cannibal Corpse mégsem énekelhet napsütötte rétekről. Persze felfoghatjuk mesének is az egészet, így elvéve az élét mindennek, de a meséknek is volt, van pszichológiai funkciójuk. Végső soron csak visszaüt, hogy a rockzenészek legtöbbször a gombhoz varrják a kabátot: nem egyszerre születik meg bennük a mondanivaló és a zene, hanem úgy vannak vele, hogy legyen csak meg a zene, aztán írunk rá valamit. Holott a zenetörténet legmélyebb művei épp fordítva születtek (lásd pl. Allegri Miseréréje, ami az 50. zsoltárt zenésíti meg.) 

  A Mars Volta a Kolosshoz képest könnyen emészthető, áramvonalas eletropop-rockkal színesítette az idei lemezmegjelenések palettáját. Ha a 3 Inches of Blood túl ciki, a CoC túl lepukkant, a Meshuggah meg hallgathatatlan, akkor még mindig megmenthet minket a Mars Volta hatodik lemeze, a zenészváltások közepette született Noctourniquet.

  Konceptlemezzel van dolgunk, ami arról szól, milyennek is kéne lennie az életnek, milyen is az elérhetetlen, elit művészélet, és hogy végső soron mind művészek vagyunk (jesszus). A gitárok hangzása tudatosan vékony, viszont hangsúlyosabbak a billentyűk, pluntyogások és a legsokoldalúbb hangszer, a laptop által létrehozott mindenféle hangcikk-cakkok. Időnként már-már olyan, mintha Arcade Fire-t hallgatnék (esetleg, távolról, Aborymot), leginkább azonban mégis talán kissé retro-szintetizátoros hangzása van. A legslágeresebb talán az Aegist, a megőrülős hangulatot a Dyslexicon képviseli (és a Molochwalker), amit kiválóan egészít ki az utána következő lemondós-lenyugvós Empty Vessels Make The Loudest Sound, akárcsak a Pink Floyd The Wallján a One of My Turnst a Don't Leave Me Now). Persze távol álljon tőlünk bármit is összemérni Pink történetével, de a Mars Volta lemeze is egy kontrollját vesztett ember őrült önreflexióiról szól. Mondjuk a társaság progrockos-britpopos színpadi megjelenése eléggé taszító: