„Zombit csinál belőlünk az okostelefonunk”, és a képernyők előtt ülve egyedül fognak kimúlni generációnk egyedei – vizionálják egyre többen. Nem csak saját magányukat kivetítő, unatkozó bérblogerrek ontják magukból az antiutópiákat, komoly szakemberek véleményezik az online világ által elmagányosodó nemzedéket – sőt, kutatások tucatjai vizsgálják a depresszió és a web összefüggéseit. Külön platformok alakulnak a témának, és míg a Soulbook blog januárban azt írta, „egyelőre inkább csak a bulvárcikkek figyelemfelkeltő címébe való a Facebook-depresszió”, addig márciusban már teljes cikket szentelt a témának. Könyvek jelennek meg az ügyben, íróik pedig a problémakörben tartott kutatásaikból és előadásaikból tartják fenn magukat. Elismerjük vagy sem, az internet okozta egyedüllét kezd valósággá válni.

  Miről is van szó? Valójában arról, hogy kutatások szerint egyre több ember vallja magát magányosnak, egyre többen állítják: nincs, vagy csak egyetlen személy akad, akivel meg tudják beszélni problémáikat. Az online szolgáltatások és a közösségi média felhasználóinak száma ezzel párhuzamosan egyre nő, és az ehhez kapcsolódó tevékenységekkel eltöltött idő is egyre nagyobb arányú, amit az okos mobileszközök terjedése tovább erősít. Szögezzük azonban le: a két dolog között nem bizonyított a közvetlen összefüggés, és az sem tiszta, hogy az internet tesz-e magányossá, vagy a magány internetfüggővé.

  Na és mi is a magány? Kinek mi. Van, aki egy órát nem bír ki csacsogás és emberi interakciók nélkül; de van, akinek megváltás egy a világtól elzárva töltött hétvége. A fogalmat sokan összekeverik az egyedülléttel. A technológiai fejlődés célja sohasem az emberek elszigetelése volt, sőt, azzal éppen ellentétes volt a szándék. A magány szónak pedig nem csak negatív jelentése van: a magány és a csend lehet önmagunk megtalálásának, definiálásának eszköze is.

  Ha egy szóval kellene jellemezni, mit hoz(ott) az emberek számára a fejlődés, az a kényelem lehetne. Ügyeinket a posta és a bank helyett otthonról intézhetjük, barátainkat számítógép mellett ülve is elérhetjük, videotékába sem járunk már, az ételt is házhoz szállítják, a könyvtárig sem kell elmennünk, ha érdeklődünk egy téma iránt – végtelen a lista. Természetéből, ösztöneiből adódóan az embernek mindig is igénye lesz a kényelemre, és ezt az igényt az internet egyre szélesebb körben fogja kielégíteni.

  A társas kapcsolatok virtualizált kényelme és biztonsága pedig a közösségi média világával jött el. A nekünk tetsző időpontokban lépünk interakcióba ismerőseinkkel, majd a nekünk tetsző tempóban folytatjuk a csevegést úgy, hogy közben nem tapasztaljuk a kínos csend érzését. Az internet segítségével alaposan átgondolt, szerkesztett tartalommal, önmagunk megkreált énjével fordulunk a másikhoz. A társas kapcsolatok legbosszantóbb részét küszöbölte így ki a Facebook: megelőzhette például az unalmas csendeket, a kínos első randikat, de sok esetben még néhány nem kívánt főnök-beosztott/tanár-diák beszélgetést is. Az okostelefonokon keresztül megállás nélkül elérhető internet a személyes találkozókat is átalakítja sokak, főleg a fiatalok számára.

  Ausztrál kutatások rávilágítottak: a közösségi médián lógók körében nem jelentős a társadalmi, társasági magány érzete, mivel kapcsolatteremtési problémájuk, elszigeteltségük inkább a családi kapcsolatokban jelennek meg. A felmérést végzők szerint ez arra enged következtetni, hogy a Facebook a „háztartáson kívüli” kapcsolatokat erősíti a „háztartáson belüliek” kárára. A Facebook-fanoknak számító ausztrálok körében az is kiderült, hogy a neurotikus és önmagukat magányosnak valló egyének több időt töltenek a hálóra kapcsolódva, miközben szívesen osztanak meg állapotjelentéseket és tartalmakat üzenőfalukon; az extrovertált személyiségek pedig inkább a csetelést preferálják. Ez arra utalhat, hogy a userek életében a magány volt előbb, és aztán fokozódott a Facebook-aktivitás. Feltételezésemet erősíti a bergeni egyetem (Norvégia) pszichológusainak megállapítása is, miszerint eleve hajlamosabbak Facebook-függőkké válni a szorongó, társadalmilag bizonytalan helyzetű emberek.

  Ezeket a tényeket egy másik kutatás megállapításaival összevetve kiderül: a magányosok magányosságérzetét erősíti, ha a személyesebb csetelésnél a távolságtartóbb megosztás funkciót használják, utóbbi ugyanis lehetőséget ad az „egyklikkes kommunikációra”, a lusta lájkolásra. Moira Burke, a kérdés fiatal kutatója felhívja a figyelmet: egy – általa „szerkesztett beszélgetésnek” nevezett – csetelés javíthat az ember közérzetén, de egy lájktól senki sem lesz kevésbé magányos. Én hozzátenném: hosszú távon. Rövid távon ugyanis örömet okozhat néhány pozitív visszajelzés, vagy egy visszaigazolt ismeretség – azok számára, akiket ez a világ beszippantott, mindenképpen. (Aki most szeretne úgy tenni, mintha nem tudná, miről beszélek, nézze meg a Mark Zuckerberg Facebook-alapító élete ihlette film utolsó jelenetét.) A világtól önmagunkat szándékosan vagy kényszerből (munka, tanulás közben) elzárva várni az interakciót: ez a fiatal korosztály paradoxona – de nem feltétlenül egy végtelenül magányos korosztályé.

  A barátság paradoxona is előkerül a témában. A barát szó – a magányhoz hasonlóan – új értelmet nyert az internet és a közösségi média-szolgáltatások terjedésével párhuzamosan. A barátok száma értékmérő lett, és hajlamosak vagyunk úgy látni, hogy a másiknak mindig több ismerőse van, mint nekünk. A sok barátot, a részükről áradó visszajelzéseket pedig – tévesen – a népszerűség, sőt a boldogság érzésével azonosítjuk. (Talán sokaknak megnyugtató tény, hogy Magyarországon még mindig inkább a kapcsolatok minőségét, és nem mennyiségét tartja fontosnak a témában megkérdezettek 84 százaléka.)

  A párhuzamosan több száz online aktív barát ismerős mellett nem feltétlenül a hagyományos értelemben vett magány érzését éli át az ember. Inkább az egyedüllétét, annak minden pozitívumával és negatívumával együtt. Azt a visszatartó erőt, amit a közösségi média a személyes, élő társas kapcsolatok gyakorlásában kivált, tökéletesen ellensúlyozza saját pozitívumai, például közösségszervező ereje által; és azzal, hogy ingyenes, nonstop, és máshoz nem hasonlítható lehetőséget kínál a kapcsolatteremtésre. Üzenőfalunkon fel-felbukkanó távoli ismerőseink sem hagyják elfelejteni magukat, és adott esetben mi is kihasználhatjuk az ilyen jellegű kontaktusokat. A problémák inkább akkor kezdődnek, ha nem tudjuk helyén kezelni a dolgot. Ha – életünk több más eseménye folytán – mindennapjainkban is leépülnek kapcsolataink.

  A közösségi médiumok a biztonság, a kötődés érzetét keltik, és bizonyos mértékig meg is adják azt. John Cacioppo, a téma kutatója szerint ez a kötődés hasonlít az ember alapvető, a kisállatoktól a társas kapcsolatokon át az istenhitig terjedő szükségletére. Sok mindent kaphatunk tőlük, de az érintkezés ilyen formái összességében csak nemes kísérletek egy ösztönös szükséglet, a kötelékek kialakítására és fenntartására. Magányosak ugyanakkor nem leszünk ezek által. Nem tesznek hozzá és nem vesznek el életünkből, legfeljebb átalakítják azt. A felhasználóknak nem feltétlenül online szokásaikon, először inkább a magányról, mint fogalomról kialakított véleményükön, adott esetben pedig emberi kapcsolatokhoz való hozzáállásukon kell változtatniuk.