A magyar jobboldal elmúlt tíz évét és jelenlegi folyamatait elemző Mi a jobb? sorozatunkban Megadja Gábor (Konzervatórium) írását olvashatják. 

  Tíz év esztendő telt el a Fidesz 2002-es veresége óta. Azóta sok minden történt, olyannyira, hogy egyes balliba gondolkodók első Orbán-kormánnyal kapcsolatos emlékei is megszépültek. A „lojalisták” (nevezzük így őket) persze maradtak a hardcore-nál, arrafelé még mindig divat a koronaúsztatás és a szőlőbányák emlegetése. Mindenesetre a megszépült emlékek arra utalnak, hogy jobb lett volna, ha Orbán beteljesíti a ballibák által milliószor megjósolt vagy épp verdiktként kimondott bukását – hisz akkor csak a nosztalgia maradt volna. A nagy világmagyarázók számára épp ezért marad probléma a politika valósága: tíz év alatt annyit változik, hogy az a világmagyarázat szempontjából követhetetlen.

  Pedig sok tekintetben semmi különös nem történt. Jöttek-mentek a polgári körök, az Árpádsávos lobogók a fideszgyülikről, opportunista (volt) kommancs agitátorok, két vereség, egy győzelem. Mindeközben az 1998 és 2002 között kormányzó fiatal jobboldali csapat kicsit idősebb és tapasztaltabb lett. Sokan a „populizmus győzelmeként” értelmezték a szociális népszavazást, és az ezt követő (és megelőző) fideszes retorikát, holott a történet mögött csakis annyi volt, hogy a Fidesz (vagyis Orbán, ki más?) megértette a kortárs demokratikus politika lényegét. Az emelkedett értelmiségiek persze azonnal számon kérték a jobboldalon az emelkedett jobboldaliságot, csak ők nem indulnak a választásokon. A politikus viszont focizik; talán Orbán (ki más) belátta 2002 után, hogy abban az országban, ahol az „Orbán elvett a nyugdíjasoktól három kockacukrot és még kajánul vigyorgott is mellé!” üzenettel nem csak kampányolni, de nyerni is lehet, szükséges alkalmazni az ún. populista retorikát. Nem kell persze, hogy elégedettek legyünk ezzel, és nem fest ez túl jó képet a demokráciáról. Az ugyanis tényleg a disznók állama ezek szerint, ahol a poci meg a három kockacukor fontosabb, mint a szabadság, nem is beszélve Orbán kaján vigyoráról.

  Hogy egy személyben játsszam el a féket és az ellensúlyt: 2006 más képet mutatott. Akkor a lesajnált nép nem a pocija, meg az olcsóbb csirke farhát miatt vonult az utcára, hanem azért, hogy egy borderline hazudozó miniszterelnök lépjen olajra, lehetőleg a barátaival együtt. 2006-ban nem csak Gyurcsány Ferenc bukott meg, hanem az általa és elődei által képviselt „pragmatikusnak” nevezett amorális politika is. Kiderült, hogy a hülyenépnek vannak erkölcsi elvárásai a vezetőivel szemben, a posztmodern locsifecsi befuccsolt.

  Így jött a 2010-es fülkeforradalom, majd az azt követő szabadságharc. Ez teljesen érthető: két legfontosabb történelmi eseményünk egyszerre forradalom és szabadságharc, így előbbi mellől nem hiányozhat utóbbi sem. A retorika kissé esetlen, ahogy maga a szabadságharc is az. Magyaros. Ettől függetlenül nem vagyunk hívei az afféle szótár-sznobizmusnak, hogy most akkor melyik szó mit is jelent, és valóban ez az-e, meg egyébként is. A politika szemantikai küzdelmeit a politikusok űzik, bármennyire erőlködjenek is némelyek a szürke kardigánjukban. De legalább ők is eltöltik az időt valamivel. Ráadásul, még ha a retorikát félre is tesszük a nagyon entellektüel finnyásságunk miatt, az EU-val szembeni konfliktusokban a sok kormányzati marhaság ellenére is nehéz nem ellenszenvet érezni az Európa-projekt iránt, és nehéz nem szeretni Nigel Farage ízes beszólásait (bár e sorok írója a szabadságharc előtti időszakban sem rajongott túlságosan az íztelen-színtelen-szagtalan, egyesekben hódolatot ébresztő irodakomplexum iránt). És nincs mit szeretni a korábban forradalmárkodó vagy komcsi mozgalmakat szervező, mára nyakkendő-simogatóvá váló bürokratákban sem (ez egyébként egy külön típus). Akkor inkább a lábszagú, provinciális, nacionalista magyarik. A mai Európa-projekt kimerül a ’45 utáni status quo makacs és dogmatikus védelmében, ahol nem választott bürokraták oktatnak ki másokat demokráciából. A sokat hangoztatott „európai értékek” éppen azok, amelyek hiányoznak a semlegességükre büszke semlegesekből. Nagy eredményeik között maximum a tyúkok ketrecének nagyobbítása szerepel.

  Ami még fölmutatható, az a magyarok állandó abajgatása, mint az általános iskolában, amikor a legkisebbtől elveszik az uzsidobozt – csak ott legalább a hatalmi viszonyok nyilvánvalóak és láthatóak. Mindezt ez esetben sikerül becsomagolni a „mindenki egyenlő” sztanioljába, és ha valaki láthatóvá tesz elfedett hatalmi viszonyokat, jaj annak. A napvilágra kerülő információ szerint változtatnunk kell a hímzési, betűvezetési szokásainkon, hisz csak így kaphatunk csokit. Hoztunk rekettyést, de másik kell, és épp itt lenne az ideje a brüsszeli tudorok szerint, hogy végre kivágjuk a fát a heringgel.

  Persze nehéz elmenni szó, vagy inkább szájhúzás nélkül a kormányzat sületlenségei mellett. A legutóbbi ilyen a pénzügyi tranzakciók megadóztatásának terve, ami szinte egyedülálló módon az adó adóját jelentené sok esetben. The State is Back, mondja a mágus, és tényleg, csak ez belőlünk inkább a Murray Rothbardba oltott Ludwig von Misest hozza elő. Annak igazán tudnánk örülni, ha az unortodox gazdaságpolitika keretein belül nem kéne az urinálás után is adót fizetnünk. Szokás szerint, ha az ötletet felháborodás fogadja, előkerül az „ez még csak ötlet!” magyarázat. Fontosnak tarjuk mi is a brénsztormingot meg az ötletelést, nekünk is rengeteg van, csak érthető okok miatt a felét még csak szavakba se öntjük. Vagy átgondoljuk még egyszer, hátha tálalhatóbbá, esetleg jobbá válik.

  Mindezek mellett kellő realitás-érzékkel igyekszünk fogadni mindezt. Amíg a hajó nem borul föl, többé-kevésbé nyugodtak lehetünk. Ebben pedig sajnos sosem lehetünk biztosak. Aki bármiféle megváltás-szerű megújulást, föltámadást várt, az most csalódott – ám ők rendszerint mindig csalódottak. Így nem kívánunk csatlakozni a világ irracionalitása és erkölcstelensége miatt hüppögő értelmiségiekhez, akik jobbára azzal töltik idejüket, hogy bemutassák, milyen tökéletlen is a világ. Ami igaz, csak ez nem nagy felfedezés. A létező világgal, és különösen a politika világával szemben ugyanis rengeteg eszménykép létezik, lehet az éppen konszenzuális-demokratikus vagy reakciós-idealista. A világ szebb lenne, ha olyan lenne, mint valamelyik mesében. Egyetértünk. Minket pedig különösen a hercegnő érdekel.

  Van azért valami, ami aggodalomra ad okot (aggódni egyébként bármikor lehet, és leköti az embert). Egyrészt a jobboldal erkölcsi integritásáról van szó, amely komoly indoka volt választási győzelmüknek. Miközben az önkéntes párhuzamos valóság-konstruktőrök igyekeztek volna ideológiai választóvonalakat számon kérni a magyar politikán, a mai napig az erkölcsi különbség és a kommunista-antikommunista a lényeges választóvonal (figyelem: az erkölcsi különbség alatt továbbra sem a tökéletességet értjük, vagy azt, amit egyes bőcsködők kérnének számon a politikán, hogy szenteket dobjunk be MMA-mérkőzésekre). Ebben pedig a kormány nem áll jól. Erősen rezgett a léc Schmitt Pál volt köztársasági elnök ügyében, és ott az utolsó pillanatban sikerült visszarántani a kormányt (nem is beszélve arról, hogy a volt elnök maga finoman szólva is haszonélvezője volt az előző rendszernek, ami éppen, hogy nem segít az erkölcsi különbség aláhúzásában). De továbbra is rezeg a léc az ügynök-ügy miatt: ha a jobboldal nem képes megnyugtatóan lezárni a múltat, ígéretéhez híven leszámolni a kommunizmus örökségével, hiába fog erkölcsi integritására hivatkozni, mert olyan nem lesz neki. Márpedig sajnos most úgy tűnik, nem képes.

  Másrészt volt itt szó 2010 előtt mindenféle „konzervatív megújulásról”, „reneszánszról”, jobboldali szellemi tankhadosztályról, egyebekről. Ezeknek nyoma sincs, és a legnagyobb valószínűséggel nem is lesz. Bár szkeptikus pesszimisták lévén mi pontosan ezt jósoltuk 2010 előtt is. A „szellemi” szféra nincs terítéken, és nem fontos ma. Ami azt illeti, van ebben némi igazság, és igaz az is, hogy egy választáshoz nem néhány száz inges-mellényes értelmiségit kell megnyerni. Bár kevésbé látható, de a jobboldal 2010-es győzelmében része volt a baloldali értelmiségi elit totális vereségének is, amely erkölcsileg és intellektuálisan minden kreditjét elveszítette ekkorra. A nagy rinyálásra, önnön szellemi és erkölcsi felsőbbrendűségük és fontosságuk hangoztatására a vezénylő tábornok mindössze annyit felelt, „nem számítotok” – és tényleg nem. Ez azonban nem jelenti azt, hogy hosszú távon ez a, khm, stratégia nem üt vissza. Az Egyesült Államokban erre a republikánus elitnek az egyik jelöltjük bukása után kellett ráébrednie: azóta az amerikai jobboldali gondolkodás köszöni szépen, él és virágzik. Ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy itthon is ezt a receptet kéne követni, vagy, hogy az átültethető lenne a magyar gyakorlatba. Csak a felismerésről beszélünk, ami a jelenlegi jobboldali elitből hiányzik. Ehelyett a jobboldali politika kemény magja a jobboldaltól hagyományosan teljesen idegen szcientizmust reklámozza.

  Mert az dicséretes, hogy a Fidesz tökéletesen érti a politikát, és hogy ma képtelenség – akár itthonról, akár külföldről – a Fidesszel szemben kormányozni az országot, ez azonban illékony eredmény. És nem magunkról beszélünk, hanem a politika érdekéről. Mellesleg a jobboldal jövőbeni kihívói már most föltehetnék a kérdést: hol az a nagy jobboldali, konzervatív kultúra, amire itt egyesek annyira büszkültek? És joggal tennék. Hacsak a kazahsztáni kiruccanást vagy a meleg tibeti bálnák, illetve a réti boglárkák lehetséges jogairól szóló konferenciázást nem tekintjük kulturális eredménynek.

  Minden probléma ellenére azonban Magyarországot még mindig szabad országnak tekintjük, főként, ha eltekintünk a nyugati progresszív bagótilalmi őrülettől és társaitól (a cseszegetést viszonylag rosszul viseljük). Az életünk pedig jobb esetben nem csak a politikáról szól, ami pedig ez utóbbit és problémáink tömkelegét érinti: amíg élünk, remélünk. És vetünk egy pillantást Szent Júdás Tádé képére.