Megjelent a Kommentár folyóirat 2011/6. számában.

1.

  A mai utópia kísértetiesen hasonlít a régihez: úgy tűnik, az utópia valóban „örök eretnekség”. Maradandó elemei a kontraktualizmus, a racionális vitában és az azt konszenzussal lezáró döntésben való hit, valamint egy sajátos formalizmusba és institucionalizmusba vetett bizalom. Nem véletlenül tekinti ezen iskola a liberális demokráciát a történelem végének, és ezért kívánatosnak is, hiszen az mindezen feltételeknek meg kíván felelni – ha csak retorikai szinten is. Az utópia hívei a mi élő lelkiismeretünk. Ők azok, akik emlékeztetnek bennünket a világ igazságtalan és irracionális mivoltára. Balszerencsénkre erre igen gyakran van szükségünk.

  A modern erkölcs legfontosabb kiindulópontja a formális jelleg hangsúlyozása és számonkérése. A formális erkölcs megalapozója mindenképpen Kant volt,¹ aki kategorikus imperatívuszában megfogalmazta, hogy az erkölcs nem a közösségben, a szokásokban, hagyományokban található, hanem az egyén tudatában.² Érthető, hogy a mai értelmiség erkölcsi problémái elsősorban abból adódnak, hogy nem teljesülnek bizonyos formális kritériumok: fékek és ellensúlyok rendszere, a „jogállam” és „jogállamiság”³ (amely nem egyenlő a joguralommal),⁴ a demokratikus procedúrák és általánosságban a legalitás technikai-értéksemleges-funkcionális követelményei. Így válik érthetővé a politika és az erkölcs különválasztása is, hiszen minden formális-legális értelemben kifogástalan eljárás vagy cselekedet egyben „erkölcsös” is. A zárt legalitásrendszeren belül erkölcstelen vagy bűnös cselekedet nincs, maximum jogi inkoherenciák vagy zavarok. Épp ezért a politika feladata pusztán ezen inkoherenciák feloldása, és egy olyan legalitásrendszer kialakítása, amely minél kisebbre csökkenti az ilyen problémák előfordulási lehetőségét. Ezzel együtt természetesen a változtatás, vagy a legitimitás esetleges megvonásának lehetőségét is tagadja:

A törvényhozó államban tovább él a fejedelmi abszolutizmus által teremtett helyzet, vagyis ez az állam is tagad mindenféle ellenállási jogot, és a feltétel nélküli engedelmesség „nagy jogát” hirdeti. E jogot azonban az általános, előre meghatározott normaalkotás révén létrehozott legalitás szentségével ruházza fel.⁵

  A jogállam, a demokrácia kívánalmai ezért formális kritériumokon nyugszanak: és mivel ezeket már másutt sikeresen kidolgozták és érvényesítették, a kevésbé fejlett államoknak pusztán követniük kell a mintát.⁶ Feltűnő, hogy ebben az elképzelésben semmi szerepe nincs a cselekvők materiális tudásának és erkölcsének, ám így kérdésessé válik a bíró szerepe és fontossága is. Hiszen ha a normák, formális szabályok maguktól érvényesülnek és materializálódnak a cselekvők jellemétől függetlenül, mi szükség van bárkire is, aki értelmezi és érvényesíti az adott szabályt (legyen az állam vagy bíró)?⁷

Ezért nincs nagyon kedvemre annak a vélekedése, aki egykor jónak látta a törvények sokaságával féken tartani a bírák hatalmát és szájukba rágni a paragrafusokat; nem látta be, hogy ugyanannyi a szabadság és a mozgás lehetősége a törvények értelmezésében, mint a megalkotásukban. Azok is csak tréfálnak, akik úgy gondolják, hogy kisebbíthetik vitáinkat és berekeszthetik, ha a Biblia pontos szavára utalnak. Mert szellemünk éppen olyan tág porondra talál, amikor mások elgondolásait vizsgálja, mint amikor a magáét fejti ki […]⁸

  Valójában a szabályok értelmezése problematikus, nem magától értetődő. Épp ezért szükséges értelmezni az előírásokat, szabályokat, és ez jelentősen függ az értelmező prudens ítéletalkotásától, amely szükségszerűen materiális-tartalmi, és nem vezethető le az absztrakt norma semlegességéből. Jellemző módon ma sokan vannak, akik igyekeznek a fenti, „megőrzésre méltó értékekből” konzervativizmust, azaz konzervatív ideológiát barkácsolni. Eszerint a valódi hagyomány jogi és egyéb procedúrákból, rituálékból, formális tételekből áll. Abból kiindulva, hogy a hagyomány nem köthető kizárólagosan egy-egy ember cselekvéséhez, azt a következtetést vonják le, hogy semmiféle személyességhez nem kötődik. A probléma e felfogással nemcsak az, hogy nem veszi figyelembe a hagyomány szükségszerű pluralitását, inkoherenciáját és partikularizmusát, de azt is, hogy noha valóban nem köthető kizárólag egy-egy személyhez a hagyomány, azt mégis nagyrészt személyes cselekvések, döntések alkotják. És léteznek fontos auktorok, államférfiak (és így tovább), akik nélkül viszont a léte elképzelhetetlen lenne. A konzervativizmus-barkácsolók éppen azt teszik, ami ellentétes a hagyomány fogalmával: tudatos, racionális, formalizálható tudásokat akarnak írásba foglalni és explicitté tenni, azaz dogmákat akarnak alkotni.

A liberális hiba tehát szerintünk abban a gyerekes hitben áll, hogy az államhatalom fékeknek és korlátozásoknak való alárendelése önmagában a politikai „jóság”, köztük saját létének ideális kútforrása és aktuális garanciája […] A liberális számára a szabadság „biztosítása” egy zártrendszerű, felületi mechanizmust jelent, mintha az volna; számunkra mindenekelőtt egy olyan közösség felépítését jelenti, ahol az emberek olyan beállítottságúak, hogy megértik és kívánják (és, ahogyan ez már benne foglaltatik, tisztelik) a szabadságot: vagyis egy olyan közösségét, amelyben a hatalom konkrét mintája kvalitatív módon megegyezik a szabadság elvével, annyiban, hogy minden pontján áthatol rajta a többféle és méretében, mélységében és tulajdonságaiban egyenlőtlen hatalom eszméje; hatalom, amely véges, korlátozott és nem teljes igényű; hatalom, amelynek maga a koncepciója és struktúrája is szemben áll a totalitárius perverziókkal. Távol álljon tőlünk, hogy semmibe vegyük a szabadság „verbális” megállapításait, „formális” garanciáit és „intézményes” kidolgozásait; ám ezekkel a probléma véget ér a liberális számára, viszont épp itt kezdődik a szabadság konzervatív szerelmese számára: így az utóbbi arra lesz késztetve, hogy kevésbé hangsúlyozza ezeket, és hogy általánosságban más álláspontot képviseljen a szabadság témájához kötődő számos alapvető problémával kapcsolatban. Mivel inkább a szabadság alapvető valósága érdekli, semmint annak feddhetetlenül tökéletes és teljesen felöltöztetett fétise, manapság felszínes „demokratikus” ellenfelei félremagyarázzák őt mint a „balos” totalitárius egyszerű „jobbos” másolatát, vagy a „fasiszta” egyszerű „rivális” típusát, egyebek mellett.⁹

  E felfogások (nevezzék bármilyen világnézetűnek magukat) valamilyen rendszer fabrikálását tartják feladatuknak, mely formális-legális szabályokból épül fel, és amely rendszer logikai-ideológiai konzisztenciájának megőrzése a fontos. Az ideológia, rendszer konzisztenciájának kívánalma ellentétes Burke nézetével, aki szerint a jellem konzisztenciája fontos,¹⁰ de az állítólagosan forrásként szolgáló Arisztotelészével is, aki a phronésziszt, a gyakorlati értelmet hangsúlyozta.

  Megjegyzendő, hogy a legtöbb, procedurális-demokratikus felhatalmazással nem rendelkező intézmény (például az egyházak) természetesen ki van zárva a közéleti vitákból és az úgynevezett „kritikai funkcióból”. Egyetlen kivétel van, az értelmiség, amely ilyen legitimációval nem rendelkezik, mégis a legfőbb közéleti-kritikai funkciót birtokolja. Ha csakis a procedurális demokrácia legitimációs mechanizmusa teremt valódi legitimációt, akkor a „kritikai nyilvánosság” értelmiségének nincs felhatalmazása az ellenőrzésre; ha viszont nem csak ez számít, akkor más intézmények, „kritikai” irányzatok is hasonló felhatalmazással bírnak.

2.

  A liberális utópia máig fontos és megmaradt alkotórészei a szabad, nyitott vita, illetve a konszenzus lehetségességébe vetett hit. Gyakran halljuk a kifogásokat, hogy egy-egy politikai döntés nem volt „kellőképpen átgondolva” (!), illetve „kellőképpen egyeztetve” – lehetőség szerint minden érintettel. A politika ezért önkényes, erőszakos. E racionalista eszmény szerint az ideális politikai cselekvés minden lehetséges szempontot és érdeket számításba vesz, majd a racionális vita lezárásával döntésre jut, és így az elképzelhető legjobb megoldással szolgál egy adott problémára.¹¹ Így gyakorlatilag csak az a hatalom legitim, amelynek minden egyes döntéséhez a polgárok egységes akaratukkal hozzájárulnak, vagy legalábbis az őket képviselő érdekvédő szervezetek megteszik ezt helyettük.

  Az utópia alapvető eleme megfelel a szerződéselméleti hagyománynak. A politika örök kérdése az, hogy egy hatalom meddig legitim, azaz meddig követelhet meg polgáraitól magával szemben engedelmességet. A legitimitás kérdése különösen problematikus a mai politikatudomány számára, hiszen az nem operacionalizálható kategória. Ami azt illeti, tökéletes formában sosem valósítható meg, hiszen ha így lenne, nem merülne föl problémaként.

  A kurrens utópia hívei szerint csak a mindenkinek vagy közel mindenkinek megfelelő politikai döntések legitimek. Ezzel a nézettel nem pusztán az a probléma, hogy nem vesz tudomást a politikai döntés valódi természetéről (és arról, hogy mennyire volna kivitelezhető – főleg időben – egy afféle teljes „érdekegyeztetés” minden döntés előtt), hanem az is, hogy e nézet távol áll a gyakorlati világ valóságától és a (történeti) tapasztalattól.¹² Logikai végiggondolása pedig egyszerű abszurdumokhoz vezet. Ilyen például az a feltételezés, hogy minden generációnak joga van saját magának egy teljesen új világot, politikai közösséget berendezni, minden régi törvényt eltörölni és újakat alkotni.¹³

  A vita eszménye sok esetben a döntéstől és az azzal járó felelősségtől való megszabadulást, és így a politika tagadását takarja. Schmitt ezt mutatta be Donoso Cortes érvelésén keresztül, kissé dramatizált formában:

Ahogyan a liberalizmus minden politikai részletkérdést megvitat és egyeztet, ugyanúgy próbálja meg a metafizikai igazságot is vitában feloldani. A liberalizmus lényege az egyeztetés, a várakozó köztesség annak reményével, hogy a végső összeütközés, a véresen döntő ütközet parlamenti vitává változtatható, és egy véget nem érő vita során a döntés végleg elnapolható.¹⁴

  További kételyeket vethet föl az, hogy a racionális vita révén elérni kívánt konszenzus ideája önmagát igazolja. Holott, mivel ez is pusztán egy formális-procedurális kritérium, semmit sem mond arról, hogy ennek lehetnek korlátai, vagy adott esetben vezethet rossz eredményre. Lehetséges, hogy a vitázó polgárok a racionális diskurzus szabályai szerint, mindenféle külső kényszerítő erő nélkül elfogadhatatlan döntést hoznak – ez esetben mi vagy ki bírálja felül döntésüket?¹⁵ A tapasztalat azt mutatja, hogy sem a racionális vita, sem az azzal elérni kívánt konszenzus nem garancia egy döntés helyességére, az utópia pedig nem számol az érvek és érdekek valóságos pluralitásával, melyek mindegyikének sok – talán a legtöbb – esetben lehetetlen megfelelni. Ezzel szemben a szkeptikus érvelés a hatalmat nem az üdvtörténetben betöltött sikeres-sikertelen szerepe miatt igényli, hanem a viszonylagos rend, béke és a civilizált viszonyok fenntartása érdekében. Ezért tartotta szükségesnek a világi hatalmat Szent Ágoston, hiszen a civitas terrenában (a földi gonosz birodalmában) csak ez képes a libido dominandi (hatalmi ösztön) mérséklésére, és hasonlóképpen Hobbes, a bellum omnium contra omnes (mindenki harcol mindenki ellen) megakadályozása érdekében.¹⁶ Ugyanakkor egy ilyen hatalom tartalmazza saját spektrumának korlátozását is, szemben az üdvtörténeti küldetést megvalósító állammal szemben.

  A mindent felülíró diszkurzív racionalitás és deliberatív demokrácia konszenzusának eszménye kérdésessé teszi magának az államnak mint kényszerítő hatalomnak a létjogosultságát is. Ha a liberális utópisták valóban hisznek benne, mi szükség van államra? Az önmagát amúgy szkeptikusnak nevező liberális kurzus (hiszen a valláserkölcsi, tradicionális stb. felfogásokkal szemben kétségtelenül az, a recta ratióval [helyes értelemmel] szemben már kevésbé) befejezhetőnek, lezárhatónak gondolja az emberek közti vitákat, szemben a korábbi szkeptikusokkal. Így a liberális valójában anarchista, hallgatólagosan az állam és a politika megszűnésében is hisz.

3.

  A liberalizmus Locke-tól kezdve azonosította a kormányzatot a fizikai kényszerrel,¹⁷ épp ezért igyekezett számára minél szűkebb mozgásteret engedélyezni. A liberalizmus ebből fakadóan szükségszerűen anti-politikai doktrína, amely megpróbál megszabadulni minden politikai hatalomtól, kényszertől. A liberálisok jellemzően a személytelen, láthatatlan szabályozókat kedvelik, amelyek „spontán” módon teremtenek rendet, ezért irtóznak minden informális, tradicionális kapcsolattól, és csak az állami bürokrácia és a különféle formális piaci és szerződéses viszonyok racionális tekintélyelvű funkcióit fogadják el.¹⁸ A politika fizikai kényszere látható, személyes, épp ezért aggódnak ma is a liberálisok a politika és általában az emberi viszonyok reperszonalizálódásától.¹⁹ A liberálisok akkor nyugodtak, ha az emberek az állammal pusztán kliensként, egymással pedig ügyfelekként vagy absztrakt emberekként érintkeznek. Épp ezért a modernek célja a fent említett értelmező-ítéletalkotó kiküszöbölése, hiszen a személyes hatalom „önkényt” jelenít meg. Jelentősebb különbség nincs az utópikus szocialisták (Fourier, Owen), a menedzseri-technokrata társadalom hívei (Saint-Simon) és „az állam elhalását” hirdető marxista-leninisták között: a liberálisokkal együtt azt szeretnék, ha a politikai problémák adminisztratívakká válnának, vagyis olyanokká, melyek nem igényelnek felelős mérlegelést és döntést.²⁰

  A liberálisok, miként később a radikális Rousseau, abban látták a megoldást, ha személytelen autoritásnak engedelmeskednek, nem a láthatónak-személyesnek (pápának, királynak). Eszerint az ember akkor szabad, ha törvényeknek, és nem embereknek kell engedelmeskednie.²¹ A rendet minden esetben egy „láthatatlan kéz” hozza létre, nem pedig egy tekintély vagy felsőbbség parancsa. Az emberek egymáshoz igazodnak, a „társadalmi” elvárásoknak engedelmeskednek. Az egyénnek azonban nem csupán elfogadnia kell a társadalmi normákat, hanem internalizálnia kell azokat; így a lelkiismeret, amelynek korábban épp egyénhez kötődő mivolta adta sajátos kvalitását, egyre inkább társadalmivá, kollektívvé válik.²² Az egyént az képes szabályozni, hogy szégyent, sőt megsemmisülést érez, ha társai helytelenítésével találkozik, így viselkedését az ún. „közvéleményhez” fogja igazítani, melynek szankciói hatékonyabbak is lehetnek, mint a pozitív törvényeké. A közvéleményhez való igazodás teljesíti a liberális kritériumokat, hiszen nem köthető konkrét személyekhez, nem részrehajló.

  Jól látható a kívánalom Bentham Panopticonjában, ahol ha kicseréljük a központból mindent látó és figyelő fegyőrt a közvéleményre, akkor nincs egy, felismerhető autoritás (ha van, az illiberális). Ráadásul ebben az esetben – mivel a köznek mindenki része – „önmagunkat kényszerítjük” (ez Rousseau gondolatának liberális változata).²³ Ez megfelelhet egy logikai okoskodásnak, melyben egyik tételből következik a másik, és – elméletileg – kizárható a represszív hatalom kialakulásának lehetősége. Így elképzelhetetlen, hogy egy, a közvélemény általi uralom elnyomó legyen, ahogy az is, hogy egy abszolutista kormányzat uralma alatt szabadság.²⁴ Kérdés, hogy az efféle logikai okoskodások megfelelnek-e a valóságnak.

  A liberálisok, akik az egyéni szabadság kivívását az intézményes politikai és vallási hatalom elleni küzdelem révén kívánták elérni, eljutottak odáig, hogy a lehető legteljesebb társadalmi konformizmus mellett érveljenek, és azt a legtöbben nem látták/látják veszélyesnek az egyén szabadságára és a pluralitásra nézve. Mégis úgy tűnik, az arctalan, senki-általi uralom is lehet elnyomó.²⁵ A liberálisok által követett út végállomásának tragédiája John Stuart Millnél válik nyilvánvalóvá, aki vehemensen védelmezte A szabadságról című írásában az egyént mindenféle társadalmi uniformizálástól:

Ugyanis amikor felteszik a kérdést: hogyan kell ezeket az alapelveket kikényszeríteni?, Mill nem tudott válaszolni, mivel saját érvelése kompromittálta az egyetlen lehetséges eszköz, nevezetesen a kormányzat integritását. Ha a társadalom az individualitás ellensége, és ha mindeközben a modern demokrácia veszélyes fejlődése az, ami a kormányzatot a társadalom képviselőjévé teszi, nehezen lehet elvárni, hogy a társadalom képviselője beavatkozzon, hogy megvédje az egyént a társadalomtól.²⁶

 

  Valódi felhatalmazása csak annak van ugyanis, aki „a társadalom véleményét” képviseli. Természetesen a „társadalom” sosem tudja kifejezni a véleményét, ezért szükség van olyanokra, akik elmondják helyette és sok esetben megmondják „neki”, mi a véleménye. Ezt teszik az értelmiségiek, akik ugyan az államhatalomtól függetlenek – vagy annak tartják magukat. Ám mégis oly mértékben igazodnak bizonyos dogmákhoz és várják el a konformitást mások részéről ugyanezekhez, hogy ahhoz képest Hobbes Leviatánja szabadelvű: abban ugyanis nem szükséges egyetérteni, azonosulni, csak engedelmeskedni.

  A mai kánon csak az államot tekinti hatalomnak, bármilyen más (média, piacok, nemzetközi gazdasági intézmények stb.) hatalom létét tagadja. Mindeközben éppen a liberalizmus teremti meg a „neofeudalizmus” jelenségét, melynek történeti elődjét az állam igyekezett fölszámolni.²⁷ Mivel formálisan csak az államnak van hatalma, ezért informális hatalmak nem léteznek. Olyanok, amelyek adott esetben erősebbek, mint egy-egy állam, főleg nem. Ám mi van akkor, ha mégis léteznek más hatalmak, sőt ezek adott esetben átformálják az állam struktúráját is saját képükre és hasonlatosságukra? Úgy tűnik, a modern államhatalmat egyre inkább átalakítja a vállalati kultúra, így annak megfelelően fog berendezkedni: a politikai állam-és kormányfők, döntnökök egyre inkább egy nagyvállalat igazgatójára kívánnak hasonlítani, és a technokrata eszménynek megfelelően a politikai közösség menedzselését tartják feladatuknak.²⁸ Továbbá: nem képzelhető el, hogy az úgynevezett lobbik befolyása kellőképpen nagy ahhoz, hogy az állam döntéseit befolyásolják? Hogy valójában más a hatalom forrása, mint az állam klasszikus felfogásában, és erejük révén valójában ők hozzák a döntéseket?

  A formális-procedurális feltételeknek megfelelő legalitásrendszer keretei között elképzelhetetlen, hogy valamely hatalom túl nagyra nő, hiszen a mechanika törvénye szerint ezek szükségszerűen korlátozzák egymást. Az első és legfontosabb feladat természetesen az állam hatalmának korlátozása, a politika önkényének szűkítése vagy megszüntetése. A kérdés azonban az marad: nem lehetséges-e, hogy akár az egyének, akár a közösségek szabadsága nem az állam, hanem más hatalmak miatt csorbul? És vajon akik folyamatosan az anti-politikából és utópikus ideológiájukból indulnak ki, nem veszélyeztetik-e a szabadságot, miközben állítják, hogy folyamatosan azt védik?

  A liberálisok abból indulnak ki, hogy a hatalom csak az erőszak képében jelenhet meg, másféle kényszer pedig nem létezik. Ezért sok esetben érzéketlenek valamely hatalom növekedésére, ha az nem az „erőszakmonopólium” formájában jelenik meg – hanem például az értelmiség nyelvi uralmának formájában.²⁹ Miközben utópiájuk meg akar felelni bizonyos formális kritériumoknak, minden további nélkül támogatják az egyéni szabadság szűkülését, ha az nem az állam irányából érkezik. Sőt ők maguk igyekeznek a nekik tetsző nézetekhez való igazodást, a társadalmi konformizmust erősíteni. Hétköznapi tapasztalatainkból tudjuk, hogy nem feltétlenül szükséges egy kijelölt, látható hatalom ahhoz, hogy a konformizmus létrejöjjön: ahhoz valóban elég az „egymáshoz igazodás” elve, meg némi segítség a manipulációs technikáktól.

  Pascal arra tanít bennünket, hogy „Az olyan sokaság, amely nem áll össze egységgé, zűrzavar”; ám „az egység, ha nem függ a sokaságtól, zsarnokság”.³⁰ A kérdés az: ha van olyan sokaság, amely egységgé áll össze, ám más sokaságtól nem függ, azt minek nevezzük?

*

 ¹  Filozófiai értelemben. Az irodalom, a kultúra fókuszában is megjelent azonban a formális és a materiális/tartalmi erkölcs konfliktusa, ekként is értelmezhető például Shakespeare Velencei kalmárja. Elképzelhető ugyanis, hogy egyik oldalon álljon az „ügy igaza”, a másikon pedig a „jogi formáké”. Vö. Michel de MONTAIGNE: A tapasztalásról, Európa, Budapest, 1983, 16.
²  KARÁCSONY András – POKOL Béla: Paradigmák erőterében, Attraktor, Máriabesnyő–Gödöllő, 2011, 46.
³  A jogállam az, amelyben „nem az egyes emberek uralmának, hanem a normáknak kell érvényesülniük”. „A törvényhozó állam egy olyan pártprogramoktól hemzsegő, reformista-revizionista-evolúciós kor számára alkalmas, ami helyes törvények révén, parlamentáris-legális úton kíván »fejlődni«”. „A »jogállam« kifejezés oly sok mindent jelenthet, mint maga a »jog«, s mint amilyen sokfélék az »állam« szóval jelölt szervezetek. […] Ezek után érthető, hogy mindenféle propagandista és ügyvéd szívesen használja ezt a szót, hisz így a jogállam ellenségeként hozhatja rossz hírbe ellenfeleit.” Carl SCHMITT: Legalitás és legitimitás, Attraktor, Máriabesnyő–Gödöllő, 2006, 9, 13, 20.
⁴  Vö. LÁNCZI András: Jog és politika határán, Kommentár 2010/6., 4–5.
⁵  SCHMITT: Legalitás és legitimitás, 16.
⁶  Montesquieu a hatalmi ágak szétválasztásának tapasztalati sikerét Anglia példájával kívánta demonstrálni, azonban ott ma sem létezik a hatalmi ágak ilyetén, formális elválasztása. A kortárs példa a formális törvények, politikai berendezkedés exportjának kudarcára pedig az iraki projekt.
⁷  Paradox, hogy az angol gyep meghonosításának hívei épp azt az országot tekintik mintának és a procedurális-formalista gondolataikhoz, amelynek legfőbb ismérvei az íratlan alkotmány és a precedensjog.
⁸  MONTAIGNE: I. m., 6.
⁹  Aurel KOLNAI: Privilege and Liberty = UŐ.: Privilege and Liberty and Other Essays in Political Philosophy, szerk. Daniel J. Mahoney, előszó Pierre Manent, Lexington Books, Boston, 1999, 56–57 (6. jegyzet). [Saját fordítás, épp ezért pontossága vitatható.]
¹⁰  Edmund BURKE: Reflections on the Revolution in France (Select Works of Edmund Burke, II.), Liberty Fund, Indianapolis, 1999, 190.
¹¹  Újra megjelentek azok a kritikák, melyek szerint az 1956-os forradalom egynémely fiatal hőse csak a „balhét” kereste, sőt esetleg köztörvényes bűnöző volt. Mivel a forradalom részvevői közül talán az egyetemisták tekinthetők a leginkább „tudatos” cselekvőknek, meglehetősen furcsa elvárni a szovjet hatalommal szemben fegyvert ragadó munkásoktól, hogy a fegyver megfogása előtt egy könyvtárszobában megvitassák ideológiájuk legfontosabb filozófiai, erkölcsi stb. alapelveit, majd az abból gyártott kazuisztika alapján cselekedjenek. Noha láthatjuk ebben akár azt a nemes szándékot is, hogy a „szürkeállomány” pártjának, közösségének emberei pusztán ugyanabba az elitklubba kívánják beemelni a nép többi részét is, amelynek ők tagjai.
¹²  David HUME: Az eredeti szerződésről; A passzív engedelmességről = HUME Összes esszéi, II., Atlantisz, Budapest, 1994, 225–246, 247-250.
¹³  Thomas PAINE: Az ember jogai = Az angolszász liberalizmus klasszikusai, I., szerk. Ludassy Mária, Atlantisz, Budapest, 1991, 7–38.
¹⁴  Carl SCHMITT: Politikai teológia, ELTE ÁJK, Budapest, 1992, 33.
¹⁵  Ezt a helyzetet vázolja elénk plasztikus formában Lars von Trier Dogville című filmje (2003): a falu lakói jóravaló emberek, akik minden erőszak, kényszer nélkül a faluba érkező lányt a falu rabszolgájává teszik. Bűnüket képtelenek felismerni, ezért az igazság csak kívülről, a büntető angyal képében érkezhet.
¹⁶  Jellemző módon a liberális kontraktualisták tudták a „biztosat”, míg a szkeptikusok (Hume, Swift) monarchisták, toryk voltak.
¹⁷  Vö. Sheldon S. WOLIN: Politics and Vision. Continuity and Innnovation in Western Political Thought [1960], Princeton UP, Princeton (N. J.), 2004, 280.
¹⁸  Lásd James KALB: The Tyranny of Liberalism, ISI Books, 2008.
¹⁹  BALÁZS Péter: Megjegyzések a konzervatív zászlóbontáshoz, Beszélő 2011. március, (http://beszelo.c3.hu/cikkek/ megjegyzesek-a-konzervativ-zaszlobontashoz).
²⁰  WOLIN: Politics and Vision, 281.
²¹  Friedrich von HAYEK: The Road to Serfdom. Texts and Documents. The Definitive Edition, University of Chicago Press, Chicago, 2007, 119.
²²  WOLIN: Politics and Vision, 307.
²³  Uo., 312.
²⁴  Ezzel szemben elképzelhető, hogy együtt lehet élni paradoxonokkal (Balázs Zoltán), ahogyan a complexio oppositorum (ellentétek egysége, összetartozása) jelensége is mutatja.
²⁵  Hannah ARENDT: The Human Condition, The University of Chicago Press, Chicago, 1998, 40–41, 58. (A demokratikus konformizmus jelenségére már Tocqueville is felhívta a figyelmet Az amerikai demokráciában.)
²⁶  WOLIN: Politics and Vision, 313. Ráadásul – jegyzi meg Wolin (Uo.) – Mill kívánatosnak tartotta kedvenc ügyei előmozdítása érdekében a véleményzsarnokságot.
²⁷  MOLNÁR Tamás: Liberális hegemónia, Kairosz, Budapest, 2011, 127.
²⁸  Sheldon S. WOLIN: Democracy Incorporated. Managed Democracy and the Specter of Inverted Totalitarianism, Princeton UP, Princeton (N. J.), 2008.
²⁹  KARÁCSONY András: Schelsky és az értelmiségi uralom, Jogelméleti Szemle 2002/2. (http://jesz.ajk.elte.hu/ karacsony10.html).