Az idei, leginkább Tarr Béla-fesztiválként aposztrofálható, batyuslakodalom szerű, 43. Filmszemlének csúfolt filmszakmai összejövetelen szembejöttek velünk az ügynökügyek: az idei nagyjátékfilm szekcióban két figyelemreméltó ügynökfilmet is megnézhettünk. Az egyik Bergendy Péter, az Állítsátok meg Terézanyut c. opus rendezőjének önmagához képest jól sikerült új filmje, A vizsga volt, a másik pedig az elsőfilmes Cserhalmi Sára Drága besúgott barátaim című vizsgafilmje.
Már a tavalyi Filmszemlén is felütötte a fejét az ügynök-jelenség, ugyanis a tavalyi nagyjátékfilm-szekciót megmételyezte Az ügynökök a paradicsomba mennek című, rettenetes filmszerű kezdeményezés. Talán még akkor is engedékeny vagyok Dézsy Zoltán tömény hazugságból szőtt rendszerváltásfilmjével kapcsolatban, ha azt állítom róla, hogy a magyar filmgyártás szégyene, egy didaktikus kádárista közhelyszótár, aminek távolról sincs köze a filmművészethez, annál inkább a politikához, azon belül is a politikai propagandához, és hogy egészen pontos legyek, a Fidesz-kampányhoz. Dézsyék műve témáját tekintve hiába fontos, ha valaki ilyen amatőr módon beszél róla hülyeséget, inkább ne mondjon róla semmit.
Szerencsére az említett borzalom okozta traumát föloldja az idei nagyjátékfilm-szekció egyik kedvence, A vizsga című lebilincselő ügynöksztori az 50-es évek végéről Nagy Zsolt, Kulka János és Hámori Gabriella főszereplésével, amiben ügynökök figyelnek meg ügynököket. A Vizsga remekül hozza azokat a jól ismert kliséket, amiket a műfaj elvár: poloskák a villanykapcsolóba csempészve, gomblyukba rejtett kamera, dupla tükör, meghekkelt TV, lehallgatott telefon, a nyomodba szegődő titokzatos fekete autó, a távcsövesek és a jelentésfogalmazók, a gyanútlan megfigyeltek és a gyanúsító megfigyelők, a fenyegetőzések, a kihallgatások, a jótékonyan takargatott, vagy éppen a jótékonyan felszínre hozott „igazságok”.
Míg A vizsga egy történelmi zsánerfilm, egy társasjátékszerű, egérfogó kamaradráma, addíg Cserhalmi Sára német-magyar koprodukcióban készült, Drága besúgott barátaim című filmje egy történelemföldolgozó társadalmi traumafilm, melynek hősei jelenbéli hatvan pluszos figurák, akik a múltjukkal próbálnak kisebb-nagyobb sikerrel szembenézni. Egészen pontosan azzal a múlttal, azzal a kommunizmussal, ami még ma is körülöttünk, velünk és bennünk él. Egyrészt a VII. kerületi Kádár Étkezde piros kockás terítőiben, egy szocreál nikkel teafőzőben, a levéltár mélyén pihenő aktákban, és az eltemetett emlékekben. A film pedig kiválaszt egy mappát, ezzel együtt egy tipikus történetet a sok közül, egy bizonyos Czettl Andorét (Cserhalmi György).
A kiinduló helyzet a következő: Andor, az egyetemi tanár megérkezik a levéltárba, hogy kikérje a mappáját, és bizony kiderül, hogy Pusztai János (Derzsi János), a „legjobb barátja” 3/3-as ügynök volt. Andor magából kikelve, a szörnyű igazság birtokában próbál valamit kezdeni magával és a birtokában lévő információval, de jobb híján csak céltalanul, tétován kapkod, próbál elégtételt venni elárult és ellehetetlenített életéért. Rohan a barátokhoz (Mácsai Pál, Benedek Miklós), viszi a lesújtó hírt, de a barátok nem értik, hogy miért van ennyire besózva: nem akarnak a múlttal és Jánossal elszámolni. Andor pedig kínjában cikket ír az esetről egy újságba, és maga sem tudja, hogy miért, de a haldokló János nyomába szegődik – talán azért, hogy egy bocsánatkérést kényszerítsen ki belőle, de János nem hajlandó vele szóba állni.
A film egy ügyesen fölrajzolt társadalmi parabola, mivel az egyes karakterek az ügynök-problematikára adott tipikus társadalmi reakciókat jelképezik. Inkább a WC-n olvasom áhítatosan az Új Ember magazint, inkább kirúgok még pár kollégát a szerkesztőségemből, inkább leiszom magam a kocsmában, inkább az öngyilkosságba menekülök, mint hogy beszélni kelljen róla. Ha pedig nem a struccpolitikusok táborába tartozom, akkor azért nem tudok beszélni róla, mert nem találom hozzá a megfelelő szavakat. Cserhalmi Sára filmje nem fogalmaz meg erkölcsi értékítéletet, egyáltalán nem akarja minősíteni a szereplői múltját, jelenét és viselkedését, úgy van igaza mindenkinek, hogy közben senkinek sincs.
A Drága besúgott barátaim is ugyanazt a tételt bizonyítja, amit Florian Henckel von Donnersmarck Oscar-díjas ügynökfilmje, A mások élete (Das Leben der Anderen) című műremek, miszerint az ügynök is ember. Ezek a filmek kilépnek abból a szemellenzős felfogásból, mely szerint az ügynökök valamilyen gonosz megfontolásból álltak át a sötét oldalra, csupán azért, hogy megkeserítsék mások életét. Mindkét film részben az ügynök tragédiájáról szól, akinek nem lehet saját élete, nem lehet saját boldogsága, mert magányos kukkolásra, hallgatózásra és állandó alakoskodásra van kényszerítve. Ahogy a Drága besúgott barátaim fenyegetéssel beszervezett Jánosa fogalmaz, „Nem lehettem soha igazán köztetek.”
Ebben az alapvetően szimbólum– és motívumgazdag filmben az egykori ügynök üvegszeme ennek az örök kívülállóságnak, az állandó hazugságnak és természetesen a figyelemnek a szimbóluma. Jellegzetes kelet-európai, kafkai, vagy éppen örkényi hagyományokból táplálkozó, groteszk fekete humor koncentrálódik abban a jelenetben, amikor János az öngyilkossága előtt kiveszi az üvegszemét, hogy örökül hagyja azoknak, akikről egy életen át fogalmazta a jelentéseit. Ettől és még néhány jelenettől eltekintve a Drága besúgott barátaim egy technikai és esztétikai szempontból egyáltalán nem formabontó, inkább realista film, némi szocio beütéssel. Mindehhez időnként szürreális, l’art pour l’art epizódok társulnak.
A formai konzervativitás és stílusbeli egyenetlenség kevésbé kérhető számon a filmen, mint a forgatókönyv szarvashibái, amit egyébként szintén Cserhalmi Sára és Paizs Miklós jegyez. A film két főszereplőjét, Andor és János figuráját a maguk teljességében ismerjük meg, családostul, tragédiástul, mindenestül: kerek egész figurák, azonban a film női főszereplőjének (Györgyi Anna) figurája mindvégig torzó marad. Mégis ki ő? Andor volt barátnője? János rokona? János elhidegült felesége? Vagy csak egy régi barátja? Miért él Jánossal? Miért akar új életet kezdeni? Egyáltalán mi az ő szerepe ebben a történetben? Egyedül azt tudjuk róla, hogy egy rosszul megírt és elvarratlan szál a forgatókönyvben.
Kár ezért a bosszantó figyelmetlenségért, mert egyébként egy végiggondolt, mondanivalóval teli, érzékeny, és okos filmről van szó, amit nem zilál szét az alkotói düh, és szerencsére az első filmesek naiv, ám annál bájosabb amatőrizmusa sem fedezhető föl benne. A rendezőnő tudatosan próbálta a diplomafilmjét mindettől megkímélni. Ahogy egy korábbi filmes fórumon nyilatkozta: a Drága besúgott barátaimban elsősorban nem azt szerette volna megmutatni, hogy milyen remek rendezőnek gondolja magát. Olyan témáról szeretett volna filmet forgatni, ami mindannyiunk, az egész magyar társadalom számára fontos; hogy a máig kibeszéletlen és földolgozatlan ügynök-problematikáról végre objektíven, indulatok nélkül, tiszta lapot nyitva tudjunk beszélni – a film szereplőivel ellentétben.
