Az utóbbi hetekben felpörögtek az események Magyarországon a kettős állampolgárság körül. Elsősorban annak kapcsán, hogy a szlovák belügyminisztérium a törvény betűjét szem előtt tartva elkezdte postázni azokat a felszólításokat, melyekben szlovák papírjaik leadására szólítják fel az újdonsült magyar állampolgárokat, miközben minden nap születik egy új politikai nyilatkozat. Milyen mozgástere van Magyarországnak, és ami még fontosabb, mit tehetnek a szlovákiai magyarok és a szlovák hatóságok a helyzet megoldása érdekében? Vannak kitörési pontok, de azt józanul, legfőképp pedig közösen kell mérlegelni politikai hovatartozásra való tekintet nélkül.
Először is felül kell emelkedni azon az aktuálpolitikai mázon, ami az egész törvény megítélését kíséri Magyarországon. Másodszor pedig tisztázni kell, hogy pontosan miként is rendeződhet a kettős állampolgárság ügye Szlovákiában.
A Fidesz tette? Na és?
Kezdjük a törvény megítélésével: tény, hogy a Fidesz-kormány gyorsan, az érintettekkel való felületetes egyeztetés után fogadta el a kettős állampolgárság felvételét zökkenőmentesebbé tevő módosítást. Ahogy az sem cáfolható, hogy a környező országok ezt különféle indokoktól vezérelve nem kifogásolták – egyetlen országot kivéve, a tavaly tavasszal parlamenti választások előtt álló Szlovákiát, ahol annyira hisztérikusan fogadták a tervezetet, hogy a leköszönő parlamenti képviselők utolsó aktusként ellehetetlenítették a többes állampolgárság intézményét.
Helytelenül, rosszul időzítve cselekedett az Orbán-kormány? A szerző meg van róla győződve, hogy nem, ráadásul eurokonform, semmilyen formában nem támadható jogszabály született. De igazából mindegy is. Ugyanis legalább ennyire nyilvánvaló, hogy a magyar lépés nem magyarázza és nem is menti a szlovák ellenintézkedést. Márpedig az rossz. Lehet, hogy a hatályos, bár procedurális szinten könnyen megkérdőjelezhető törvények szellemében zajlik a szlovák hatóságok eljárása, de az semmiképp sem erkölcsös a helyi magyar közösség felé. A jogbizonytalanságért való felelősség teljes mértékben a szlovák felet terheli. Csakis ebből lehet kiindulni a további diskurzus előtt.
A helyzetet nehezíti, hogy a magyar közvélemény és a politikai legalább annyira hisztérikusan foglal most állást a szlovák hatóságok tettei kapcsán, mint a szlovák elit tavaly tavasszal. Minden nap nyilatkozik az ügyben valamelyik magyarországi párt vagy közszereplő, hogy így bizonygassa, nem közömbös számára a felvidéki magyarok ügye. A rendszeres politikai állásfoglalások és erőfitogtatás csak a lényegről tereli el a figyelmet: hogy miként lehet megoldani a helyzetet, valamint hogy ez nem egy aktuál-, hanem, ha úgy tetszik, nemzetpolitikai probléma. A szlovákiai helyzet megoldása párthovatartozásra való tekintet nélkül érdeke mindenkinek. Elsősorban természetesen a felvidéki magyaroknak áll érdekében, hogy nyíltan és szankciók nélkül felvállalhassák kettős identitásukat – ha ennek szükségét látják.
Mi a megoldás?
Ugyan az utóbbi napokban boldog-boldogtalan felszólította a szlovák kormányt arra, hogy kezelje és oldja meg a problémát, az a szomorú helyzet, hogy ez a módszer technikai okokból sem fog működni. Még akkor se, ha Ficót és Slotát is megszállja valamiféle szent istváni révület. Ugyanis a márciusi idő előtti választások miatt a szlovák parlament már csak egyszer ül össze, egy új törvénymódosítási javaslat benyújtására és kétszeri olvasatban való megtárgyalására pedig egyszerűen nincs idő (szándék meg még annyira sem).
Reménykedésre adhat okot, hogy a szlovák intézkedést az ország alkotmánybírósága vizsgálja. Az eljárás apropója: a szlovák alkotmány értelmében senkit nem foszthatnak meg akarata ellenére az állampolgárságától. A kérdés az, hogy egy másik állam papírjaiért való folyamodás a következmények tudatában vajon azt jelenti-e, hogy az illető egyben kinyilvánította, lemond a szlovák állampolgárságról. Amennyiben az Alkotmánybíróság kijelenti, hogy erről szó sincs, akkor a szlovák törvényhozásnak vissza kell állítania a korábbi szabályozást, vagy alkotmányos többséggel kell összhangba hozni az ellentörvényt az érvényes rendelkezésekkel (erre aligha lesz elegendő számú képviselője a nacionalistáknak).
Akkor, ha az Alkotmánybíróságnál nem jár sikerrel a beadvány, komoly baj van. Európai szinten az állampolgárság kérdésében nem adható jogorvoslat, a szlovák ellentörvény pedig önmagában nem sérti az európai normákat. A kisebb jogi hézagokat egy esetleges nacionalista kormány utólag kijavítja. Ebben az esetben nincs jobb megoldás, mint az erkölcsi felelősségre emlékeztetni a szlovákiai döntéshozókat. Arra pedig egy hangzatos kormánynyilatkozat nem jó, sőt, pont ellentétes hatást vált ki.
Mi a dolgunk?
Mit tehet az ügy érdekében a magyar politikai elit, az értelmiség, és a szlovákiai magyarság? Nos, a magyar kormánynak és a pártoknak egyoldalú nyilatkozatok helyett a szlovák féllel kell egyeztetnie. Nehéz munka, és Robert Fico jövőbeni miniszterelnök hajthatatlanságát ismerve az eredmény is kérdéses, de az is biztos, hogy a meddő üzengetésen túl mindeddig érdemi fejlemény nem történt politikai téren.
Az értelmiségnek nem feltétlenül nyilatkozatban kellene szolidaritást vállalnia (abból van elég), hanem a kapcsolatait kihasználva egyeztetnie – a szlovák társadalmi elittel. Az a szomorú helyzet ugyanis, hogy a közvéleményformáló szlovák elit tagjai nem nyitottak társadalmi vitát a kérdésről. Azaz a szlovák lakosság egyszerűen nem látja át a kettős állampolgársággal kapcsolatos problémákat.
És ha már az értelmiségnél tartunk, annyi felelősségtudatot talán el lehetne várni a véleményformálóktól, hogy nem nézik szegény, szerencsétlen és ostoba rokonoknak a felvidéki magyarokat, akiket rútul átejtett a Fidesz-kormány és persze Orbán Viktor személyesen, hanem megpróbálnak kilépni a magyar belpolitikai sémákból. Merthogy.
A magyar állásfoglalások erkölcsi hátszelet biztosítanak ugyan a szlovákiai magyaroknak, de Rambo szavaival élve a harcot nekik kell megvívniuk. A rendszert csak belülről lehet megváltoztatni, és ha Boldoghy Olivér és Ilonka néni nyilvános coming outjának valamiféle értelme van, akkor az az, hogy a szlovák politikai elit és társadalom lássa be, milyen abszurd, vállalhatatlan és indokolatlan intézkedést hoztak. Ha a helyi erős embereket és pártokat nem sikerül önreflexióra bírni, nincs esély a korlátozások eltörlésére.
Ennek tudatában vannak a lassan, de biztosan ügyködő szlovákiai magyar jogászszakértők, az állampolgárságukat nyíltan felvállalók, vagy épp a civil szervezetek is. A helyi politikai pártok meg a márciusi választásokra készülnek és ebből a szempontból próbálnák kihasználni a helyzetet, ezért nyilatkozgatnak, ebben viszont sincs semmi különös. A felvidéki magyar közösség, az identitásukat vállaló kettős állampolgárok nem Orbán Viktor bábjai, az ebből a prekoncepcióból fakadó rosszindulatot, ami igencsak fájdalmas félreértéseket szül, jó lenne mellőzni.
Az, hogy a politika eltávolítja egymástól az embereket, természetes folyamat. Ennek ellenére idealista módjára úgy gondolom, hogy vannak olyan témák, amelyekben a kicsinyes ellentéteken felülemelkedve is közös nevezőre lehet jutni. A szlovák-magyar konfliktus megítélése a kettős állampolgárság kapcsán egy ilyen téma. A pártoskodáson való túllépés azért is fontos, hogy meg lehessen érteni azt a sok fejtörést és értetlenkedést okozó dilemmát, miért kérik egyes esetekben a felvidéki magyarok az anyaországi segítséget, és miért utasítják azt néha el.
A fentiekből látható, nem mindegy, hogy az a segítség pontosan mit is foglal magába. Meggyőződésem, hogy a megfelelő stratégiát választva eséllyel lehet változtatni a törvényen. Egyébként viszont aligha.