A komáromi tömegsír

  Agent Ungur és Vhailor sorozata

  „Szeretnénk innen kérni azokat, akik folyamatosan Csernovát kiáltanak, elsősorban Csehszlovák Kém barátunkat, hogy egy poszt erejéig ugyan szenteljenek figyelmet a csehek és szlovákok által elkövetett 1918-1919-es, illetve 1945 utáni atrocitásoknak.”

  Hosszú idő telt el sorozatunk előző része óta, ahol leírtuk ezeket a sorokat. Sokáig vártuk, hiába, hogy kritikusaink közül valaki esetleg megírja a magyar Csernovák történetét. Csehszlovák Kém kollégánknak azért annyit el kell ismernünk, hogy egy egészen korrekt kis poszttal mutatta be nemrégiben a szlovák média fővonalát is átjáró hisztérikus magyarellenességet. De így is marad a hiányérzet.

  A (cseh)szlovák-magyar konfliktus  korántsem volt olyan vértelen az elmúlt században, mint amennyire azt gondolni szokás. A szlovákság körében „a magyarok által elkövetett véres atrocitások” legendáriuma közismert, mivel a szlovák oktatási rendszer tesz róla, hogy azokat beillessze a „galamblelkű (cseh)szlovákokról” és a „magyarok, mint ősellenségről” szóló tündérmesébe, amit Szlovákia történelmének szoktak nevezni. Mindent, ami ebbe a „történelembe” valahogy „nem illik bele”, mint például a sajnálatos csernovai vagy az 1938-as nagysurányi eseményeknél arányaiban jóval nagyobb méretű, és más jellegű atrocitás (egyes esetekben nem tüntetők közé lövetés, hanem balkáni jellegű mészárlás), amelyeket a többségi nemzet(ek) tagjai követtek el, elhallgatnak. Sem a szlovákság, sem a magyarság nem tud róla, mennyi halottat és vért követelt a Felvidék magyar többségű területeinek megszállása 1918-1919-ben, majd 1944-45-ben. Leírtuk már korábban is, hogy nem verseny ez, nem számháború, de az, hogy még a magyar közvélemény is alig ismeri a valós történetét egy nagyon is durva megszállásnak, szomorú.

  Az „aránylag” legismertebb eset a pozsonyi sortűz. 1918/19-ben egy pár beavatotton kívül senki sem tudta, és ha hallotta is, akkor sem vette, vehette komolyan, hogy egy olyan város, mint Pozsony, ahol a szlovákság arányszáma 17%, (a csehek és szlovákok csak 1930-ban váltak mesterséges úton többségi nemzetté Pozsonyban, 51%-kal) átkerülhet egy addig sosem volt, idegen ország területére, méghozzá mint Csehszlovákia „szlovákiai” részének fővárosa. A pozsonyiak ezért, amikor látták, hogy a megszállás tartósnak ígérkezik, tiltakozni kezdtek a csehszlovák hatalom ellen. 1919. február 12-ére a pozsonyi munkástanács egy népgyűlést hirdetett a vásárcsarnok elé, amelyet a csehszlovák légiósok parancsnoka engedélyezett is. A magyar zászlók alatt össze is gyűlt egy 10-12 ezres, „Éljen Magyarország!”-ot skandáló tömeg. A szociáldemokraták által szervezett, szociális jelszavakat is hangoztató tüntetés jóformán még el sem kezdődött, amikor a katonaság tüzet nyitott a tüntetőkre. A sortűz összesen 7 halottat, 23 súlyos és több mint 100 könnyű sebesültet követelt. A katonák a hivatalos jelentés szerint azért lőttek a tüntetőkre, mert ezek „hógolyókkal dobálták őket”, de hogy még ezt is tetézzék, az áldozatok temetése napján egy csehszlovák katona azért lőtt fejbe egy 14 éves iskolást, mert az megkötötte cipőjét, amit a katona úgy vett, hogy a fenekét mutatja neki.

  A pozsonyi esethez hasonló dolog történt 1919 március 23-án Zselízen is. A magyar lakosság itt is tiltakozott a csehszlovák megszállás ellen: „A magyar lobogó alatt, nemzeti töltetű dalokat éneklő tömeg a város Fő utcáján vonult végig, amikor a cseh legionáriusokból álló rendfenntartó erők sortüzet nyitottak rájuk.” Az atrocitás összesen öt áldozatot követelt, rájuk legalább emléktábla emlékezik az egykor szolidan magyar, mára egyre inkább elszlovákosodó kisvárosban.

  A legsúlyosabb eset azonban a komáromi vérfürdő, 1919. május 1-én. Komárom máig Európa egyik utolsó kettészakított városa, és amikor ez a kettészakítás megtörtént, a komáromiak érthető módon rendkívüli ellenérzéssel fogadták. A vérfürdő előzménye egy a meg-nem szállt déli-városrészből (amit ma Komáromnak gondolnak oly sokan, pedig a gyönyörű történelmi belváros északon van) kiinduló magyar támadás volt a csehszlovák legionáriusok ellen. Arról ellentmondóak az adatok, hogy ki és miért szervezte, a végeredmény azonban vereség volt. A többség nem harcban esett el, hanem vagy menekülés közben, vagy a fegyverletétel után. A kiképzetlen 17-22 éves magyar fiúk jelentős része, akiket a lelkesedés hajtott a felelőtlen akcióba, az Erzsébet-szigeten próbált menedéket keresni. Őket a csehszlovákok egész egyszerűen lemészárolták. A magyar halottak számát 100-300 közé teszik, az biztos, hogy 99 embert temettek el a katolikus temetőben (a tömegsírt lásd a fotón). A harcok teljes lezárulása után a csehek még 18, köztük egy 15 éves és három 19 éves foglyot kivégeztek, a kijárási tilalom alatt pedig egy 12 éves gyermeket agyonlőttek.

  Azt hangsúlyozni kell természetesen, hogy 1919-ben a tettesek elsősorban a csehszlovák légió tagjai voltak, és tény, hogy a helyi szlovák lakosság (egyes román falvak lakosságával ellentétben) tudomásunk szerint sehol nem fordult magyar szomszédai ellen, sőt sok helyen tanúságot tett a Magyarország iránti lojalitásáról. Nem annyira szlovák-magyar, hanem cseh(szlovák)-magyar konfliktusról van volt tehát szó, de az nem kétséges, hogy az 1918-19-es megszállás véres volt és kegyetlen a Felvidéken. Sajnos mindez megismétlődött a második Csehszlovák Köztársaság megalakulásakor. A csehszlovák bosszú túlnyomó többségében ártatlan áldozatai elsősorban németek voltak (a legalacsonyabb „bizonyítható” szám, amit a cseh történészek is elismernek 11 ezer, a háború után 1950-ben viszont kb. 200 ezer szudétanémet „hiányzott”), de a magyarokat sem kizárólag a brutális deportálás és jogfosztás sújtotta.

  A két legdurvább eset a přerovi és a pozsonyligetfalusi mészárlás. Přerov ugyan Morvaországban fekszik, viszont az itt kivégzett 270 ember mind felvidéki, konkrétan dobsinai német és magyar volt. Az elkövetők pedig csehszlovák katonák, ill. „partizánok”, akik a preřovi állomáson – hallva, hogy a civilek magyarul és németül beszélnek – egyszerűen úgy döntöttek, hogy lemészárolják őket. Az áldozatok többsége asszony és gyerek volt, a legfiatalabb egy 2 hónapos csecsemő. A parancsnokon, Karol Pazúrikon kívül, senkit sem büntettek meg (két évet ült börtönben), de a přerovi tragédiáról legalább tudunk, és vannak adataink.

Magukért nem felel senki (Dokumentumfilm Přerovról)

  Dobsinán emléktáblát is sikerült állítani az áldozatoknak. A pozsonyligetfalusi mészárlásról viszont még ennyi információnk sincs. Nem tudjuk, hogyan történt, miért, csak annyit, hogy 90 holttestet találtak a Duna partján egy tömegsírban. Az áldozatok hazafelé tartó magyar leventék lehettek, akiket valószínűleg a csehszlovák belügyminisztérium katonái végeztek ki.

  Ezek az atrocitások nem jelentik a teljes képet, Kassán is volt sortűz 1919-ben és feltehetőleg történtek egyéni leszámolások is mindkét hatalomváltáskor, amelyekről még ennyit sem tudunk. A magyar-szlovák-cseh konfliktusrendszer ezen része egyszerűen eltűnt az emlékezetből, hogy a „véreskezű” magyarok, „galamblelkű csehszlovákok” hamis képe éljen tovább nem csak az egykori Csehszlovákiában, hanem Európában, sőt a magyar baloldal által ápolt történelmi emlékezetben is. El lehet azon gondolkodni, hogy a fentieket, számos románok és szerbek által elkövetett atrocitáshoz, mészárláshoz hasonlóan miért hallgatta agyon a magyar történelemtudomány, de az biztos, hogy ennek a gyakorlatnak a folytatása 2011-ben elfogadhatatlan. Az 1919-es és 1944-es csehszlovák megszállás természete, tudatos, időnként balkáni brutalitása megérdemelne egy nagyon komoly vizsgálatot és történelmi vitát.