Miért nincs normális közéleti párbeszéd Magyarországon? – teszik fel a fellengzős kérdést oly gyakran, felemlegetve még az ország végletes politikai megosztottságát. S mi lenne ezen mérce szerint a normális? A higgadt hangú, mérlegelő-érvelő, a más álláspontot elfoglalók méltányolható, igaz meglátásait elfogadó megnyilatkozás, amely nem embereket bélyegez meg, és csupán eszmék harcát tükrözi – ha jól értem. Ez tényleg szép volna, és kicsit unalmas is egyben.Szerintem érdekesebb, pezsgőbb egy talán erős, de nem karótnyelt, nem feleslegesen udvariaskodó és egymást méregető khm, eszmecsere.
A normális közéleti párbeszédet sokan képzelik úgy, hogy amikor végre fölbukkan a párbeszédképes partner, akkor leülnek egy nagy konferencián vagy vitaesten, végigbeszélik a létező összes ügyet, amelyben nincs konszenzus, aztán az érvek súlya, az igazság pedig mindent le-, valamint mindenkit meggyőz, így érdekeinket és értékeinket félretéve megszületik az egyetértés és diadalra jut az igazság. Voilá.
A normális közéleti párbeszédet sokan úgy képzelik, hogy ha a másik oldal képviselői közt végre felbukkan pár értelmes arc, aki nem elfogult, sőt: objektív, nem vezérlik önös érdekek, akkor azok szépen meghajolnak érveink súlya alatt, és belátják, hogy nekünk (jobb- vagy baloldaliaknak) van igazunk. Hiszen a mi igazunk annyira evidens, csak a hamis tudat foglyai és a pártpénzért író önérdekvezérelt janicsárok nem hajlandók beismerni!
Ez az, ami sosem fog megtörténni. A párbeszéd az párbeszéd, ami nem vezet szükségképp és mindenáron a hőn áhított, délibábként kergetett végső konszenzushoz. A valószínű maximum, ami elérhető általa, az egymás álláspontjának jobb megismerése, tiszteletben tartása, valamint természetes elfogadása annak, hogy időnként, egy-egy kérdést illetően kerülhetnek egy platformra egyébiránt más világlátással rendelkező felek. Ettől pedig nem kell félni.
Az igazi konzervativizmus elfogadja a baloldali értékeket, az igazi baloldali értékek letéteményese a jobboldal – halljuk innen, halljuk onnan. De miért akarják megmondani balról, hogy milyen legyen a jobb? És miért akarják jobbról megmondani, hogy milyen legyen a bal? Miért nem lehet belátni, hogy ha a konzervatív meg akar felelni a balos elvárásoknak (nem akar, hál ’Istennek), akkor nem elfogadható konzervatív lesz, hanem baloldali? És vica versa. Nyugodtan bevallhatja mindenki, hogy egyszerűen arról van szó: örülne, ha meg tudná győzni a maga igazáról a másikat.
The right is right, and the left is wrong – mondta Kuehnelt-Leddihn báró provokatívan. Fel lehet háborodni, de felesleges, hiszen a baloldal éppen ennek az ellenkezőjét gondolja. Vállaljuk fel az identitásunkat, világlátásilag is, akkor is, ha az provokál! Felesleges mismásolni. Elítéljük a térítést, a győzködést, de ugyanazt csináljuk, csak párbeszédnek hívjuk? Ugyan, ennek semmi értelme.
Nem az erős szavakkal van a baj, nem a markáns álláspontokkal. Még az se baj, ha időnként jól beszólunk egymásnak, és a vita hevében csúnyákat mondunk. A baj az, ha mindezt permanensen túl komolyan vesszük. Nem kell megsértődni, ennyi a lényeg.
A személyes ismeretség is hasznos, hiszen akkor tudhatjuk, hogy a másik egyébként mennyire jó fej, vagy aranyos (vagy éppen milyen kiállhatatlan köcsög), csak hát nem értünk vele egyet sok mindenben, és néha kölcsönösen felháborodunk. Személyes ismeretség esetén nem csupán egymás írásai alapján ítéljük meg a másikat.
Viszont jó, ha időnként mindegyikük (mindegyikünk) emlékezteti magát arra, hogy az olvasók valószínűleg (az erősen függő eseteket leszámítva) nem az egymás közti vitákra, a médiaháborúra kíváncsiak, és nem nagyon izgatja őket, hogy x mit válaszolt y-nak. Mivel a publicisták sokkal többet olvasnak nap mint nap, ezért jobb esélyük van ismerni a másik gondolkodását, mint az olvasónak, aki legfeljebb ha előfizet egy napilapra, vagy még inkább megnéz naponta két-három hírportált. Őket nem érdekli, hogy egy író népi volt vagy urbánus (mondjuk engem, minket sem), a jó regény jó regény, a rossz pedig rossz, legyen az Móricz, Illyés, Kosztolányi vagy akármi. Kertész vagy Csoóri.
Szóval szerintem nem kell annyira tartani a megosztottságtól, és várni a normális közéleti párbeszéd eljövetelét. Lehet, hogy sokak nyugdíjas éveit teszem tönkre ezzel, és remények omlanak most össze, de utópia az, hogy valaha is megszületik a Nagy Magyar Konszenzus, minden kérdésben, és megtérítjük egymást. Egy-két alapkérdésben persze jó lenne tényleg közös nevezőre jutni, de valószínűleg ez nem a minimum, hanem a maximum, amit elérhetünk. Emellett pedig vagyon egy modus vivendi. Kevés? Ez van. Sokkal több: sose lesz.
