Nyolcvanöt százalékos siker jellemzi a Minden Gyerek Lakjon Jól! alapítvány háztáji osztó akcióját az alapítványi elnök Hegedűs Zsuzsa szerint. Ezzel szemben a résztvevő települések polgármesterei és a terepre kilátogató sajtómunkások legalább 30 százalékos veszteséggel számolnak. Egységes felmérés, ellenőrzés nincs, értékelő fórum majd lesz.
Júniusi, júliusi hírek fogadják a Minden Gyerek Lakjon Jól! alapítvány honlapjára látogatókat, az adományosztás óta alig frissül az oldal. A portál saját, sikerről és boldogságról beszámoló cikkein kívül kizárólag a TV2 néhány pozitív riportja látható (a kereskedelmi csatorna riporterei és a miniszterelnöki tanácsadó közötti kivételes viszonyról korábban az Index is beszámolt). A negatív sajtóvisszhang az alapítványi weboldalon sehol sem tűnik fel, holott a hírportálok többnyire elhullott, eladott, elveszett állatokról számolnak be.
A végtelen önbizalommal felvértezett tanácsadónőnek érdemes lenne szembenéznie a program hibáival is. Az alapvetően jó kezdeményezés, a pénzsegély helyetti vetőmag- és háziállat-osztás néhány egyszerű, gesztusértékű, anyagi ráfordítást nem, vagy alig igénylő lépéssel hatékonyabbá tehető.
Korábban kiderült: Hegedűs úgy véli, hogy aki vidéken lakik, az magától értetődően keni-vágja a földművelést és az állattartást, tudni lehet, ez nem így van. Sok helyen nemcsak a szakértelem, de az ásáshoz, kapáláshoz szükséges szerszámok, az állattartáshoz nélkülözhetetlen ólak és ketrecek, vagy egyáltalán a kert körüli kerítés is hiányzik. A támogatottak részéről minimális a motiváció, elenyésző a tudás, az üzleti érzék annak felmérésére, hogy a befektetett energia később megtérül-e étel vagy szaporítás utáni eladás formájában. Az akció szervezőinek a panaszokat vizsgálva azt sem ártana felmérni, meddig elegendő az a táp, amit a jószágokhoz adnak, illetve milyen módon biztosítható annak (kedvezményes) utánpótlása.
A vetőmagosztásnál segédkező 140 fős önkéntesi létszám bizonyára növelhető. Ha a Való Világ szereplői 177 millió forintos adományt tudtak összegyűjteni, akkor egy bizonyos réteget talán munkára is mozgósítani tudnak – esetleg személyes részvételükkel. Nemcsak a létszám, de az önkéntesi munkaidő is nőhetne: rövid gyorstalpalók és hosszabb távú gyakorlati közreműködés segítségével megmutathatnák a segélyben részesülőknek, hogy mit és miért kell tenni egy háztáji sikeres működéséhez. Ha a munka kezdetben kötelező jelleggel és közösen folyna a veteményesben, továbbá ha a növekvő répák, hízó disznók meglétét rendszeresen ellenőriznék, talán inkább érdekeltek lennének a velük való foglalkozásban, és kevésbé tűnne kívánatosnak az azonnali eladásuk.
Bár Hegedűs azt nyilatkozta: „ha csak egy embert tudunk megváltoztatni, akkor már megérte”, lenne esély egynél több család munkára fogására is, és nem patkányok ennék meg a csibéket. Sajnálatos, hogy a támogatottak közül sokaknak nem elég a puszta segítség, a bizalom, de látható, jutalmazás-büntetés nélkül náluk ez nem fog működni. Amennyiben pedig nem megy, gyermekeikre sem vár más, mint rájuk: a mélyszegénység.
