„Megvetem azokat, akik nem hisznek többé Európában” (Cs. Szabó László; 1944)

   Pár hét múlva indulok a hanyatló Nyugatra. Milyen védőoltások kellenek Svájcba és Baden-Württembergbe? Van még vizük, élelmiszerük? Mire kell vigyázni? - dilemmáztam pár napja. Pedig nem vicces a helyzet, sem a nemzetközi, sem a hazai. Bosszantanak a Nyugatot, a nyugati értékrendet, az európai civilizációt, a régi világot temető szólamok, érkezzenek azok a szélsőbalról, szélsőjobbról, vagy épp a miniszterelnök szájából. Elég szó esett már a tusványosi kijelentésekről – de azok egy már régebben megkezdődött, mélyebb eszmei áramlatba illeszkednek. A tusványosi szavakon túl is van miről beszélni, van miről vitázni: nem először, s biztos, hogy nem utoljára foglalkozunk a kérdéssel.

  Minél többször, minél komolyabb szinten találkozunk ezekkel a szólamokkal, annál inkább szembe kell nézzünk azzal: a legalapvetőbb, a népi-urbánus vitánál is mélyebb, régebbi magyar sorskérdésről, a Nyugat és a Kelet közötti értékválasztásról van szó. Sokan és egyre gyakrabban vállalják fel a keleti orientációt, politikusoktól jobber közírókon át online és offline véleményvezérekig, én pedig még mindig nem értem: mire ez a megadó önfelmentés, bátortalan vállvonogatás és hátat fordítás Európának, annak válságát látva?

  Emlékszem egy jól öltözött, jól fésült fiatalemberre '98 tavaszáról, aki okos, szellemes válaszokkal szedte szét egy dohányos hangú, homályos múltú, szürkébe öltözött, aktuális pozíciójában épp miniszterelnöki funkciót betöltő apparatcsik mondanivalóját. Tizenhat éves voltam, nekem ez az időszak jutott a politikai ébredéshez. Világos volt a választás, hogy mely politikai erő a múlté, és melyik a jövőé. Melyik a friss és gondolatébresztő, és melyik az előző rendszerből itt maradt, grízestészta-szagú eszme. Melyik a Kelet, és melyik a Nyugat népének képviselője. Könnyen ment a választás közöttük. Könnyen menne ma is.

*

  Válságos, dekadens időszakok jót tesznek a kultúrának, a művészeteknek. Egyesek verseket írnak a romlás virágairól, vagy dalba öntik az agyukban kavargó lila ködöt. És felélesztik ezek a korok a jó öreg kultúrpesszimista konzervatívokat is, akik a dicső múlt és a romlott jelen miatti kesergőket írnak össze hatalmas műveltségükkel. De a hanyatlás fölötti örvendéstt avagy ajvékolást filozófusoktól és kortárs művészektől várunk el, nem pedig aktív politikusoktól.

  Úgy tűnik, Orbán Viktor felfedezte Oswald Spenglert, vagy legalábbis megnézte a Tanút Tusványos előtt. Csakhogy most nem egy retorikai fogásról, a Fidesz vezérétől megszokott, aktuálpolitikai érdekek vezérelte ideológiai kilengésekről van szó: előbb volt a „Brüsszel nekünk nem diktálhat” szöveg az EU elnökétől, majd a Kínának történő nagyon mély meghajlás, pár napra rá a Kínával való példálózás, majdnem ezzel egy időben Reagan méltatása, most pedig a világegyenlet megvonása, a régi világ temetése Tusványoson, nem sokkal azután, hogy kijelentette: Európa a magyar elnökség alatt erősebb lett, mint fél éve. Kár, hogy Traian Basescu román elnök ezúttal nem ment el a hétvégi találkozóra. Emlékeztetőül: huszadik századi lecke, hogy a román politika szokott két lépéssel a magyar előtt járni, nem pedig a magyar politika a Nyugat előtt.

  Legyünk még mindig megértőek: igen, válság van. Dobray kolléga tegnap részletesen összefoglalta: igen, a jóléti rendszereknek az eddigi formájukban befellegzett. Igen, '68 öröksége sok kárt okozott Európa önképének, és a bevándorlás kérdésköre is hatalmas problémákat halmozott fel. Erre azonban talán a közös útkeresés, a közös válaszok megtalálása a gyógymód, nem pedig kompország perdülése 180 fokkal, elindulva abból a világból, amihez Szent István óta jobban-rosszban tartozunk. Kivéve persze a keleti szél által idefújt remek időszakokat, a tatárokat, törököket és szovjeturalmat. Nem tudom egyébként, hogy a politikai, gazdasági és a mindennapok szintjén is létező globalizáció jelenlegi szakaszában mégis hogy a fenébe tudnánk távolodni gyorsuló sebességgel a válságzónától. Attól a régiótól, amelynek középpontjában ott áll Németország, a válságból először talpra álló ország, és amelynek iparától függ nagyjából a magyar gazdaság kilábalása is. A német export-import adja a magyar külkereskedelmi forgalom mintegy egynegyedét, míg a magyarországi külföldi befektetések egyharmada érkezett Németországból. Elég mélyen bele vagyunk ágyazva ebbe a zónába.

  Nézzünk már szét a saját hazánkban: vajon Nyugatra, Németországba, Nagy-Britanniába, esetleg Amerikába vágyik-e a magyar, annak is az elitje, vagy a közép-ázsiai államokba, Kínába? Vagyunk itt fiatalok és középkorúak, nem kevesen, akik megfordultak Európában, megfordulnak ma is, vagy épp ott is dolgoznak, és messze nem osztják azokat a nézeteket, hogy – a létező, felismert, elismert – problémák ellenére ők maguk ülnének a válságzónában, s nem az anyaország, ahonnan egy időre vagy örökre eljöttek a gyarapodás, egy jobb élet reményében. De nem csak róluk van szó: sokan, akik itthon próbálunk boldogulni, nem épp Ázsiát, hanem Nyugatot tartjuk mércének, minden tekintetben. Megkérdezte valaki a magyarokat, legalább egy nemzeti konzultáció keretében, hogy a jobboldali-konzervatívnak tartott kormány adja fel Európa problémáit („nem mi döntöttük össze, sajnálni sem kell”), és túllépve a pragmatikus üzletelésen szívvel-lélekkel-ideológiailag Ázsia felé nyisson?

*

Európa, egy igazán súlyos válság után

  A poszt elején idéztem Cs. Szabó Lászlót, aki évek óta egyik szellemi iránytűm: akárhol ütöm fel írásait, mindig beletalál. A legsötétebb idők kezdetén, 1942-ben arról írt: „a magyar ember a méltatlan és félelmes Európa ellen csak egy mélyebb Európával védekezhet” (Mérleg I.-II.); És egy világháború minden tapasztalatával írta azt: „Ma már felbőszít, ha valaki elköszön a kultúrától s megvetem azokat, akik nem hisznek többé Európában. Európát nem lehet úgy körülállni, mint egy égő erdőt. Benne kell maradni, mert a tűz legfeljebb tisztásokat mar ki a sűrűjéből. Aki kifut belőle, elvesz a pusztában” (Két part; 1944). Figyeljük az évszámokat! A pusztuló, és mégis újjászületni élni akaró Európa magyar hangja ez. Önmaga legsötétebb démonaival nézett szembe akkor az óvilág. Hol van ma ehhez képest egy adósságválság vagy egy euróválság? (Csak 2002 januárjától él a közös pénznem a jelenlegi formájában: az eurón kívül is van élet.)

  A háború után sok helyütt nulláról kellett újrakezdeni a vén kontinens felépítését. A szerencsés Nyugat egy még nyugatibb ország segítségével kihúzta magát a bajból, és keresztény-konzervatív államférfiak lefektették az egységes Európa alapjait. Mi ebben nem vehettünk részt: rajtunk ült egy keleti hatalom, és akkor is voltak sokan (ki elvből, ki elvtelenségből, ki a nálunknál sokkal nagyobb hatalommal való találkozás igézetéből), akik kijelentették: a Nyugat hanyatlik, és nekünk Keleten a helyünk. Gondoskodtak is arról, hogy „gyorsuló sebességgel távolodjunk el” attól a zónától. Európa szerencsésebb fele milliókat követelő háborúk után, a romokból építette újjá a szabad Európát. És most romok sincsenek sehol. Ha nekik akkor sikerült, akkor nehogy azt higgyük, hogy az óvilág nem tud megküzdeni jelenlegi problémáival. Mi pedig menekülünk előle? Bele a keleti sztyeppékbe meg a tőlünk teljesen idegen ázsiai civilizációba, annak is a materialista, vadkapitalista birodalma alá?

  Azt írtam, bosszantanak a hanyatlásvíziók. Persze, izgalmas, zsigerekre ható érzés bomlásról, a pusztulásról, a negatív utópiákról való elmélkedés. De nagyobb szellemi kaland lenne az európai örökség újrafelfedezése, értékeink és eszméink változó korra való adaptálása. Mi lenne, ha inkább Európa újragondolásában, a belső problémáira való megoldások keresésében vennénk részt, mintsem a reálpolitika és ködevés határán billegő, vulgárfilozófiailag megtámogatott, NENYI-vel leöntött Kelet-rajongásban?

  A nyitóképen a Szent Korona sokat látott ferde keresztje látható: a korona eredete máig a legendák ködébe vész, annak keletről és nyugatról érkezett részei a kalandos, balsors tépte és jószerencsével megáldott évszázadok során forrtak össze a ferde (elferdült?) kereszt alatt. De az bizonyos, hogy a magyar államiság jelképe máig azt hordozza magában, hogy hosszú szenvedések árán a Nyugatot választottuk – István és Mátyás korában, a reformkor és a kiegyezés idején, és húsz évvel ezelőtt is. Ne adjuk fel ilyen könnyedén ezer év értékválasztását. Ha más nem, legalább a Korona ébressze rá az ország vezetőit minden időben, hogy hol a helyünk és mi a dolgunk. Sváb ősapáim valamikor idejöttek a kipusztított magyar tájba, és forradalmárkodás, délibábok kergetése helyett dolgozni kezdtek. Alkotó munkájukkal mind hozzátettek egy darab Európát Magyarországhoz, hogy aztán a magyarság tapadjon rájuk egy újra ezer szállal Európához kötődő pannon világban. Ismerem a történetünket, nem vagyok gyökértelen. Ismerjük a történelmünket, nem vagyunk gyökértelenek. Európához tartozunk, eltéphetetlenül.