Belerondítottak a beteg, tömeggyilkos norvég fiatalember tervébe: egy német turista, Marcel Gleffe bérelt csónakjával többször is fordulva, szó nélkül mentette az Utoya szigetéről a vízbe menekült fiatalokat.
Marcel Gleffe éppen családjával készült kirándulni Utoya szigetére, amikor a norvég merénylő, Anders Behring Breivik tüzet nyitott az ott táborozó fiatalokra. A katonamúltú férfi családjával kávézgatott, közben az oslói merényletről beszélgettek, amikor felismerte a sorozatlövő fegyver szigetről érkező hangját. Ezután a sziget felől úszva menekülő fiatalokat látott, majd füstgránátok füstjét. Távcsövön keresztül látta, hogy még többen vannak a vízben – idézi a Daily Mailt a hvg.hu.
Gleffe azt nyilatkozta, ösztönösen cselekedett és nem ijedt meg a vészhelyzetben, amikor csónakjával a szárazföldről a fiatalok segítségére sietett. A megrémült fiatalok először attól tartottak, hogy ő is a norvég ámokfutó oldalán áll. „Rengetegen voltak a vízben, egy kötéllel mentőmellényeket dobtam feléjük, és behúztam őket a csónakba. Mindannyian sikítoztak és sírtak” – idézte fel a történteket a lapnak Gleffe, aki szerint a fiatalok segítették egymást, és megszervezték, kinek van a legnagyobb szüksége a segítségre, és ki kerüljön először a csónakba. Négy-öt alkalommal fordult, míg az érkező rendőrök – saját biztonsága érdekében – leállították - olvasható a hvg.hu összeállításában.
Képzeljük el, hogy nyugisan horgászunk egy tavon, aztán kiülünk a partjára kávézni, bámulunk bele a tizenfokos norvég nyárba, de katona múltunk egyszer csak bekapcsolja a vészvillogót az agyunkban: valaki sorozatot lő a tőlünk párszáz méterre lévő szigeten.
Minden ember beugrana ilyenkor a bérelt csónakba, és tucatjával húzná ki a sikító kamaszokat? Attól tartok, nem. Marcel Gleffe ezt tette: ő és a többi hétköznapi hős mentesek a sokakat sújtó apátiától, nem szkeptikusak, nem egoisták, és nem ijednek meg a saját árnyékuktól sem.
Voltak a mainál árnyékosabb idők: dédanyám a háború alatt ecetes-vizes ruhát erőltetett a tisztaszobában „elhelyezett”, köhögő orosz katonák nyakára – amiért csaknem lelőtték; de másnapra jobban lettek, és később ennek köszönhette a család, hogy senkinek sem esett különösebb baja.
Nem vagyunk hozzászokva a valódi, életveszélyes stresszhelyzetekhez, hajlamosak vagyunk elmerülni saját problémáinkban, a külvilágból pedig individualista agymosást kapunk nap mint nap. Ezért talán nem túlzás azt mondani, hogy a legritkábban vesszük észre, ha valaki másnak – akit nem ismerünk személyesen – szüksége lenne a segítségünkre. Egy, az utcán fekvő ember biztos, hogy részeg hajléktalan, ugye?
Pszichológusok hosszasan tudnak meséli az elidegenedésről, és arról az európai civilizációban is észlelhető folyamatról, ami elszigetel minket egymástól. És itt jönnek a hétköznapi hősök, mint ez a német turista, vagy az az amerikai nő, aki pár hónappal ezelőtt, egy szálloda udvarán elkapott egy emeleti erkélyről kimászó kisbabát. Azért van szükségünk rájuk, mert az ilyen esetek miatt tudunk még mindig hinni abban, hogy nem kizárólag droidok között élünk. Remény ez, a hanyatlás közepette.
