Nem szokásom más blogok írásaival foglalkozni, hiszen magával Szőcs Gézával mondom: virágozzon száz virág, és mindenki vigye a maga agendáját oda, ahová akarja. A véleményszabadság ügyében javíthatatlan szabadelvűként kíváncsian olvasom minden témában az eltérő értelmezéseket, de a Mádl Ferenc elhunyta alkalmából írt Véleményvezér-cikk sajnos meglehetősen felbosszantott.

  „Tegnap temették el Mádl Ferenc egykori köztársasági elnököt. Azt a politikust, aki személyiségében, életében és munkásságában is tökéletesen megjelenítette a Fidesz előtti jobboldal legfőbb erényeit” – írja a VV, majd hosszan kifejtve ismétli el azt a jól ismert baloldali toposzt, amelyben egy-egy kiöregedett, hatalomból rég kiesett (Boross Péter) vagy már rég elhunyt (Antall József) jobboldali-konzervatív politikust szembeállítanak az aktuális jobboldallal, annak képviselőivel, főleg, ha történetesen hatalmon vannak. Mintha Sheridan tábornok klasszikus kijelentését alkalmaznák baloldalról a mindenkori jobboldal értékelésére.

  Bezzeg-européer, bezzeg igazi jobboldali, bezzeg igazi konzervatív politikus vs mai, nem européer, nem igazi jobboldali, nem igazi konzervatív politikusok. Régi lemez ez. Különösen szórakoztató az idézett cikk burkolt vagy nyílt, Mádllal példálózó mucsaizása, ami még régibb lemez: „Belőle sosem sütött sem a megannyi pályatársára jellemző arrogancia, sem a kádárista proliság, sem a belőlük áradó balkáni szag. Őt valóban egy jó értelemben vett régivágású úriembernek lehetett nevezni. (...) Sajnos nem lehet nem észrevenni, milyen óriási a kontraszt a mostani, »új« jobboldalhoz képest. A kurucos retorika, a nyugat-és multiellenesség, a »Brüsszel nem diktál nekünk« és hasonló frázisok, az intézményekkel szembeni tisztelet hiánya, a politikai szokások és formaságok felrúgása, illetve a jogállam és az alkotmányosság ignorálása nagyon különbözik attól a régi, hagyományos jobboldaltól, amit Mádl és sokan mások képviseltek.”

  A baj csak az, hogy Mádl Ferenc életének és munkásságának utolsó húsz évét nehezen lehet szembeállítani a mai magyar jobboldallal, hiszen aktívan részt vett annak formálásában. Az Antall-kormány tagja, majd az 1994 után szétesett jobboldali-konzervatív értelmiség egyik vezéralakja volt a megbecsült jogászprofesszor. Utóbbi minőségében központi szerepe volt abban, hogy a '94 és '98 közötti években a politikai erőt kereső magyar jobboldal és az értelmiségi hátteret kereső nemzeti liberális Fidesz egymásra talált. Mádl Ferencet Orbán Viktor kérte fel 2000-ben az államfői jelöltségre, erről Mádl a Magyar Nemzetnek adott 2011 januári interjújában anekdotázott:

  „A választásokat megelőző valamelyik napon megjelent nálam a tanszéken, ahol én rendes egyetemi tanár voltam, Orbán Viktor miniszterelnök és pártelnök. Felszóltak telefonon, mire összefutott az egész tanszék. »Kihez jött?« – kérdeztem. »Hát, a tanár úrhoz« – felelték. Orbán Viktor előadta, miért jött. Fantasztikus erővel, tudással és képességgel próbált meggyőzni, miért szükséges, hogy én legyek a köztársasági elnök. Rá egy-két órára megjelent az SZDSZ és az MSZP elnöke és pártelnöke is, akik szintén azt kérték, vállaljam el a megbízatást. A negyedik párt elnöke telefonált.
– Mi volt az első reakciója?
– Valójában Orbán Viktor körülbelül kétórás, mondhatom, karizmatikus beszéde győzött meg. Az egyik érvét hadd mondom el. »Itt van a millennium – említette. – Nagyon sok helyre el kell majd mennünk külföldre, különböző fórumokra, elnökökhöz. Valószínűleg elzarándokolunk majd Rómába is, mert ezer éve, hogy felvettük a kereszténységet… Olyan elnökkel kell elmennünk, akinek európai keresztény kultúrája és szemlélete van, és aki erről ismert. S akit vélhetőleg szívesen fognak fogadni.« És ez a zarándoklat meg is valósult.”

  Mádl Ferenc ötéves elnöki ciklusa 2000 és 2005 között egy, a mainál békésebb és prosperálóbb időszakban zajlott le, államfői feladatait kiválóan látta el. 2005 után, idősödő emberként már ritkábban szerepelt a nyilvánosság előtt, de érdemes aktuálpolitikai megjegyzéseit idézni, különösen akkor, ha személyiségét és munkásságát épp szembe próbálják állítani a mai magyar jobboldallal.

  2007-ben, az őszödi beszéd és az azt követő zavargások nehéz időszakában úgy fogalmazott: „A 2005. augusztus negyedike utáni időszakban sok minden változott, és bizony kedvezőtlen irányban. Volt egy, már menetközben is érezhetően sok hazugságot tartalmazó választási kampány. Aki figyelt, az tudta, hogy sok a valósággal köszönő viszonyban sem lévő adat, hogy sok a megvalósíthatatlan ígéret. Az azonban még így is negatív szenzáció volt, hogy a régi-új kormány homlokegyenest az ellenkezőjébe kezdett annak, mint amit a kampányban ígért. Az is újdonságnak számított, hogy maga a győztes minősítette hazugságnak mindazt, amit korábban mondott. (...) Mára igen kevés azoknak a száma, akik bíznak a kormányzati intézkedések eredményességében. Új utakon kell visszahódítani a jövőt.”

  A Magyar Nemzetnek adott januári interjúban az aktuális politikai helyzetről úgy nyilatkozott: „Valójában nem a médiatörvénnyel van baja a baloldalnak, hanem azzal, hogy Magyarország az egyetlen állam a térségben, ahol a keresztény–polgári szövetség kétharmados többséget szerzett a parlamentben. (...) a magyar kormány jelenlegi működési formáját nem lehet antidemokratikusnak tekinteni. A demokrácia legnagyobb áldása a szabadság. Végső soron persze ez nem más, mint annak a szabadsága, hogy mi magunk, ne pedig mások fegyelmezzenek minket!”

  2011 márciusában a Fidelitasnak adta legutolsó interjúját, ebben a kérdésre, hogy miként vélekedik a választások óta eltelt időszakról, úgy válaszolt: „Reménykedve. De a reményhez türelem is kell, mert az új kormány elképesztően nehéz örökséget kapott. (...)  Mégis, ahogyan Ady mondta, »az élet él, és szent okokból élni akar«. Számomra a választás eredménye ezt igazolta, és ezért reménykedek. De az új irány önmagában kevés, abba az irányba út kell, és azon még nagyon sokat kell menni. A választások óta eltelt idő az indulás szakasza, és jó okot ad arra, hogy reménykedjünk.” Az új alkotmányról is beszélt: „Az alkotmányozás nem ötlet vagy szeszély, hanem két évtizeden át elvégzetlenül maradt feladat.” 

  Mádl Ferenc elmúlt években tett nyilatkozatait mindenki értelmezze úgy, ahogy akarja.

  A VV kritikájának egy részével egyetértve: valóban, sokszínű a jelenlegi (és mindenkori) magyar jobboldal és annak vezető pártja, és van mit kritizálni egyes szereplőik magatartásában, a kormány jelenlegi politikájában is. Amorális törtetők is akadnak a Fideszben, csakúgy mint minden pártban. Ugyanakkor nem egy épp elhunyt, tisztességes úriembert kellene felhasználni aktuálpolitikai véleményvezérlésre. És Mádl nem egy levegőben lebegő, bezzegjobboldali, bezzegkonzervatív zen mester, hanem a létező magyar jobboldal egyik megbecsült közéleti szereplője volt.

  Aktív részese és alakítója volt a magyar jobboldalnak, akinek nézetei az utolsó pillanatig nagyrészt egybeestek a jobboldali mainstream véleményével. És nem az elvárt igazodás miatt, hanem mert értékelvű közéleti emberként ez volt a magánvéleménye. A Mádl által képviselt értékrend ma is megtalálható a magyar jobboldalon belül, akár közel a Fideszhez, akár távol tőle, nem kell tehát temetni a régi jobboldalt. Meglehetősen ízléstelennek tartom, hogy Mádl Ferencet halála után rögtön megpróbálják szembeállítani azzal a politikai oldallal, amelynek kibontakozásáért, sikeréért, létező hibáinak javításáért áldozta személyes példaadással életének utolsó húsz évét.