„Sajnos Koltay ugyanazzal az igényszinttel koreografálja a filmjeit,
mint a 80-as évek pártrendezvényeit.”
/Bozótharcos hozzászólása az UFiblogon, 2007/

  Június 4-én késő este Koltay Gábor Vérző Magyarországát adta a köztelevízió egyes csatornája. Nagy keletje van most az MTV-n Koltaynak, bő egy héten belül három filmjét is játsszák a köztelevízió adói, az egyiket ráadásul főműsoridőben. Megnéztem a szombat esti, trianonos produkciót, és nagyon rossz érzés fogott el. Az a rossz érzés, ami tetszőleges Koltay-alkotás láttán nyomaszt. Amikor számomra fontos dolgokkal foglalkoznak neofita túlbuzgalommal, szenvelgéssel és végtelenül modorosan, ami egyetlen meggyőződéssé áll össze: ez, így, végtelenül kínos és hiteltelen.

  Koltay utoljára mintegy 30 éve, az István, a király megrendezésével tett le valami olyat az asztalra, ami a mai napig is nyugodt szívvel vállalható és megállja a helyét. De azon kívül? Akármilyen művére gondolok, rossz emlékeket idéz. A millecentenáriumi gimnáziumi Honfoglalás-nézés az egerszegi Ady Moziban, ami után történelem tanárnőnk arról próbált meggyőzni minket, milyen jó filmet is láttunk ahhoz képest, hogy milyen kevés pénzből készült (nem készült kevés pénzből, sokkal kevesebből is készültek már jó és nagyon jó filmek). A millenniumra elkészült Sacra Coronából ismét csak a teljes értetlenség maradt meg bennem, no meg az, hogy ismét szerepet kapott Franco Nero, a legmagyarabb olasz.

  A Megfeszített margitszigeti főpróbája életem egyik legszörnyűbb színházi élménye, a magyarok keresztfájáról szóló fináléjával. Puskás Öcsi bácsi minden méltóságot nélkülöző, ízléstelenségben tobzódó temetése a félig sem telt Puskás Stadionban. A frissen indult Jobbik politikusaival készült smúzoló interjúkötet. A Trianon, a Horthy, a kormányzó és az Adjátok vissza a hegyeimet sablonossága, kiszámíthatósága és önbecsapó történelemszemlélete. 

  És most a Vérző Magyarország, a Koltay-filmek kötelező elemeivel: beszélő fejek által előadott prózai részek és rockopera-részletek váltakoznak, egymást érik az áttűnés-effektek (fogadkozó énekesen átderengő erdélyi naplemente) és persze a szenvelgő, nem-is-érdemel-meg-minket-a-világ narráció. És különben is: a '80-as években menő lehetett a rockopera, a '90-es években még talán elment, de 2010-ben? Ráadásul Koltay a saját műveit hasznosítja újra, itt például A Napba öltözött leány rockoperából emeli át az Áron imája című dalt. 

  A film nem óvatoskodik, bátran vág a néző arcába olyan kijelentéseket, minthogy „az eredendő bűn: Trianon”. És a végén persze az elmaradhatatlan Székely Himnusz is felcsendül (itt éppen egy Reményik-versre mixelve):

  Remélem, a köztelevíziós Koltay-hullám nem valami nagyobb lehetőség előszele. Már az is szomorú, hogy Koltay lett a József Attila Színház megbízott ügyvezető igazgatója, de ennél sokkal szomorúbb lenne, ha állami támogatást kapna ahhoz, hogy újabb Nagy Filmet csináljon. Már így is több Nagy Filmre kapott lehetőséget, mint tehetsége indokolta volna, és a magyar történelem is tele van még olyan filmtémákkal, amiket a tőle megszokott magabiztossággal diszkreditálhatna. Mert Koltay a jobboldali kultúrszemlélet legrosszabb énjét hozza: azt, amelyik a műveltséget harsánysággal, a drámaiságot szenvelgéssel, az eredetiséget pedig magyarságteljesítménnyel igyekszik pótolni.