Az, hogy Ratko Mladicsot, Szlobodan Milosevics és Radovan Karadzsics után Hágába vitték: igazságtétel. Mladics bűnössége nem kérdés, lehallgatott beszélgetések tucatjai bizonyítják, hogy közvetlenül adott parancsokat civilek lemészárlására. Parancsnokként Horvátországban, majd a boszniai szerb hadigépezet fejeként tízezrek haláláért felelős, szarajevói civilekért, Srebrenica férfilakossága jelentős részének elpusztításáért, és megannyi névtelen faluért. Nem egyszerűen a szerbeket védte, mert magyarként azt akár meg is érthetnénk, hogy egy nemzet nem akarja egyharmadát a határain túl tudni, hanem messze túlnyúlva az etnikai vonalakon hódított és ártatlanokat gyilkolt. Még ha igaz is, hogy a délszláv háborúkban minden fél bemocskolta magát háborús bűnökkel, nem kétséges: a rettenet egyik motorja fog most bíróság elé állni.

  Mladics nemzetközi törvényszék elé állítása igazságtétel nem csak a horvátoknak és bosnyákoknak, hanem nekünk, magyaroknak is. A Milosevics kirobbantotta háborúnak ugyanis a legártatlanabb áldozata éppen a délvidéki magyarság volt, még ha sem számszerűen, sem arányaiban nem hasonlítható a magyar vérveszteség a horvátokéhoz vagy bosnyákokéhoz. A magyarokat duplán sújtotta a konfliktus: nyerni nem nyerhettek semmit, csak besorozva jogot kaptak életüket áldozni Nagy-Szerbiáért, hogy aztán amikor Belgrád vereséget szenvedett, százezernyi agresszív szerb telepest kapjanak a Délvidéken. Falvaikat a szerbek Horvátországban ugyanúgy megszálltként kezelték, mint a horvátokét, házaikat, templomaikat sokszor felrobbantották. Érdemes elmenni Kórógyra vagy éppen Szentlászlóra. Azt, hogy hányan is haltak voltaképpen meg, nehéz megmondani. Száznál biztosan többen, ötszáznál remélhetőleg kevesebben. A helyzet az, hogy senki sem számolta.

  Míg Képíró Sándort hetven év után elővették és bíróság elé állították azért, amit az újvidéki razzia során tett vagy nem tett, addig az 1991-1995 között nemzeti hovatartozásuk miatt megölt magyarok sorsa a kutyát sem érdekeli, nem hogy külföldön, de még az anyaországban sem. Az 1944-es magyarellenes népirtásról még csak-csak tudunk valamit (például azt, hogy egyes bűnösök máig kiemelt szerb állami nyugdíjat kapnak), de az alig két évtizede kezdődött háborúsorozatban meghalt magyarok mintha nem is léteznének. Egy-egy interjú itt-ott, néhány szó a margókon, rövid említések Vojiszlav Seselj pere kapcsán, hogy a Vajdaságban is volt etnikai tisztogatás, de egyébként semmi. Pedig vannak történetek. Az egyik legjobban dokumentált az erdődi gyilkosságok története.

  Amikor a szerb állam által felszerelt, kiképzett és Horvátország megszállására küldött szabadcsapat, az Arkan „Tigrisei” Željko Ražnatović vezetésével 1991 őszén elfoglalta Erdőd térségét, letartóztatott több tucat helyi horvátot és magyart. Nem tettek semmit ők, csak horvátok és magyarok voltak. A magyarok közül Pap Ferencet és Mihályt, meg Szénási Istvánt és Józsefet kivégezték. Néhány nappal később a Pap család két tagja elment a rokonaikról érdeklődni Arkanhoz. Őket is kivégezték. Ennek már híre terjedt, az emberek tudták, mi lesz azzal, aki túl sokat kérdezősködik. De egy magyar hölgy, Szénási Mária újra és újra megjelent a szerb parancsnokságon. Idősödő hölgy volt, ezért a szerbek eleinte nem foglalkoztak vele. Aztán megmondták neki, hogy ha tovább zaklatja őket, csúnyán végezheti. Szénási Mária ismerősei szerint tudta, hogy mi lesz a sorsa, mégis egy fél éven át bejárt Arkan parancsnokságára. Egészen addig, amíg 1992 nyarán letartóztatták és őt is megölték.

  Arkan persze, minden mészárosi igyekezete ellenére, csak egy Mladics-light volt azon a táblán, amelyet Milosevics uralt, és amelynek legbrutálisabb jelképe a megtört öregemberré vált Ratko. 2000-ben el is érte a végzete, amikor egy belgrádi hotelben agyonlőtték. Utána megfizetett maga Milosevics, majd Karadzsics, végül pedig Mladics is. Az előbbi már meghalt börtönében, az utóbbi kettő pedig szinte biztosan a rácsok mögött fogja bevégezni, remélhetőleg minél később, hogy legyen idejük gondolkozni tetteiken.

  Van azonban még sok kis-Mladics, aki 1991 és 1995 között magyarokat gyilkolt Dél-Baranyában és Kelet-Szlavóniában, vagy éppen 1944-ben Bácskában és a Bánátban. Örömmel kell fogadnunk, hogy Szerbia elindult az Európa felé vezető úton, bátor és pozitív dolog, hogy Mladicsot nem rejtegetik tovább (mert azt ne gondoljuk, hogy a szerb állam most talált rá a tábornokra, aki rokonainál élt „álnéven”), de a rémtetteket nem kell elfelejtenünk. Sőt, nem ártana ugyanúgy kutatnunk ezeket a bűnözőket, ahogy más nemzetek teszik.