A magyar konzervatív joggal hivatkozik Széchenyire: a magyar konzervativizmusnak joggal már-már megkérdőjelezhetetlen ikonja ő. Országépítő, amilyenből nem sok volt a magyar történelemben. A magyar jobboldali kormány joggal nevezi el róla gazdaságfejlesztési terveit, joggal készíti el róla nagyköltségvetésű mozifilmjét. Ha valaki még emlékszik rá: a 2002-es választás során a baloldali koalíció éppen ezért Kossuth – és részben Károlyi – nevét, emlékét segítségül hívva vonult harcba.
De Széchenyi politikája nem népszerű, politikai sikert nehéz rá alapozni. Tudja ezt az új kormány is, amelynek gazdaságpolitikai retorikáját inkább a forradalom, a szabadságharc, a hazai és a külföldi közötti különbségtételre építi. Olyan gazdaságpolitikát folytat, ahol az új (mert nem a húsz éve megszokott), a szokatlan (mert leszámol a korábbi gondolkodással) gyakran előnyt élvez a régivel, a megszokottal, a stabillal szemben. Márpedig ez a hosszútávú viszonyok újraszabása a beruházások, a hosszútávú gondolkodás ellen hat. Különösen, ha ez az újraszabályozás visszaható hatályú is, mint például a végkielégítések adója esetében. (Tegyük hozzá: az adó szerintünk a kapitalizmus szempontjából kiváló célt – a tisztességtelen szerződések kikényszeríthetetlenné tételét – próbálta elérni, de borzalmas eszközökkel.)
Persze a stabilitás nem önérték. Széchenyi is túl radikális volt sokak számára. A stabilitás feladása indokolt lehet. De csak akkor, ha két feltétel teljesül: (i) ha a rendelkezésre álló eszközöket kipróbáltuk, és bebizonyosodott, hogy nem működőképesek; (ii) ha az új eszköz bizonyíthatóan jobb eredményre képes. Az új kormányzat ezt a tesztet, úgy tűnik, nem fogadja el (vagy csak gyakran elfelejti lefuttatni): saját kezébe akarja venni olyan problémák megoldását is, amelyek pedig más módszerekkel (bíróságon, a korábban is létező kormányzati, szabályozó, ellenőrző intézmények jobb működtetésével) is megoldhatóak lennének.
Hitel
Ahogyan a magyar kormányzat a hitelesek megmentéséről gondolkodik az élesen szemben áll Széchenyi programjával. Miről is szólt az ősiség törvénye, amely ellen Széchenyi fellépett? A hitelező nemfizetés esetén nem szerezhette meg az ingatlan tulajdonjogát. Ezért nem is adott rá hitelt. Ehhez képest 2010-ben a kilakoltatási moratórium folyamatos meghosszabbítását láttuk. Nemfizetés esetén a hitelező nem szerezhette meg a jelzáloggal terhelt ingatlan csorbítatlan tulajdonjogát – amire pedig a szerződéssel jogot szerzett.
Tegyük hozzá: egy hajszálnyival még mindig közelebb van a mostani kormányzat hitelpiaci politikája Széchenyi (és a józan kapitalizmus) elvárásaihoz, mint elődeié. De tényleg csak egy hajszálnyival: retorikai szinten már nem tekintik minden baj forrásának a bankokat, akik mintegy „rákényszerítették” ügyfeleikre a ma számukra túl nagy terhet jelentő hiteleket. Átverték őket – fogalmaztak a korábbi kormányok. Az új retorikában már az ügyfelek felelőssége is megjelenik, ha csak halványan is. A Kósa-Rogán program már ezt is hangsúlyozza. A retorikában nem a fogyasztók megvédése kerül előtérbe, hanem az, hogy a szerződésekben eredetileg felvállalt kockázatmegosztás nem volt jó. Túl sok kockázat volt az ügyfélen, túl kevés a bankon. Ha ez igaz lenne, az esetleg (de csak esetleg, mivel ezen probléma kezelésére is vannak alternatív eszközök) indokul szolgálhatna az erősebb állami beavatkozásra. Az érvek azonban megmaradnak a retorika szintjén. Adatokkal, tényekkel a nem hatékony kockázatmegosztás hipotézisét nem támasztották alá.
Világ
Vagyis világosság. Érvelés, racionalitás. Világos beszéd. Nem megtévesztés, érzelmekre alapozó, megalapozatlan ígéretek, programok.
A magyar kormány gyakran retorikája sajnos gyakran él a megtévesztés eszközével. Kialakul az újbeszél. Amikor egy vállalat irányításából, ellenőrzéséből a kormányzat – igaz elvileg csak időlegesen – kiszorítja a tulajdonosokat, akkor az nem államosítás. Amikor pénzt vagy életet típusú választás elé állít embereket, akkor az nem kényszer, hanem szabad választás. A lépések ugyan lehet, hogy ésszerűek, helyeselhetőek lennének (mivel nem vizsgálták meg az alternatív eszközöket, így szkeptikusnak kell persze lennünk), a világos beszéd elvetése azonban bizonyosan nem Széchenyi programja.
Nincs vita: a politikai programoknak fontos eleme a mozgósító jelleg, az érzelmi tónus. Maga Széchenyi is gyakran élt ezzel. A kérdés inkább az, hogy milyen a ráció és az érzelem aránya. Kossuth-tal szembeni kritikájának fő állítása éppen ez:
[…] Kossuth Lajos’ kezében egy az ország’ legtávulabb részeibe és rögtön elható hetenkénti hírlap […] nem dicső jövőbe vezérli, de okvetlen sírba dönti a magyart; ’s pedig szoros tudományilag azért, mert az érzelem’ ’s nem az értelem’ körébül emeli roppant hatású szózatát, és ekkép az országlásnak vagy az abbani béavatkozásnak nem azon rendszerét követi, mely a’ legegyszerűbb helyzetben is az egyedüli üdvös, és annál elkerülhetetlenebb felette szövevényes körülményeinkben […] (Széchenyi István : Kelet népe 142-143. o.)
Az elmúlt időszakot szemlélve megkockáztathatjuk: a magyar kormány az érzelmi húrokat egy kicsit többször pengette meg, mint szükséges lett volna. Megpróbált a lakosságban meglevő ellenségképekre építeni: nem szeretik a bankokat, energiaszolgáltatókat, kiskereskedelmi láncokat, távközlési vállalatokat? Nosza, adóztassuk meg őket és ne a „családokat”. Az, hogy utána ezek az adók miképpen épülnek be az árakba (vagy éppen csökkentik a fizetéseket, a munkahelyek számát, a beszállítóknak fizetett árakat), és miképpen fizetik azt meg nagyrészt ugyanazok a családok, akiket a retorika szintjén védünk – azt már nem fogja tudni a szavazó. Vállalat adót soha nem fizet – csak ember. A kormányzat megpróbálja a végső adófizető (vagyis esetünkben a fogyasztó, a beszállító, a munkavállaló) elől elrejteni az adót, fiskális illúziót okoz – állítja a közösségi döntések elmélete. És gyakorolja a magyar kormány.
A lényeg az érzelmek megnyerése. Mint Kossuthnál – Széchenyi szerint.
Stádium
A Stádiumban foglalja össze Széchenyi a programját. Látjuk benne, hogy nem a változásra mond nemet. De tisztázza azt is, hogy akkor és ott mit tart kivihetőnek – a változás nem öncél. A 12 pontból, amely köré a könyv épül, emeljünk ki egyet:
9. A monopóliumok (nem nagyvállalatok, hanem a kormányzat által adott kizárólagos jogok), céhek és a hatósági árszabás, vagyis a szabad verseny akadályainak eltörlése.
Széchenyivel szemben a kormány több területen vezeti be – igaz a retorika szerint a legtöbbször csak időlegesen – az árszabályozást. A piaci versenybe különadók révén avatkozik be (előnyös helyzetbe hozva azokat, akikre kisebb adóterhet ró). Az elvileg egymással versengő (vagy ha nem is versengenek, akkor is legalább elvileg versenyre kényszeríthető) nyugdíjpénztárak helyett állami monopóliummá próbálja tenni a nyugdíjat.
Nem állítjuk, hogy a piaci viszonyok kormányzati átalakítása (nagyon ritkán), vagy az árszabályozás (időnként), vagy éppen az állami nyugdíjra épülő rendszer ne férne össze a jó kapitalizmussal. Ha a döntések átgondoltak, hosszútávú (és nem csak rövidtávú makroegyensúlyi, vagy éppen politikai) hatásaikra figyelemmel születnek…
Kelet népe?
A 2010. parlamenti választások első fordulója három nap híján Széchenyi István halálának 150. évfordulóján volt. Ezen Magyarország új, erős jobboldali többségű parlamentet, és ebből következően nagy mozgásterű, sokra hivatott kormányt választott.
A kormánytól mindenki sokat várt. Mi talán kevesebbet – de, hogy mit, azt régóta egyértelművé tettük (például itt és itt): a gazdasági egyensúly megteremtését, és a kapitalizmus intézményeinek erősítését (a felesleges kormányzati társadalom- és gazdaságtervezés leépítését, az oligarchikus működési elemek kiiktatását, a jóerkölcsbe ütköző, a jó kapitalizmus által megkövetelt értékrenddel ütköző lépések akadályozását). Az elmúlt évben kaptunk forradalmat, szabadságharcot, a hazai és a külföldi közötti különbségtételt. Ez nem Széchenyi programja, hanem Kossuthé.
A kossuthi út választása nem baj. Jobb, mint Petőfié, Károlyié, vagy Kun Béláé. Az övékével szemben, a kossuthi program lehet sikeres. Egy Széchenyit kedvelő konzervatív szerint persze csak nagyon ritkán. És akkor is csak időlegesen.
Széchenyi és Kossuth között a különbség nem feltétlenül a program. A kelet népe nem más programot követel – ha valaki, akkor Széchenyi aztán valóban nyugati eszméket, megoldásokat hozott Hunniába. Van ugyan a célban is eltérés, de a fő különbség mégis a módszer. Ha nem vesszünk tudomást az ország realitásairól, az itt kialakult viszonyokról, ha forradalmi hévvel akarjuk azokat felforgatni. Széchenyi programjának alapja az intézmények tudatos, módszeres, átgondolt – igaz lassabb – átalakítása.
(A poszt szövege a Közjó és Kapitalizmus Intézet 2010-es éves jelentésének – Jelentés a magyarországi kapitalizmus állapotáról, 2010 – 2011. május 18-i bemutatóján elhangzó előadás kissé módosított változata. A szerző a Budapesti Corvinus Egyetem adjunktusa.)
