Mint korábban volt szerencsénk említeni, a mostanában a közbeszédben – jó okkal – háttérbe szorított, de annál húzósabb Széll Kálmán terv alapjaiban vágja haza a komplett magyar felsőoktatási rendszert. A felsőoktatásra költött költségvetési pénz reálértéken négy év alatt nagyjából a felére csökken, s ezzel párhuzamosan kiszivárgott információk szerint azt tervezik, hogy az állami finanszírozású hallgatók száma is 50%-kal esik vissza. Hogy a költségtérítéses képzésekkel mi lesz, azt egyelőre nem lehet tudni, de mivel a magyar lakosságnak nemigen vannak tartalékai, a kieső összeget nem fogják fizetős diákok pótolni. A beiskolázandó korcsoport létszáma egyébként valóban csökken, de korántsem ilyen ütemben.
Az elképzelés alapja az az überpopulista meggyőződés, miszerint túl sok az ingyenélő főiskolás és egyetemista.
De igaz-e ez?
Sokan egész pontosan tudják, hogy Magyarországnak hány mérnökre, kommunikátorra és elméleti fizikusra lesz szüksége a következő kétszáz évben. Akik ilyen okosak, azok azt is tudják, hogy ebben az országban azért nincs egy megbízható vízvezeték-szerelő, mert diplomás túlképzés van. Aztán ugye ott áll sorban a munkaügyi központban a sok informatikus-könyvtáros a segélyért. És különben is, minek a call-centeresnek diploma? Ja, és régen az oktatás is jobb volt, akkor még nem járt egyetemre a sok hülye.
Mi nem vagyunk ennyire okosak, sőt igazából fingunk nincs, hogy pontosan hány és milyen diplomásra van szükség. Sőt, gyanúnk szerint ezt a világon senki nem tudja, egzakt adatok ugyanis nem léteznek. A jövővel az a baj, hogy elég nehéz megjósolni.
Két helyzetben méltányolhatók lennének a fenti felvetések. Egyrészt, ha 1420-at írnánk, akkor valóban nem kéne annyi szociológus: a népesség 95%-a túrná a földet, a maradék 5% pedig vadászna és háborúzna, így teljesen jól ellennénk. Másrészt, ha Magyarország egy kis sziget lenne valahol a Marson, távol minden más értelmes és értelmetlen létformától. Ez utóbbi esetben tényleg el lehetne gondolkodni egy ésszerűbb oktatási szerkezeten.
Csakhogy 2011 van, és Magyarország körül van egy csomó ország, azokon túl meg még több, s a tőke, a munkaerő és az áru ki-be járkál, mint a cúg. Ráadásul Nemzeti Együttműködés ide, Nemzeti Együttműködés oda, továbbra sem Magyarország fújja a spanyolviaszt, nem mi szabjuk meg a trendeket, nem mi mondjuk meg, hogy ki basz meg kit. Valójában egyetlen ésszerű lehetőségünk van: nagyjából igazodni a nemzetközi trendekhez, és reménykedni benne, hogy ami jobb helyeken működik, az talán itt is fog. Megtehetjük persze, hogy megszüntetjük a magyar egyetemeket: de ennek nem mi fogunk örülni, hanem a románok, csehek, sőt azok az átkozott szlovákok. A dánokat, íreket, osztrákokat pedig annyira sem fogjuk érdekelni, hogy örüljenek, amiért magunk vágjuk le a tökünket.
Nézzük hát, mi is az a nemzetközi helyzet, amelyhez mérni kéne magunkat! Az utóbbi évek fejleményeinek ellenére még mindig meggyőződésünk, hogy nem Fekete-Afrika a mérce, ezért az OECD-országokat vesszük figyelembe – nagyjából ez az az országcsoport, amelyhez tartoznunk érdemes. Forrásunk az OECD Education at a Glance 2010 című kiadványa lesz, amely egyébként nagyon tanulságos olvasmány, ajánljuk mindenkinek. (Az OECD-adatok néhol különböznek más statisztikáktól, de összehasonlítási alapnak megfelelőek.)
*
Először is, egy általános adat: a 25-64 év közötti magyarok 18%-a rendelkezik valamilyen felsőfokú végzettséggel. Az OECD-átlag 28%, az EU-19-átlag: 25%, vagyis van mit behoznunk (34. o.). A lemaradás oka az, hogy nálunk a nyugati országoknál egy-két évtizeddel később ment végbe a felsőoktatás eltömegesedése.
Az összesített adatoknál érdekesebb a korcsoportonkénti bontás, hiszen a jövő ezekből jobban kivehető. Az alábbi ábra azt mutatja meg, hogy az OECD-tagországokban a fiatal felnőttek (25-34 év), illetve az öregecskedő népesség (55-64 év) hány százaléka rendelkezik felsőfokú végzettséggel:
Látható, hogy mindkét korcsoportban jóval az OECD-átlag alatt vagyunk, ugyanakkor – az 1990-es évek eltömegesedésének köszönhetően – a 25-34 évesek körében jóval magasabb a felsőfokú végzettségűek aránya, mint az 55-64 éveseknél. Ám még a fiatal diplomások aránya is átlag alatti! Vagyis a lemaradás csökkent, de még volna hova növekednünk. (Érdemes megjegyezni, hogy itt és a többi adatnál Németországot erősen lehúzza az NDK-s örökség.) A tisztességesnek nevezhető országok közül csak az osztrákokat hagyjuk le e tekintetben, de aki látta a kerti törpéiket, annak Ausztria nyilvánvalóan nem lehet igazodási pont.
Az, hogy a népesség egy bizonyos részének ajánlatos valamiféle diplomával rendelkeznie, nem a falleológusok ötlete, hanem EU-elvárás. Az Európa 2020 stratégia szerint tíz éven belül 40 százalékra kell emelni a 30-34 éves diplomások arányát az EU-ban. Persze nekünk se Moszkva, se Ulánbátor, se Brüsszel nem diktál, ezt azonban Hoffmann Rózsa korábban nem tudta, így az új felsőoktatási törvény koncepciójában még szerepelt ennek az aránynak az elérése, s Hoffmann személyesen is jelezte többször, hogy a célt Magyarországnak is el kell érnie. Úgy tűnik, neki elfelejtettek szólni, hogy mi készül.
Na de nézzük, hogy az iskolaérett korosztály eddig milyen arányban ment főiskolára vagy egyetemre!
A táblázatban számunkra a bekarikázott szám érdekes: eszerint az érintett korcsoport 57%-a ment tovább normális felsőoktatásba, vagyis A típusú felsőfokú képzésbe (a B típus a felsőfokú szakképzés jellegű izéket jelenti az OECD zsargonban). Ez nem is rossz arány, 1%-kal az OECD, s 2%-kal az EU-19 átlaga felett vagyunk.
A ráta azonban az elmúlt években csökkent: a 2003-as csúcs óta a beiskolázási arány több mint 10%-ot esett:
A felvettek arányára mindazonáltal nem panaszkodhatunk. A furcsaság az, hogy a magyar diákok jelentős része egyszerűen nem diplomázik le:
Eszerint az érintett korcsoportnak csak 30%-a szerez diplomát, vagyis, ha jól értelmezzük, a hallgatóknak csaknem a fele idő előtt kikopik a rendszerből. Ezzel a 30%-kal pedig már jóval az OECD és az EU-19 átlaga alatt vagyunk (38-38%), és jócskán ránk vernek a csehek, lengyelek, szlovákok is.
Eszerint valamit menet közben kúrunk el, de nagyon. Ha a nagy lemorzsolódási ráta valamiféle minőségi szelekció eredménye lenne, az akár még jó is lehetne, de van egy olyan gyanúnk, hogy nem erről van szó. Hogy miről, az külön tanulmányt igényelne.
Még egy területet érdemes megnézni, ez pedig a felnőttképzések rendszere. Az „életen át való tanulás” már vagy másfél évtizede gyakran emlegetett jelszó, s a nálunk vidámabb helyeken viszonylag jól is működik. Itt arról van szó, hogy az ember elvégez egy főiskolát vagy egyetemet, amivel megszerez valamiféle tudást, de ez a tudás idővel óhatatlanul elavul – ez nem az eredeti iskola hibája, hanem egyszerűen az van, hogy a világ, a gazdaság folyamatosan változik. Ezért aztán felnőtt emberek időről időre visszaülnek az iskolapadba, ami a munkáltatóknak is jó lehet. Persze nem Magyarországon. Ha van terület, amelyben tökutolsók vagyunk, az a felnőttoktatás:
A fenti ábra azt mutatja, hogy egy adott évben a 25-56 év közöttiek hány százaléka vesz részt valamiféle formális vagy informális képzésben. Nos, nálunk ez az arány minimális, 9% – míg az OECD-átlag 41%. Vagyis nálunk jellemzően ha valaki szerez valami végzettséget, nyugdíjig abból igyekszik megélni, és még egy nyelvtanfolyamra sem iratkozik be. Nem csoda, hogy a magyar munkaerőpiac ilyen elképesztően rugalmatlan. Ugyanez számokban:
Tovább fokozza a gondokat, hogy – ahogy egyébként mindenütt máshol is – a tanultak tanulnak, a tanulatlanok nem. Vagyis akinek van diplomája, az jóval nagyobb eséllyel fogja tovább- vagy átképezni magát később; a középfokú végzettségűeknél kisebb erre az igény; az általános iskolát vagy azt se végzettek pedig egészen minimális számban próbálnak később kitörni.
Szomorú képet fest rólunk az alábbi diagram is, amelynek oszlopai azt ábrázolják, hogy a munkaképes korú felnőttek körében mekkora azoknak az aránya, akik nem is próbálnak információt szerezni képzési lehetőségeikről. Eszerint a magyar munkaképes korúak nemcsak a felnőttképzésben való részvételben döntenek negatív csúcsot, hanem abban is, amennyire leszarják, hogy tanulás által előre lépjenek.
Pedig tanulni Magyarországon különösen megéri. Az alábbi ábra azt mutatja, hogy az egyes országokban mekkora a különbség a különböző végzettségűek foglalkoztatottsága között:
A világon mindenhol jelentős eltérések vannak a felsőfokú végzettségűek és az alacsony iskolázottságúak elhelyezkedési lehetőségei között, de ez a különbség Szlovákia után nálunk a legnagyobb az OECD-országok körében. Az általános iskolát vagy azt se végzetteknek nálunk kevesebb mint 40%-a dolgozik, míg a főiskolai vagy egyetemi diplomával rendelkezőknek 80%-a.
***
A fentiek persze csak mennyiségi adatok, a minőségről semmit nem árulnak el. Annyi azonban a mindennapi tapasztalatok alapján bátran kijelenthető, hogy minőségileg sem állunk jobban. Ezt egyébként megerősítik a nemzetközi versenyképességi, innovációs stb. mutatószámok is. Magyarország le van maradva, és semmi nem utal arra, hogy megindulna a fölzárkózás – sőt, a Széll Kálmán terv éppen hogy minden lista legvégére repít minket.
Persze nem föltétlenül tragédia, hogy kevés a diplomásunk. Karosszériát kalapálni, mobiltelefont összeszerelni diplomások nélkül is lehet – ha megelégszünk az olcsó bérmunkás szerepével, akkor simán be is zárhatjuk az egyetemeinket. Ha azonban ennél többre vágyunk, akkor némileg átgondoltabban kéne cselekednünk. Érdemes megjegyezni, hogy az a sok-sok diplomás, aki a nálunk fejlettebb országokban szaladgál, korántsem mind mérnök: bár a természettudományos és mérnöki képzésben részt vevők aránya Magyarországon átlag alatti, a különbség nem túl jelentős. Bizony, Finnországban is sok a bölcsész.
Magyarországon, mint láttuk, az OECD-átlaghoz képest egyáltalán nincs túl sok diplomás, s az általunk is vállalt 2020-as EU-s célt a jelenlegi rendszerrel sem tudjuk teljesíteni, nemhogy a hallgatók számának csökkentésével. Óriási a felsőoktatási lemorzsolódás, és valami egészen tragikusan alacsony a felnőttkori képzések iránti érdeklődés – ezekkel a problémákkal kellene valamit kezdeni. Van bőven mit javítanunk, ám a fűnyíróelvű megszorítás, amelyben a kormány gondolkodik, egész biztosan csak rontani fog a helyzeten.
A következő részben azt vizsgáljuk meg, hogy mennyit költ Magyarország felsőoktatásra. A végeredményt már most elárulhatjuk: szégyenletesen keveset.
Az utolsó 100 komment: