Matematikai modellel bizonyítaná be három amerikai tudós, hogy bizonyos országokban a vallásosság ki fog halni a társadalomból. Hit, társadalom és történelem matematikai levezetése? Mi van? Feltéve, hogy nem csúcsra járatott iróniaméterrel vagy a nemrég általunk is megénekelt posztmodern bullshitgenerátorral készült a tanulmány, meglepő magabiztossággal tördelik egyetlen egyenletbe a különböző országok társadalmait és az emberiség egyik legősibb kérdését.
Daniel M. Abrams, Richard J. Wiener és Haley A. Yaple szerint a vallástalanok alkotják a leggyorsabban növekvő vallási csoportot a világon (sic). Szerintük azokban a társadalmakban, ahol a vallástalanság hasznosabbnak tűnik, mint a hit, ott a vallásosság ki fog halni. A kilenc ország, ahol szerintük nemsokára kihalhat a vallás: Ausztrália, Ausztria, Kanada, a Cseh Köztársaság, Finnország, Írország, Hollandia, Új-Zéland és Svájc.
A kutatók két csoportot állítanak föl: X és Y csoportot, amelyből X a hit nélkülieket, Y a vallásosokat takarja. Feltételezésük szerint ezek a csoportok versenyeznek az újabb tagokért, és a társadalmi aktivitás dinamikája alapján matematikailag le lehet vezetni a vallás kihalását - legalábbis bizonyos országokban -; és gondolatmenetük világos jóslatokhoz vezet a jövőbeli lehetséges társadalmi trendekről. Úgy vélik, a társadalmi konformitás törvénye alapján az adott csoport vonzereje összefügg a csoport hasznosságával, s a mennyiség növekedésével számos társadalmi előnyhöz juthat a növekedő csoporthoz csatlakozó egyén. A vallás el fog tűnni, ha hasznossága kisebb lesz, mint a vallástalanságé.
Szerintük bármilyen társadalmi csoport hasznossága csak hosszú időszak alatt tud változni. Spekulálnak a történelemmel: Abramsék úgy vélik, a múltban vonzóbb volt vallásosnak lenni, mint vallástalannak, s ez csak a modern szekuláris társadalmakban változott meg. A tudósok szerint a század közepére a hollandok 70 százaléka vallástalan lesz.
A modellt először kis társadalmi léptékre építették fel, amelyben majdnem mindenki mindenkivel kapcsolatban van. Ezt általánosítják később nagyobb társadalmi hálózatokra, amelyekben feltevéseik szerint mindenki arra törekszik, hogy a kapcsolati hálójukban található többségi csoporthoz csatlakozzon. A kutatók a racionális matematikai megalapozottságra hivatkoznak az elméleteik helyességének bizonyítékául. Csakhogy emberi világunk minden, csak nem racionális, a társadalom nem matematikára épült, a posztmodern jelenkornak pedig nincs semmilyen alapja. Ugyanis az alapok tagadása, eltüntetése, folyamatos megkérdőjelezése a posztmodernség lényege.
*
Intézzük el a fenti elméletet azzal, hogy már megint mérnökösködni akarnak a társadalmon? Na jó, egy kicsit bővebben.
Tisztelem és becsülöm a matematika magas tudományát, azonban kétlem, hogy egy, a fenti elméletben bemutatott egyszerű modellel le lehetne írni a világ társadalmát, annak folyamatait. Egyáltalán, semmilyen matematikai modellt nem tudok elképzelni, amivel leírható az emberiség. Először is, ismerjük el: a vallásosság valóban visszaszorulóban van, legalábbis a nyugati jóléti államok egy részében. De a történelem, az emberi gondolkodás ismeretében hogyan lehet olyat feltételezni, hogy ez a jelenség matematikai pontossággal tovább folytatódik, s a távolban valahol eltűnik az enyészpontban?
A fenti matematikai modell olyan durva leegyszerűsítésekkel dolgozik, hogy a) még én is megértem 2) és kissé komolytalannak tartom őket. Egyáltalán: szét lehet-e tisztán választani akár csak egy ország társadalmát két olyan, szigorúan elkülönülő csoportra, mint vallásosak és vallástalanok? Hol van köztük a határ? Ki a vallásos? Az egyházat szigorúan követők? Vagy a vasárnapi hívők is? És a maguk módján vallásosak is? És mi legyen azokkal, akik nem feltétlenül hívők, de a keresztény vagy más történelmi hit alapelveit vagy a Tízparancsolatot elismerik, mint a jó élet, a társadalmi együttélés alapvető és elfogadható szabályait? És aztán: egyazon csoportba tartozhat-e egy jezsuita teológus és egy new age-Buddha-Jézus-Coelho-hívő hippi? És hová álljanak az agnosztikusok?
És ha a vallásosak csoportja nem létezik, akkor hogyan lehet egy csoportba szuszakolni a nem vallásosokat? Van-e egy közös nevező, ami a társadalomban, kapcsolati hálóikban összeköti őket? Van-e nyilvános vagy titkos szervezetük? Naná, hogy nincs, társadalmi léptékben mérhetően végképp nincs. Hol kerül a való életben, az élet materiális szintjén egy olyan döntéshelyzetbe, hogy a Vallásosok és a Nem vallásosok között válasszon, bizonyos csoportelőnyökért? De ez csak egy apró megjegyzés a modell egyik alapfeltevésére.
*
Megállja-e a helyét az a feltevés, hogy a történelemben jobban megérte vallásosnak lenni, és most egyre jobban megéri nem vallásosnak lenni? Rögtön alaptalan az a feltevés, amely a hitet, a vallást egyfajta utilitarizmussal kapcsolja össze, egy anyagi dimenzióra szűkítve az emberi gondolkodás egyik legkomplexebb kérdését. Ilyet - ha egyáltalán őszinte a gondolat - csak olyan ember tud egyáltalán feltételezni, akinek soha semmi köze nem volt a hithez, vagy legalábbis a hiten, hitről való gondolkodáshoz. Mit számít a hasznosság? Sokszor a haszontalan dolgok a legizgalmasabbak.
De ereszkedjünk le erre a materiális szintre pár gondolat erejéig. Hasznos volt-e vallásosnak lenni a történelemben vagy a jelenben? Hol igen, hol nem. A történelemben pl. nagyon hasznos volt bizonyos olasz fattyaknak, akik kicsapongó életük ellenére püspökséget, ezáltal biztos megélhetést kaptak valami félreeső helyen. De kevésbé volt hasznos, ha hithű zarándokként a Szentföldre tartottunk, s elfogott minket egy muszlim kalózhajó. De ne maradjunk a kereszténységnél: kevésbé volt hasznos a történelem során egy, a misszionáriusok foglyaként a hitét megtagadni nem akaró amerikai indiánnak vagy keresztes vitézek fogságába esett mohamedánnak lenni.
És a jelenben? Aki ebben az anyagiasnak nevezett korban vallásos, vagy a vallást keresi, vajon jól jár-e avagy sem? Ha keresi a hitet, s nem találja meg azt, ha nem találja a helyét a világban, ha mindez frusztrálja őt, akkor nem. De ha szellemi kihívásokat keres, s egyrészt izgatja, másrészt kielégíti elméjét a legvégső kérdéseken való gondolkodás, akkor az bizony hasznos. S a megtalált hit, esetleg egy megtalált közösség materiális szinten (lelki kiegyensúlyozottság, emberi kapcsolatok, kapcsolati tőke) is hasznos lehet egy vallásos számára, egy magasabb szintről nem is beszélve.
És hasznos-e ma a vallástalanság? Nos, aki azon a szinten marad, hogy számára az emlegetett kérdéseken való, akár csak hobbiból űzött elmélkedés helyett felnőtt fejjel is - vegyünk elő egy kissé kopott hasonlatot - a shoppingolás és a Való Világ döntői a legfontosabb témák, az meg is érdemli azt. Legfeljebb úgy telik el az élete, hogy egyszer sem emelte fel a fejét a földről. „Mindenkinek, ami jár” - mondom a Tankcsapdával shoppingolóként és VV-nemnézőként. Mindennek megvan a helye a maga szintjén, csak valaki ott ragad az egyiken.
*
Lássuk, milyen közös vonásokat lehet találni a fent felsorolt országokban? Böszörményi Nagy és Megadja kollégák a Konzervatóriumon már találtak egyet: az általános unalmat. „Vizsgált országaink nagyobbik része mintapéldánya a posztmodern kísérletnek. Kereslet és kínálat többségükben kart karba öltve hömpölyög, a matériák uralkodnak és a kiszámíthatóság örök. Amiből kevesebb akad: meglepetés, kaland, kétség és hevület. Feszültség, melynek fogalmát e helyütt a lehető legtágabban értjük: nem csupán negatív, hanem pozitív értelemben, az emberi vívódásban, hányattatásban, folyamatos gondolkodási és döntési helyzetekben megjelenő hévre gondolunk.”
Így van. S ahogy a kollégáknak, úgy nekem sincs lehetőségem, hogy társadalomtudományi kutatásokat folytassak a fenti országokban, vannak viszont róluk és lakóiról személyes tapasztalataim, a jól ismertet pedig előnyben részesítem az ismeretlennél, satöbbi. Csehország valóban az egyik legkevésbé vallásos társadalom Európában és a világon. Ez talán betudható az ott született, egykor eretneknek minősített eszmék brutális elfojtásának, a Habsburgok által keményen támogatott, mondhatni oktrojált ellenreformációnak, az ateista kommunizmus hatásának, s talán a cseh ember, az örök Svejk vállvonogatós, minden komolyabb elköteleződést elkerülő mentalitásának.
Kanada, Ausztrália és Új-Zéland, mint későn betelepült, ma is jobbára üres tájakból és metropoliszokból álló olvasztótégelyek relatív vallástalansága sem meglepő: történelmi hagyományok híján minden telepes önmaga hozta, vagy nem hozta magával a hitét, s vagy összeállt másokkal egy hívő közösséggé, vagy pedig elenyészett a hite. Ezekben az országokban nem volt se ezeréves egyház, se arisztokrácia, a társadalom más alapokra épült.
Nehezen érthető viszont Svájc és Hollandia: az alpesi ország egyrészt Genf, a kálvinizmus szülővárosa, másrészt a nyakas katolikus hegyi parasztok révén mélyen gyökerező vallásossággal rendelkezett, sőt, rendelkezik is felmérések szerint, amiből nem úgy tűnik, hogy egyhamar eltűnik a vallásosság. Hollandiában a statisztikai adatok alapján valóban alacsony a vallásosak aránya, az országot azonban maga a protestáns szellem, az etika teremtette meg és tette gazdaggá az elmúlt évszázadokban. Ha Hollandiába utazunk, a vallás láthatóan ma is él a városokban és vidéken, még akkor is, ha az amszterdami főtér mellett álló gótikus templomban ottjártamkor Marokkó-kiállítást tartottak. S kérdés, hogy az iszlám helyi nyomulása, ami ellen radikális jobboldali-liberális-szabadságpárti reakció éledezik Hollandiában, mennyire fogja új életre kelteni az országot egykor megszülő protestáns hitet.
Egyáltalán nem értem viszont Írország szerepeltetését a listán, amely a világ egyik legvallásosabb országa, a szó eredeti értelmében: 86 százalékuk vallja magát hívő katolikusnak, és itt a legmagasabb a rendszeres templomjárók aránya is. Jól ismert történelmükből fakadóan pedig a hit az egyik legkomolyabb része az identitásuknak. Írországban nemsokára kihaló vallást matematikailag vizionálni - legalábbis megmosolyogtató kísérlet.
A listán szereplő Finnország talán reprezentálhatja egész Skandináviát: nem csoda, hogy a szociális(ta) államba, jólétbe és felsőfokú politikai korrektségbe fulladt, egyébként is langyos vérmérsékletű Északon nem dühöng a vallási hevület. Halkan jegyezzük meg: a sokat irigyelt, gazdag és nyugalmas Norvégia egyrészt királyság, másrészt államvallás az evangélikus, az egyház feje pedig maga (a néha Horthynak öltöző) Harald király. Nem lennék progresszív gondolkodó ebben a reakciós országban!
Hadd hozzak azonban egy személyes példát: egy utazói klub tagjaiként pár éve svédeket láttunk vendégül Magyarországon, s az egyik, meglehetősen tájékozott és művelt fiatalemberrel szinte egy hétvégén át beszélgettünk Svédországról és Magyarországról, Észak és Dél viszonyáról. Beszélgetéseinkből számomra fény derült az általunk unalmasnak tartott Skandinávia, az ott élők belső viszonyaira, gondolataik és cselekedeteik mozgatórugóira. Mint elmondta: benne és sok sorstársában ott a hiány (amiről konzervatóriumos barátaink is írtak): nincs tét, nincs megoldandó feladat, nincs szükség a küzdelemre az életben maradásért, a szellemi integritásért. Minden le van játszva Északon. Szinte tökéletes, materialista társadalomban élnek, ahol majdnem véget ért a történelem, szinte egyedüli régióként a világon (de ezt pl. a jóléti rendszer fenntarthatatlansága és a bevándorlás ügye náluk is felülírja).
Mégis növekszik bennük a hiány - talán valami kevesebbre, mégis valami többre vágynak. Ezért (is) járja a világot annyi skandináv, egyrészt a kalandot, szórakozást hajtva, másrészt keresve a választ saját kérdéseikre Bali szigetétől Tibeten át a mediterránumig és Kelet-Európáig. A fiatalember elkezdte átlátni a magyarországi, általunk sokat szidott viszonyokat, politikától a hétköznapi életig, és - horribile dictu - irigyelt minket, magyarokat, onnan nézve a Dél, a Kelet népeit értük. Vannak problémáink, küzdenünk kell a létfenntartásért, és persze kemény vitáink azokkal, akik máshogy gondolkodnak - és ez így is van rendjén. De vannak álmaink, van hitünk.
*
S hogy milyen fontos ez a hit (bármilyen hit)? A napokban olvastam az aktuális Kommentárban Egedy Gergely tanulmányát a nominalizmus zsákutcájáról, a modernitás kudarcáról. Richard Weaverrel mondja: egy közös metafizikai álom, egy közös világkép nélkül nem tud fönnmaradni egy közösség, egy társadalom. S ha az álom elenyészik, dezintegráció következik be.
Ebben élünk most, itt Európában. De semmi sem végleges: nincs vége a történelemnek, sőt, valószínűleg egy drámaibb kor előtt állunk, mint amilyen az elmúlt húsz-hatvan év volt. És nincs vége a vallásnak sem. Mindig lesznek gondolkodó emberek, akik újra és újra felteszik a kérdéseket: ki a hitet, ki a hitetlenséget fogja kritizálni. Tovább csökkenhet vagy stagnálhat a vallásosak száma, de elkezdhet nőni is a létszámuk. Állítólag idén lépi át a hétmilliárdot a Föld lakossága. Még egy ember életét, gondolatait, cselekedetinek mozgatórugóit sem lehet egy matematikai egyenletbe foglalni, nemhogy hétmilliárdét, egész országokét vagy országcsoportokét.
A hit vagy annak keresése nem fog egy egyenletnek megfelelően kihalni a Földről. Mindig lesznek olyan emberek, akik a metafizikai álmot keresik. Talán az említett, a hiányról beszélő svéd fiatalember is rájött arra: a fizikai, természetes világon túl, meta ta phüszika is van értelem, eszmélet és élet. Ott kezdődik csak igazán.
