„Ilyen és más efféle kicsiségek történnek: ilyen viszonyok közt a tanító retteg neveltjeitől, és hízeleg nekik; a növendékek lenézik tanítóikat, de még nevelőjüket is; általában a fiatalok az öregekhez mérik magukat, és szóban és tettben vetélkedni akarnak velük; az öregek meg közösködni akarnak a fiatalokkal, nem győznek szellemeskedni és hízelegni nekik, mindenáron utánozva őket, csak hogy ne számítsanak mogorváknak és zsarnokiaknak.” (Platón: Az állam)
A nagy átállás valamikor a '70-es, '80-as években kezdődött, egy igen egyszerű szófordulattal. Bizonyos ellenzékinek tűnő dolgok elé odabiggyesztették a „demokratikus” jelzőt: demokratikus ellenzék. Ez praktikus volt, hiszen azonosítható egy „sokak által vágyott” - „erőszakkal fenntartott” ellentétpár segítségével. Ez idő tájt a nép nagyobbik része felsorakoztatható volt a rendszerrel - vagy amit annak gondoltak - szemben; adottnak tűnt hát, hogy a változás vágyát demokratikusnak, a többség által vágyottnak gondolják. Az egykori demokratikus ellenzék későbbiekben a többség vágyainak jó részét már antidemokratikusnak gondolta és a demokráciát egy „mi akarjuk” - „bárki más akarja” ellentétpáron keresztül határozták meg.
Létrehozták az ezoterikus marxizmust - szemben a csasztuskák és a foximaxi primitív ostobaságaival - melynek oltárán a csak a beavatottak számára ismert „fiatal Marx” állt. Az értelmiségi elit az egyetemi katedrákon és belvárosi lakásokban kritizálni kezdte a rendszert - ahogyan akkoriban emlegették -, előkészítve a Nagy Átállást. Bármennyire ezoterikus, árnyalatnyi volt is ez a rendszerkritika - amely nagyrészt amúgy is balról kritizálta a rendszert -, elégséges volt a későbbiekben a kritikus értelmiség mítoszának megteremtéséhez, ez pedig remek szolgálatot tett a nagy átállás utáni folytonosság indoklásánál - olyannyira, hogy máig hivatkozási alapként szolgál.
A nevelők nevelése az egyszerű hazugságokon és ostobaságokon túl valamiféle világnézetet közvetített, melyben fura, önellentmondó módon keveredtek a szekuláris-szcientista, 19. századi elemek a forradalmi, egalitárius romantikával és a dogmatikus, emberjogi liberalizmussal. E világnézet kvintesszenciája lett az SZDSZ-szavazó vidéki irodalom-tanárnő. Fontos itt észrevennünk azt: ők nem nagyon tehettek arról, hogy az otthonról hozott józan paraszti ész kevésnek bizonyult a hazugságok körmönfont módon megkomponált áradatával szemben. Fejükben kulcsszavak vertek gyökeret - gyanús tartalommal -, mint a fejlődés, a szabadság és a demokrácia. Ezek bármelyikének kimondása pavlovi reflexeket váltott és vált ki belőlük, ezeket a szavakat az egész magyar történelemmel szemben határozták meg számukra. A történelem - úgy tanulták - a retrográd erők folytonos győzelmét és az ebből fakadó katasztrófákat hozta el, egészen 1949-ig. Mélyen hittek ezekben a szavakban, hittek bennük a szocialista történetírók és baloldali filozófusok nyomán, a Váci Mihály-szavalóversenyeken edződött, biztos irodalmi ízléssel megválogatott olvasmányaik nyomán, az Istenétől megfosztott homo novus vakhitével.
*
A fordulat után - érthető okokból - nagy ideológiai zűrzavar uralkodott el pedagógusi körökben. Ekkor még - látszólag - egy oldalon álltak az új és a lassan regenerálódó régi értelmiségből jött emberek, voltak közös pontjai elvárásaiknak, a látszólagos egység azonban hamar foszladozni kezdett. Egyetértés mutatkozott abban, hogy a legnyilvánvalóbb hazugságok és ferdítések kikerüljenek a tananyagból. Korántsem volt egyetértés azonban abban, hogy igazából mik is ezek, továbbá kevesen gondolkodtak el azon, hogy ennek a hazugtalanításnak személyi konzekvenciái is lehetnek. Furcsa módon viszonylag keveseknek jutott eszébe, hogy a hazugságok kigyomlálásának a hazugok kigyomlálásával kellene járnia. Ennek puszta felvetése elégséges volt ahhoz, hogy az általános szellemi-ideológiai katyvaszból meginduljon a mai ballib ideológia és érdekszövetség kikristályosodása, ez ugyanis már nem volt tréfa, az egyetemi állás került veszélybe; elkezdődött a korai rasszistázás, fasisztázás romantikus korszaka, mely azután a kétezres években teljesedett ki.
Úgy esett, hogy az előző részben emlegetett liberális elit ragadta magához az oktatásügy kezelését, meghatározva azt az elmúlt húsz évre. Számukra a kezdetektől nyilvánvaló volt a híres mondások mély igazsága: „Mindent meg kell változtatni ahhoz, hogy semmi sem változzon”, továbbá „Ha valamit nem tudsz elfojtani, állj az élére.” Miután valódi világnézeti háború folyt - Kulturkampf, ha tetszik - szükséges volt, hogy a kulcsfogalmak: jog, egyenlőség, szabadság bekerüljenek a pedagógia szótárába is, tekintet nélkül arra, hogy ott mennyire használhatóak. Természetesen - mint annyi másban - ebben sem tettek, még csak kísérletet sem arra, hogy valami eredetit találjanak ki. Az orientációs kényszer okán tévedhetetlen biztonsággal fordultak a talán legkevésbé használható, legalacsonyabb színvonalú amerikai modell felé. Segített ebben a felületes analógia az amerikai feketék és a hazai cigányok helyzete között. Hogy a két népcsoport helyzete, szokásai, kultúrája és integráltsága mennyire különböző, arra szót is kár vesztegetni. Mindenesetre a '90-es évektől kezdődően - különösen vidéken - szembe kellett nézi a cigánygyerekek gyorsan növekvő arányával az általános iskolákban és az ebből fakadó problémákkal is.
Új helyzet volt ez, mindenképpen új megoldásokat is igényelt, a vak is láthatta. Gondolkodás helyett azonban - ahogyan megszokták - egy varázsszót találtak, valahol az angolszász szakirodalomban, ez volt az integrált nevelés. Az integrált nevelés az elegyedés modelljén alapul: azon, ha valami sokba keverünk valami keveset, az szinte eltűnik benne. Ez igaz is, azonban ügyelni kell az arányokra. Nem mindegy ugyanis, hogy a tintatartót a levesembe öntöm vagy a Balatonba. Azt is figyelembe illik venni, hogy sokkal könnyebb bármit elrontani mint megjavítani. Mindaddig, amíg 1-2 antiszociális van a sok jól nevelt gyerek között, addig - talán - lehet integrálni őket, ha azonban sokan lesznek az antiszociálisok, érdekes kérdésként adódik, hogy ki integrál kit, és hogy az így létrejövő integráció vajon kívánatos-e? Fokozta a helyzet súlyosságát, hogy ekkoriban kezdtek iskolába járni az első olyan gyerekek, akik maguk is neveletlen szülőktől származtak; akiknek otthon mindent, vagy majdnem mindent megengedtek; akiknek szülei hittel vallották, hogy gyerekeiknek deklarált jogai vannak, melyek érvényesítése érdekében be is kezdtek járni az iskolába felpofozni a tanárokat.
*
A félreértések elkerülése végett: a reformpedagógiai kísérletek szinte mindig sikeresek. Ha egy elkötelezett pedagógus, szívét lelkét beleadva, meggyőződéssel, szeretettel foglalkozik a gyerekekkel, úgy - nem meglepő módon - szép sikereket ér el és szinte mindegy, hogy mit is tanít, hiszen alapvetően írni, olvasni, számolni és normálisan viselkedni kell megtanítani a nebulókat. Aki azonban járt már általános iskolák tanári szobáiban, és látta az ott összegyülekezett, rosszkedvű, kifacsart, depressziós háziasszonyokat, az tudja, hogy ritka dolog a Comeniusok tömeges megjelenése. Több százezer gyerekről és több tízezer pedagógusról van szó. Ez bizony tömegtermelés. De nem lehet a pedagógusokat tömegesen átnevelni, elsősorban azért, mert nem pedagógiai, átnevelésről, új módszerekről van szó, hanem emberi tulajdonságról és állapotokról, melyeknek tömeges megváltoztatása - felnőttkorban - igencsak lehetetlen.
Az integrált nevelés - melynek abszurditása igen gyorsan kiderült - védelmében a pedagógiától meglehetősen messze eső antirasszizmust vetették be, ez a közállapotok elfajulása révén jól forgatható, cizellált fegyver lett a liberális értelmiség kezében. Kisebbségvédő kommandók járták az országot, a közöttük szocializálódott, szenzációért lihegő médiamunkások kíséretében: fenyegetőztek, zsaroltak, pereltek, iskolákat zárattak be - közben persze jól meg is éltek mindebből. A pedagógusok és iskolafenntartók lapítottak, hiszen a legfőbb pénzosztó hatalmasságok helyeslése mellett zajlottak a dolgok. A szülők, akik anyagilag megtehették - természetesen - kivették gyerekeiket az integrált iskolákból és beíratták azokat a gombamódon szaporodó fizetős, alapítványi intézményekbe. A liberális krédó szerint ugyanis a pénz szegregálhat, az természetes, minden más szegregáció csúf és megengedhetetlen. Külön iparággá vált olyan intézmények alapítása, melyekben gazdag emberek gazdag, ám neveletlen gyermekei csekély írni, olvasni tudással érettségit vásárolhatnak.
A helyzetet tovább súlyosbította, hogy - mint háborús időkben szokott lenni - azelőtt soha nem látott új járványok ütötték fel a fejüket, a diszlexia, diszgráfia, diszkalkulia. A naponta átszervezett oktatásügy szövetségest talált az ugyancsak vitatható helyzetű orvostudományban. Ma még nem tudunk a fenti népbetegségek gyógyszeres terápiájáról, de remélhetjük: előbb-utóbb mindenre lesz tabletta. Így esett, hogy az átideologizált, agyonreformált, alkalmatlan pedagógusokkal feltöltött oktatásügy ide juttatott bennünket. Lehet ezt siránkozásnak tekinteni - bizonyos szempontból az is -, és lehet példálózni, hogy már mióta az erkölcsök és a tudás romlásáról beszélnek; csakhogy érdemes lenne megnézni mikor is beszéltek ezekről, mert azt találjuk majd, hogy azokban a társadalmakban, melyek valóban a végóráikat élték.
A falakat lerombolták, a sereg oda, a flotta a tenger alatt, ami marad: valami nagy, közös zuhanás az analfabetizmus sötét, feneketlen kútjába, melynek falai visszhangozzák a lefelé tartók kiáltását: egyenlőek vagyunk.
