A háborúhoz ugyebár pénz, valamint pénz, és végezetül egy kis pénz kell. Ha az utóbbi hetek-hónapok botrányai és nyilatkozatai kapcsán arra jutunk, hogy a kultúrához sem kell más, mint pénz, akkor nagyjából tisztában vagyunk azzal, hogy micsoda vagyont emészt fel a most dúló kultúrkampf-szerűség. Most leginkább a filmfinanszírozás van fókuszban, köszönhetően Andy Vajna kinevezésének és Tarr Béla interjúinak, meg a jó öreg ballib értelmiségi játéknak, az aláírósdinak.
Persze nem csak a magyar film pénzelése bajos, Magyarországon még mindig erős bástyaként tartja magát az a tévképzet, hogy a kultúra és az üzleti szempontok találkozása valami borzalmas dolog, mivel az természetszerűen hozza magával a művészet silányodását és fiskális prostituálódását (lásd Kisváros és Família Kft.). Az erre adott válasz pedig természetesen a másik blőd féligazság, miszerint az üzlettel és a tőkével szemben az államnak és a közpénznek nincs keresnivalója a kultúra környékén, mivel az természetszerűen hozza magával a művészet politikai prostituálódását (lásd Kossuth-díj).
Mindkét érvre ellenpéldának ott van William Shakespeare, aki úgy alkotott maradandót, hogy közben kiszolgálta a vásári komédián felnőtt, vérre, szexre vágyó publikumot és megrendelésre legyártotta a királyi ház mitológiáját is. Mégse tartjuk se ponyvagyárosnak, se kurzusírónak. Persze a rejtélyes életű zseni sok száz évvel ezelőtt élt, amikor még nem vált ennyire szét a magas- és a tömegkultúra, a színjátszás és az irodalom pedig amolyan praktikus funkciókat betöltő, alkalmazott izé volt. Ezt ma elvárni meglehetősen anakronisztikus lenne, mikor az is kisebbfajta csoda, hogy egyáltalán születik még olyan alkotás, ami nem valami pályázatra készül egy kellően belterjes szempontok szerint összeszedett kuratórium vagy zsűri számára (lásd fesztiválfilmek), hanem releváns kérdésekkel foglalkoznak és az emberekhez szólnak, nem pedig a kritikusoknak. (Gondolok itt a 2007-ben elhunyt Szabó Magda életművére.)
Nem az a lényeg hogy például Andy Vajna ad-e például Tarr Béla kezébe közpénzt filmre, hanem az, hogy adjunk-e egyáltalán művésznek keservesen összekuporgatott adóforintokat? A művész – számos más dolog mellett – attól művész, hogy nem tud bánni a pénzzel, nem tudja mi az a közért (ahogy állítólag Weöres Sándor sem tudta), és ah, nem találja a helyét ezen a földön se, mert neki szárnyalni kell, mint Baudelaire albatroszának. Viszont ha az állam teljesen kivonulna erről a piacról, az közönséges önsorsrontás lenne. A diplomáciai, szociális, imázsképző területen keletkezett járulékos haszonról pedig már nálam sokkal okosabb emberek is megírták a magukét.
Vagyis ha üzleti modellben skiccelem fel a kultúrát, akkor abban a művész nem tárgyaló fél, hanem a termék maga. Ellenkező esetben az valósul meg, amit az MKA-nál láttunk: milliárdos hiány. Ott van például a magyar könnyűzene: nem a klubviszonyokat tisztázni akaró és a jobbára elsőlemezeseket javadalmazó PANKKK-tól lett az jobb az utóbbi években, igaz, nem is annak ellenére, hanem az internettől. De még mindig olyan a popkultúránk, mint a labdarúgásunk. Kéthetente rúg ugyan Gera és Dzsudzsák egy-egy bombagólt, de a válogatott attól még szar. Vagyis van egy legendánk Csihar Attila személyében, de ettől idehaza még mindig a Szalacsi-Polgár-Matiz-tengelyen elhelyezhető előadók a legsikeresebbek, nézzük csak meg a Mahasz-listát (tisztelet a kivételeknek).
Ne is foglalkozzunk inkább ezekkel, nézzük meg hol van például jó popzene. Ott fönn északon. Mit csináltak ezek a vikingek: kőkemény zeneelméletet és zenei ismereteket kezdtek oktatni, méghozzá nem közép-, hanem mindjárt általános iskolás fokon, úgyhogy amellett, hogy mennyivel vagányabb, hogy – csak rockvonalon maradva – nekik Backyard Barbies-ük van a mi Junkies-ünk helyett, Amorphis-uk van, a mi Dalriadánkkal szemben, még igen komoly bevételt is szakítanak ebből. Az oktatással ugyanis kapásból megtermelték a még meg sem alakult zenekarok értő és fizetni hajlandó közönségét, felkészült kritikusait. Magyarul: megteremtették a popzene piacát. Az angolszász popkultúra uralma mellé felnőtt a skandináv zene is, Röyksopptól a Mayhemig. És ugyanezért van skandináv sport és film.
Szinte félve említjük meg az amerikai modellt, ahol nincs kulturális minisztérium sem: az emberek, a közösségek, a popkulturális ipar, az üzleti szféra, az elit, egyszóval a polgárság maga tartja el az arra érdemes művészeket, művészeti ágakat. „És egyszer talán eljutunk oda is, hogy a kultúra finanszírozását nem az állami, hanem a magánnak nevezett üzleti szféra fogja biztosítani” – mondta pár hete Szőcs Géza kulturális államtitkár.
Mi ezzel szemben előre etetjük a művészeket. Ne legyenek kétségeink: amíg előre kapják a pénzt, csak rinyálnak tovább, hogy nem jön a közönség, hogy, oh, nem értenek meg és gyártják majd tovább a közpénzzabáló, kétszáz nézőt érdeklő, öncélú műveiket. Ilyen erővel a zsöllyébe is szórhatnánk a pénzt.
