Még tavaly ősszel indult vita a magyar felsőoktatásról, ami azzal kezdődött, hogy a Hoffmann Rózsa vezette oktatási kormányzat kidolgozott egy koncepciót az új felsőoktatási törvény előkészítésére. Az alapkérdés megválaszolására, miszerint van-e egyáltalán szükség új felsőoktatási törvényre, a koncepció készítői nem vesztegettek túl sok szót, de hát a politikus csak ilyen: szeretne új piramist építeni, ahelyett, hogy a régit tartaná karban. Rohadnak is szét a piramisaink egytől egyig. Mindenesetre azt a legfelsőbb szinteken visszavonhatatlanul eldöntötték, hogy lesz új felsőoktatási törvény, s ezzel új felsőoktatási rendszer. Hát legyen.
Az új terveket aztán élesen betámadta Pokorni Zoltán, akiről akkor még nem tudtuk, hogy ő a magyar balneológia atyja, viszont ettől függetlenül legitim érveket vetett fel. A vitába aztán beszállt a Magyar Tudományos Akadémia elnöke, Pálinkás József is, aki gondos munkával végiglábjegyzetelte a törvénykoncepciót. (Kitérő: tapasztalataink szerint a Magyar Tudományos Akadémia leginkább arra jó, hogy az érett feudalizmussal foglalkozó középkorászok élőben vizsgálhatják kutatásuk tárgyát, de ezt a kérdést Pálinkás érthető okokból nem szokta feszegetni.) Aztán a vita rendezése érdekében beszállt az előkészítésbe a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium, élén Navracsics Tibor és Gál András Levente felsőoktatási szakértőkkel. Meg persze beszóltak a HÖK-ösök, a rektorok, és mindenki, aki szerette volna saját forintosítható érdekeit és monomániáit viszontlátni az új felsőoktatási rendszerben. Mindez nem baj, sőt, teljesen természetes egy nagyon fontos új törvény esetében. A vita olyan szép és nemes dolgokról szólt, mint minőség, közszolgálat, jogok, versenyképesség, esélyegyenlőség, nemzeti érdek – mindez persze a kőkemény érdekharc csomagolására szolgált, de hát éppen ez a politika lényege.
Most azonban a szép szavakkal operáló, némileg álszent, ugyanakkor mégiscsak érdemi vitának vége: az eddig a vitáktól távol maradó Matolcsy György, illetve hát lényegében Orbán Viktor felsőoktatási szakértő úgy döntött, hogy agyonvágja az általa nem különösebben kedvelt teljes magyar felsőoktatási rendszert. Mert ha a terveik valóra válnak, akkor annak, ami most van, vége.
A változások ideológiai alapjául egy csaknem háromoldalas dokumentum szolgál, amelyet a Nemzetgazdasági Minisztériumnak az ismeretlenség homályába burkolózó felsőoktatási szakértői fogalmaztak meg. Eszerint a magyar felsőoktatás egy kalap szart sem ér. Ezt persze némileg – de nem sokkal – finomabban fogalmazzák meg, de a lényegen ez nem változtat. Az NGM alaptételei aztán bekerültek a Széll Kálmán tervbe, amelynek felsőoktatásra vonatkozó részeit látván valószínűleg Magyar Bálint veri a fejét a falba, hogy őneki ez miért nem jutott az eszébe.
***
Az egyetemeket és főiskolákat egyébként már bő egy hónapja felállították a szopórollerre. „Az államháztartási egyensúly megőrzéséhez szükséges intézkedésekről szóló miniszterelnöki rendelet”, vagyis az idei első megszorító csomag a minisztériumok közül a legtöbb pénzt a NEFMI-től vette el, ezen belül pedig a legnagyobb összeget a felsőoktatástól. Az alig pár hete életbe lépett költségvetés eredetileg 189 milliárdot szánt a felsőoktatásra, ebből a februári rendelet rögtön elvett (hivatalosan: zárolt) 13 milliárdot. Ez a költségvetés szempontjából nem nagy összeg, viszont a borotvaélen táncoló iskolákat nehéz helyzetbe hozta. Az illetékes hölgyek és urak megfontoltságáról sokat elmond, hogy a megszorításról február 18-án értesítették az egyetemeket, azzal, hogy „a megadott összegeket előirányzatonkénti bontásban, az intézmény 2011. évi működési tervével kiegészítve február 21-ig” küldjék el. Magyarország valamennyi felsőoktatási intézményének három napja volt tehát arra, hogy teljes költségvetését újratervezze.
Az elvonásban egyébként nem az összeg volt az igazán problémás, hanem a kapcsolódó koncepció teljes hiánya: maradéktalanul érvényesült a fűnyíróelv, vagyis arányosan ugyanannyit vettek el minden intézménytől, bármiféle minőségi vagy akármilyen követelményt figyelmen kívül hagyva. Oktatáspolitikusaink és oktatásba beleszóló politikusaink minden mondatában háromszor szerepel a „minőség” szó, viszont eddig – ahogy vagy húsz éve mindig, és a jelen esetben is – kizárólag differenciálatlan szopatást láttunk tőlük. Hogy egy példát mondjunk az első hallásra nem túl jelentős elvonás hatásaira: az 1,7 milliárddal megrövidített Szegedi Tudományegyetem évi 19,6 milliárd állami forinttal gazdálkodik, ebből 3,6 milliárd a kőbe vésett, szent és sérthetetlen hallgatói juttatás, vagyis egyik napról a másikra több mint 10%-os megtakarítást várnak el bér- és egyéb költségeken. Ugyancsak 1,7 milliárdot vesznek el egy másik kutatóegyetemtől, az ELTE-től is. A Ló Szerafin Főiskola persze megúszta pár millióval.
***
Na de mindez természetesen csak a kezdet, amely a ráhangolódást biztosítja a következő évekre. A Széll Kálmán terv egyik nagy vesztese ugyanis a felsőoktatás: 2012-ben 12 milliárd, 2013-ban 38 milliárd, s 2014-ben újabb 38 milliárd forintos elvonást terveznek a területtől. Vagyis, ha az inflációt is beleszámoljuk, a magyar felsőoktatás éves állami támogatása négy év alatt a kétharmadára-felére csökken (hogy pontosan mennyire, az az alapösszegtől függ, amelyből elvonnak). Ezt megerősítik azok a hírek is, melyek szerint az államilag finanszírozott hallgatók létszámát a felére akarják visszavágni. Ilyesmire utoljára talán a második világháború alatt lehetett példa, de még ebben sem vagyunk biztosak, a tudóséletrajzokból mindenesetre számunkra az derül ki, hogy ’43-’44-ben még vidáman működtek az egyetemek. A Magyar Bálint-féle szörnyűséges időszak pedig vidám homokozás volt ahhoz képest, ami most jön: bár a liberálisdúlás alatt minden a feje tetejére állt, olyasmi azért nem merült fel, hogy egy-két év alatt elküldik kapálni a hallgatók és az oktatók felét.
Na már most, ez az elvonás nem azt jelenti, hogy egy-két felesleges kart bezárnak, s szélnek eresztenek pár száz mihaszna kommunikáció szakos hülyegyereket. Itt arról van szó, hogy a teljes magyar felsőoktatás összeomlik, s hogy mi nő ki a romokon, azt senki nem tudja. A felsőoktatáshoz hasonló bonyolult rendszerek ugyanis nem úgy működnek, hogy ha a fele pénzt kivesszük belőlük, akkor fele akkora teljesítményre lesznek képesek – a megfelezés teljes káoszt és pusztulást jelent. Ráadásul gyakorlatilag megvalósíthatatlan is: ha mondjuk egy harminc fős tanteremben ezentúl csak tizenöten ülnek, attól nem kell kevesebbet fűteni. Ha a méltán elismert Falleológia Tanszék hat oktatójából – a paleofalleológusból, a mezofalleológusból, a neofalleológusból, a szociofalleológusból, a kultúrfalleológusból és a falleofalleológusból – kirúgunk hármat, akkor ugyan fele akkora lesz a bérköltség, viszont a falleológus hallgatók oktatásából kimarad három fontos falleológiai részterület, ráadásul a tanszék megszegi az akkreditációs eljárásban vállalt kötelezettségeket. Persze az egész Falleológia Tanszéket be lehet zárni, de ez sem olyan egyszerű: a már bent lévő hallgatóknak a törvény szerint meg kell kapniuk azt a képzést, amelyre jelentkeztek, vagyis a kirúgásokra csak 3-4 év múlva kerülhet sor. A hároméves Széll Kálmán terv lejárta után.
Mindenesetre ha Matolcsyék komolyan gondolják ezt az egészet, akkor innentől fogva tökéletesen mindegy, hogy végül mi fog szerepelni az új felsőoktatási törvényben, amelynek eddigi tervezetei egyébként semmi olyasmit nem tartalmaztak, ami a Kálmán tervben szerepel. Valójában erős a gyanúnk, hogy Hoffmann Rózsa, Dux László, Pokorni Zoltán és a többiek a Blikkből értesültek a tervről. Sőt, azt sem tartjuk kizártnak, hogy még onnan sem – eddigi megnyilvánulásaik alapján fingjuk sincs, hogy mi készül a rájuk bízott szakterületen. Reméljük, hogy legalább a Mandiner blogot olvassák, úgyhogy innen üzenjük nekik: teljesen lényegtelen, hogy ezután 3+2 vagy 5+1 éves lesz a tanárképzés, ha bezárják a bölcsészkarokat; tök mindegy, hogy hallgatói normatíva vagy bázisfinanszírozás alapján kapják a pénzt az intézmények, ha a della a felére csökken; felesleges azon vitatkozni, hogy közszolgálatnak vagy piaci szolgáltatásnak tekintjük-e a felsőoktatást, ha egyikként sem fog működni. Ja, és a nagybetűs Minőséget, amelyet eddig minden megszólaló a középpontba helyezett, lehetőleg ne emlegessék. Ha ezer petákból nem tudnak ezer hallgatót minőségi képzésben részesíteni, akkor ötszáz petákból sem fognak ötszáz hallgatót – ez azért talán elég logikus.
***
Az elképzelések színvonalára jellemző a költségtérítéses képzések esete. Az történt, hogy a Kálmán tervben – minden korábbi elképzeléssel homlokegyenest ellentétesen – megjelent a „költségtérítéses képzések fokozatos kivezetésének” ötlete merthogy az a „felesleges kapacitások fenntartását szolgálja”. Sőt ez is szerepelt a szövegben: „A felsőoktatás ne ösztönözzön senkit arra, hogy fiatal éveit boldog tétlenségben töltse.” Egyetlen illetékesnek sem volt halvány gőze sem arról, hogy mindez mit jelent, ezt persze szégyellték bevallani, úgyhogy magyarázkodni kezdtek: egyesek szerint ez az ingyenes képzések kiterjesztését szolgálja, mások – például Kósa Lajos felsőoktatási szakértő – szerint pedig azt jelenti, hogy a költségtérítéses hallgatóknak oktatásuk tényleges költségeit kell megfizetniük. Az ügyről nyilatkoztak a rektorok, az ellenzék, meg talán még Simon Zoltán képviselő úr is. A hiszti ez ügyben máig tart, pedig időközben kiderült: az ominózus mondatok Naszvadi György felsőoktatási szakértő államtitkár személyes megjegyzései, amelyek tök véletlenül kerültek az Orbán Viktor által aláírt tervbe: egy grafikonnal együtt valaki az államtitkári kommenteket is bekopipésztelte az anyagba. Ha megnézzük a dokumentumot, láthatjuk is, hogy a szóban forgó mondatok egy beágyazott képfájlban szerepelnek (27. o.). A hibát persze azóta sem ismerte el senki, úgyhogy vadul megy az ötletelés a költségtérítéses képzés jövőjével kapcsolatban. (Posztunk elhúzódó megírása közben beszélt róla Pokorni Zoltán, hogy talán valami hiba történhetett.)
És az ilyesmit nem árt komolyan venni: a legenda szerint például az egyik fontos szibériai vasútvonal azért tesz egy mintegy ezer kilométeres tök felesleges kitérőt, mert amikor Sztálin megrajzolta a nyomvonalat, a másik kezével ott támaszkodott a térképre, s inkább körberajzolta, minthogy felemelte volna. Vagy mondjuk a phenjani stadiont állítólag azért hívják Május 1. Stadionnak, mert az időskori elhülyülésben szenvedő Kim Ir-szennek a megnyitón, amikor ki kellett volna mondania a létesítmény nevét, ami valami tök más volt, csak az aznapi dátum jutott az eszébe. Ezért érdemes pár szót szólni a költségtérítéses képzésről.
Naszvadi – és az ő nyomán Kósa – azt állítja, hogy a költségtérítéses képzések felesleges kapacitásokat tartanak fenn, amivel az államkasszát terhelik. Ezért az ilyen képzések teljes költségét ki kell fizettetni a hallgatókkal. Ez jól hangzik, csakhogy a költségtérítéses képzések léte önmagában bizonyítja, hogy nem viszik, hanem hozzák a pénzt. Hogy egy egyszerű példát mondjunk: ha egy 50 fős évfolyamba felvesznek bónuszként 10 költségtérítéses diákot, azok nem okoznak kimutatható költségnövekedést: ugyanannyi oktató ugyanannyi órát tart nekik ugyanazokban a termekben; levizsgáztatásukért, adminisztrálásukért senki nem kap pluszpénzt, így az államnak egy fillérjébe sem kerülnek, viszont maguk az intézmények a tandíjjal betömhetik annak a lyuknak egy részét, amely az elégtelen állami támogatás miatt keletkezik. Mindemellett a „képzés teljes költségét” gyakorlatilag lehetetlen kiszámítani: ennek egyetlen módja az, ha egy kar teljes költségvetését elosztják az összes ide járó hallgató számával – az összeg magasabb lesz, mint a jelenlegi költségtérítések, viszont irreális is, hiszen a gyakorlatban egy költségtérítéses hallgató képzése nem jelent ennyi pluszköltséget, mert a kiadások nagy része eleve adott. Ha kifizethetetlen összegekkel elriasztják a hallgatókat, azzal se a költségvetés, se az intézmények nem nyernek semmit.
Persze olyan is van, hogy egy egész képzés költségtérítéses, ilyenkor viszont még tisztább a helyzet. Az ilyen programokat az intézmények csak akkor indítják el, ha nyereségesek: a tandíjakból fizetik az oktatók órabérét, az adminisztrációt és a rezsit – az állam ugyanis soha egy fityinget sem adott a költségtérítéses képzések fenntartására. Az egyetlen kifogás ezek ellen az lehet, hogy ezek a diákok is állami épületeket használnak – ám ezek az épületek amúgy is ott állnak, és fűteni is kell őket, hiszen az államilag támogatott diákok is ezekbe járnak. Persze ha valakinek az épületekre fáj a foga, az is egy szempont, csak akkor mondják ezt, és ne hivatkozzanak kapacitásfeleslegre meg egyéb marhaságokra: nem ördögtől való dolog állami intézmények épületeit privatizálni, Gyurcsány Ferenc például szép summákat keresett ilyen tranzakciókkal. Igaz, hogy mondjuk egy kétötödnyi egyetemi épület eladhatatlan, Gyurcsány se ilyeneket vett meg.
Egyébként ha jól értjük, az alapfeltételezés az, hogy a költségtérítéses képzéseket a ’70-'80-as évek GMK-zásához hasonlítják, ami persze nem is csoda, hiszen a mai döntéshozók akkor szocializálódtak. A dolognak ugye az volt a lényege, hogy a melósok a gyár eszközeivel munkaidő után saját szakállukra termeltek, így a közeszközökből magánhaszon lett. A mai főiskolákon-egyetemeken ilyenről azonban nincs szó: a tandíjak nem magánzsebekbe vándorolnak, hanem bekerülnek az intézmények költségvetésébe, amelyek ezek segítségével tartják fenn alulfinanszírozott állami képzéseiket. Vagyis nem az állami pénz megy a magánképzésbe, hanem épp fordítva. Az output pedig egy sor képzettebb ember, aki több pénzt keres, és több adót fizet, mint a képzés előtt. Ha ugyanis nem keresne nagy eséllyel több pénzt, esze ágába se jutna fizetni a képzésért.
***
Persze nem a költségtérítéses képzéssel kapcsolatos mizéria a legnagyobb baj a Széll Kálmán terv felsőoktatási passzusaival. Hanem az, hogy csupa hamis előfeltevésre épül, ami természetesen hamis következtetésekhez vezet. Ezekről a következő részekben lesz szó.
