
  Amit a haladásról általában el szoktunk mondani, az valóban  rendkívüli! A „haladás”, ahogyan azt manapság kinyilatkoztatjuk,  egyszerűen nyelvtani középfoknak felel meg, amelyhez nem állapítottuk  meg a felsőfokot. A vallás, hazafiasság, szépség vagy állatias gyönyör  ideáljai helyett felkínáljuk a haladás alternatív ideálját - vagyis  mindazzal szemben, amit jól ismerünk, többet kínálunk fel abból, amiről  senki sem tud semmit. A haladásnak, ha helyesen értelmezzük, igencsak  méltóságteljes és legitim jelentése van. Ha viszont a pontosan  megállapított erkölcsi ideálok ellentéteként használjuk, egyszerűen  nevetségessé válik. 
A haladás eszménye nem áll szemben az etikai és vallási célszerűség eszményével; az igazság ennek éppen a fordítottja. Senki sem használhatja a „haladás” szót, hacsak nincs pontosan meghatározott hitvallása, megmásíthatatlan erkölcsi törvénykönyve. Senki sem lehet haladó, ha nincsenek doktrínái; sőt, azt is mondhatnám, senki sem lehet haladó, ha nem csalhatatlan - vagy legalábbis hisz valamiféle csalhatatlanságban. Mert maga a „haladás” szó irányt jelöl; s mihelyt egy kicsit is kételkedni kezdek az irányt illetően, kételkedni kezdek magában a haladásban.
  Nem volt még korszak, mióta világ a világ, mely  kevesebb joggal használhatta volna a „haladás” szót, mint mi.  Lehetséges, hogy a katolikus 12. s a filozófikus 18. században egyszer  jó, máskor rossz irányba indultak az emberek, s többé-kevésbé eltérő  véleményük volt arról: milyen messze vagy pontosan merre menjenek, de  hogy valamilyen irányt kell követniük, abban teljesen egyetértettek, s  éppen ezért a haladás megtapasztalásának őszinte érzésében volt részük.  Köztünk azonban épp az irányt illetően nincs egyetértés. (...)
  Képzeljük el, hogy valami okból, teszem azt egy lámpaoszlop miatt  nagy felbolydulás támad az utcán. Befolyásos emberek le akarják azt  dönteni. Előkerül egy szürke csuhás szerzetes, aki nem más, mint a  középkor szelleme, és egy skolasztikus filozófus száraz modorában elkezd  magyarázni: 'Mindenekelőtt is, testvéreim, vegyük fontolóra, hogy miben  áll a világosság értéke! Mert ha a világosság jó önmagában.'. S ekkor,  némiképp menthető okokból a szerzetest leütik. Az emberek mind a  lámpaoszlophoz rohannak, tíz perc alatt ledöntik, és hol ide, hol oda  szaladgálva gratulálnak egymásnak a középkor szellemét félresöprő  tetthez. 
Ám ahogy múlik az idő, kiderül, nem is olyan egyszerű a dolog. Voltak, akik azért döntötték le a lámpaoszlopot, mert villanyvilágítást akartak; másoknak a vasra volt szükségük; voltak, akik a sötétséget akarták, mert gonoszak voltak tetteik. Egyesek azt gondolták, hogy a gázlámpa nem világít eléggé. Mások meg azt, hogy túlságosan is világít; voltak, akik azért cselekedtek, mert össze akarták zúzni a helyhatóság gépezetét, mások meg azért, mert össze akartak zúzni valamit. És az éjszakában dúl a háború, és senki sem tudja, hogy kit csépel.
Így azután - fokozatosan és elkerülhetetlenül - ma, holnap vagy holnapután, visszatér a meggyőződés, hogy a szerzetesnek végeredményben igaza volt, mert attól függ minden, hogy miben áll a világosság filozófiája. Csakhogy: amit megvitathattunk volna a gázlámpa alatt, azt most a sötétségben kell megvitatnunk.


 
                                                                 
                                                                 
                                                                 
                                                                 
                                                                






