A new hord of pigs to fill the gap left by the old.
Feeding on fear but fear is running low.
(Darkest Hour: With Friends Like These)

  Ablonczy Bálint bogarat tett a fülembe hétvégi jegyzetével. A Heti Válasz Online-on arról írt, hogy kicsit visszás, hogy Martin Schulz elvtárs diktátorozza Orbán Viktort, miközben az európai szociáldemokraták frakcióvezetője aznap jelentette be, hogy Ben Ali tunéziai önkényúr pártja már nem tagja a Szocialista Internacionálénak. Hát jó: Ben Ali el, de azért maradt még demokrata a bagázsban, mazsolázzunk hát.

  Itt van mindjárt Mongólia MSZP-je, a Mongol Forradalmi Néppárt. Annyiban menőbbek a mi utódpártunknál, hogy ők már egyből a rendszerváltás után nyerni tudtak, helyén maradt tehát minden aparatcsik, ezért némileg hiteltelenné vált, hogy a kilencvenes években Mongólia is meghirdette a harmadik utas, blairi politikát. Itt azért eresszünk meg egy széles muhahahát, mivel 2000 után is cenzúrázták a lapokat és a televíziót és (khm) ellenzéki újságírókat börtönöznek be. Logikus, hogy mindezek után, 2003-ban teljes jogú tagjai lettek a Szocialista Internacionálénak. Amelynek azóta is tagjai, pedig azóta volt egy-két sundám-bundámmal megspékelt voksolás, ezek közül a leglátványosabb a 2008-os volt, amikor tüntetések törtek ki, szükségállapotot rendeltek el, felgyújtották a pártházat, öt civilt megöltek. Mindegy, azóta ők vannak többségben.

  Aztán itt van a demokratikus elkötelezettségéről méltán híres Angolai Munkáspárt, egy olyan kiváló vezetővel, mint José Eduardo dos Santos. Orbán Viktorral ellentétben ez az úriember ügyel a fékekre és egyensúlyokra is, ezért az elnöki pozíció és a pártvezetői poszt mellett csak és kizárólag a hadsereg vezetésének ódiumát vállalta magára. Az állam második elnökének ilyetén álláshalmozása persze nem véletlen: a baloldali formáció függetlenségi- és polgárháborúban fogant, de sebaj, hiszen az évtizedekig húzódó harcokban dos Santos elvtárs baráti segítséget kapott például Észak-Koreától, Csehszlovákiától, Jugoszláviától, Kubától, Vitenamtól és persze a Szovjetuniótól. Innentől kezdve ugyanolyan logikus a teljes jogú Internacionálé-tagság, mint az, hogy az 1992-es , 53 százalékot hozó választások után a következő, 2008-as (!) voksoláson 81 százalékot ér el a párt.

  Végül itt van a marxizmust és leninizmust némi nacionalizmussal fűszerező nicaraguai Sandinista Nemzeti Felszabadítási Front, akik a legnagyobbak, ha puccsról, vagy juntáról van szó. Békeidőben Nagyezsda Krupszkaja-díjas tevékenységet fejtenek ki, ha azonban veszélybe kerül a forradalmuk, akkor akár hatéves vészhelyzetet hirdetnek. Ha úgy van (és általában úgy van), akkor felveszik a harcot az összes imperialista jenkiführerrel, ha pedig választásokra kerül a sor, akkor hajlamosak némileg szabadon értelmezni a jogszabályokat. Néha befigyel egy kivégzés, vagy olykor eltűnik egy-egy indián törzs ide-oda, ezzel összefüggésben néhány évvel később pedig felbukkan egy tömegsír itt-ott. Ha pedig megszalad egy magára valamit is adó sandinistának, akkor olyan osztogatásba kezd, hogy nincs az a 100 napos program, amellyel utol lehetne érni őket.

  Csak azt nem értem, hogy akinek ilyenek a szövetségesei, annak mi szüksége még erre az Orbán Viktor nevű ellenségre?