A szó meghalt (Erdély-kérdés IV.)
2011. január 04. írta: tempetőfi

A szó meghalt (Erdély-kérdés IV.)

   Ha még emlékszünk rá, néhány hónapja itt a Mandineren kerülgetem a kétpontos kérdést: Mit tett hozzá Erdélyhez az, hogy több mint két emberöltőnyi ideje Románia része? Eddig megnéztük, hogy mit szólnak hozzá a fiatalok, mit tud a román jelenkori történetírás az Aranykorszak magyarellenességéről, most lessük meg, miként vetik ágyukat a nemzet napszámosai.

   Elöljáróban három megjegyzés: 1. hosszabb és kevésbé röghöz kötött szösszenet következik, a türelmetlenek lapozzanak; 2. az alább leírtaknak – az irodalom túlértékelődésének – fontos részeredménye, hogy jelentős és kitűnő irodalmi (élet)művek születhettek meg, vagyis ha van olyan, hogy erdélyi magyar irodalom, akkor az jó irodalom; 3. ugyanakkor, mivel unom, ha balliberális (ezalatt ne ideológiai irányultságot, hanem Orbán-fóbiát és Őszöd-apologetikát értsünk) történészek beszólnak nekem a Facebookon, leszögezném: nem doktori disszertáció következik, hanem egy blogposzt erejéig karcolnám az erdélyi magyar kultúra tengerszem-tükrét, hajh.

  A magyar kultúra irodalomcentrikus kultúra, szokta mondani Pestről egy filozófus ismerősöm, és érvként hozzáteszi: a mai napig többen tanítanak magyar irodalmat, mint ahányan egyáltalán olvasnak filozófiát. Ez az ismerősöm tudja, mit beszél, éppen most rúgja ki a Filozófiai Intézetből Boros János (a továbbiakban: az Igazgató), mert a magyar eszmetörténettel foglalkozó nagyívű dolgozatai után nem kapkodnak az Igazgató által kanonizált nyugati szakfolyóiratok. És annak, hogy a Nyugat nem túlságosan kíváncsi a magyar eszmetörténetre, eléggé triviális oka van: a magyar bölcselet valamirevaló művelői sem nem egzotikusak, sem nem őrültek, ritkán vagy egyáltalán nem adnak elő lóölelgető performanszokat – nyugati szemmel nézve az egyetlen fura jegy rajtuk, hogy alapjáraton nem ún. világnyelven gondolkodnak, Nyugaton a magyar nyelvű józan gondolkodás nem érdem.

  Magyar szemmel nézve viszont annak kellene lennie, pláne manapság, amikor a kommunikáció alapfilozófiáját a következőképpen tudnánk summázni: az írott szó meghalt, repül a kismadár, a miniszterelnök facebookos videóüzenetben magyarázza, hogy merre van az előre, és nem azért, mert ő nem ismeri a betűt.

  Ezért tudja megtenni az Igazgató azt, amit éppen. És még csak azt sem mondhatjuk nyugodt szívvel, hogy saját hagyományaira tojik akadémiai gőggel: a Kellék című filozófiai folyóirat tizenegy évnyi szerkesztése után tapasztalatból állíthatom, hogy a kilóra mért akadémizmus, az intra muros (=falakon belüli) filozofálás konferenciaturistákat eredményezett, akik becsukott szemmel képesek egy ötödrangú nyugati szövegregenerátor 657. lábjegyzetéből 10 db dolgozatot összeeszkábálni, rákos sejtként burjánzik a textus, és mire hazaérnek, magyar kötőszavakkal összeragasztva készen is van a nagy mű, amit könyv formájában illik a nagyérdemű elé tárni. Aminek semmi akadálya, a szavak és az olvasók után a kiadói lektorok is kimúltak e földi árnyékvilágból, béke sorainkra.

  Hát nem csoda, hogy nem olvasnak kortárs filozófiát, ma már én sem, pedig papírom van róla, hogy akár érthetném is. A hagyományápolás átment undergroundba, a fogalmi gondolkodás derűs, kategóriákon és egymásból következő érveken alapuló nyelvjátékát kisebb asztaltársaságok művelik, a fecsegő felszín csúcsteljesítményeként Babits Mihály magyarázza Julien Benda Az írástudók árulása című jószándékú, ám demagóg opuszát.

*

  Mindez azért fontos, mert az ántivilágban, Erdélyben mi sokat és sokfélét olvastunk. Ennek is megtalálhatjuk az egyszerűsített magyarázatát: a közszolgálati televízió kétórás, a Kárpátok Géniuszának munkalátogatásairól és az élmunkásversenyek győzteseiről szóló híradóján nem volt mit nézni, a további huszonkét órás adásszüneten még annyit sem. Se tévé, se internet, áram is alig, lobogó gyertyafénynél családi körben olvasott az erdélyi magyar, majd összehajoltak a recsegő elemes rádió fölött, Szabad Európa, ma legalábbis így mutatná a Duna TV.

  Akiket a fentebbi magyarázat nem elégít ki, azoknak idecitálom a kisebbségi lét némiképp erőszakolt logikára épülő ellen-vulgármarxista tézisét is: a mennyiségi csökkenés minőségi ugrást eredményezett, teher alatt nőtt a pálma, ilyenek – tehát azért olvastunk, mert volt mit. Ráadásul azt sem úgy, ahogy normális helyeken szokás. Sorok között, sorok közé olvastuk, amit gondolni szerettünk volna, hiperlinkeltek a neuronjaink, pontosabban azt szerettük volna, ha azt gondolta volna belé a szerző, amit mi véltünk, hogy gondol, Arany Jánosnak a „Gondolta a fene” széljegyzetét akkoriban nagyon nem akartuk érteni.

  Egészen egyszerűen hittünk az irodalomban.

  Így válhatott például Kányádi Sándor Krumplis mese című verse az ellenállás hőskölteményévé, gyermekkori emlékem, hogy a fent említett verset (én valamiért A pityókakirály címmel emlékszem rá) tartalmazó A Haza Sólymai című, óvodások számára készített gyermeklapot felnőttek adják egymás kezébe, jelentőségteljesen rábökve a tartalomjegyzék egy pontjára, rendszerkritika nem középiskolás fokon.

  Egyébként dalnokaink is hittek az irodalomban, nem tették le a lantot, szerkesztőségi gyűléseken sorsoltak, vetésforgóban írták a Vezért dicsőítő vezércikket, ódát és ércnél maradandóbb hőskölteményt, fuvoláztak a cenzor-cerberusnak, hátha hátrébb becsempészhető az igazi.

  Be is csempészték, ólomlábakon jártak az erdélyi magyar néplélek szellemóriásai. Az ólmot viszont állami nyomdában rendezték formába, Romániában nem volt módi a szamizdat, vagy ha igen, az sem az volt, időrendben: Tóth Sándor és Tordai Zádor Jelentés Erdélyből című látlelete 1977-ből (ezt tíz évre rá követte egy második), Király Károly levele(i), szintén 1977-ből, a köztudatban Szőcs Géza nevéhez kötött, Ara-Kovács Attila által alapított Ellenpontok a nyolcvanas évek elején, ami a jelenlegi kulturális államtitkár bevallása szerint eléggé esetlegesen állt össze, a Balázs Sándorék által összerakott Kiáltó Szó néhány számából sem gyújtottak őrtüzet; említhetjük még a Molnár Gusztávék által gründolt Limes kört, vagy a nagyváradi Ady-kört, előbbit valamiféle reform-dac és intellektuális kíváncsiság, utóbbit versélménnyé szublimált szabadságvágy mozgatta. Természetesen mit sem von le értékükből, hogy ma nem róluk szól a kommunizmus legendáriuma. Az ellenben lényeges, hogy senki sem akarta megdönteni a rendszert, pontosabban, nem hitték el, hogy az épp aktuális világrend megváltoztatható lenne, tanultak és engedtek 1956-ból, mikoron az erdélyi szervezkedőket is kivégezték vagy lecsukták.

  De mégiscsak szavak miatt dőlt össze az a világ nálunk, ha még emlékszünk rá, ama szikrát egy rebellis temesvári lelkipásztor csiholta, ám az ő szava sem írásban, hanem a szószékről, valamint televízió és rádió útján terjedt. A forradalmat meg egyenesben közvetítették, tévé által homályosan láttunk, ennyit a tömegmédiáról.

*

  Szóval az ántivilágban nagy tisztelete volt az – írott – szónak, gyakorlatilag majd’ minden megjelent, amit akkoriban váteszeink gondoltak a világról, legalábbis erre következtethetünk abból, hogy hiába vártuk a rendszerváltozás kezdetekor, hogy előkerülnek a fiókokból a katartikus erejű művek. Hogy kiszabadul a szellem, lángbetűkkel igazolja fél évszázados szenvedéseinket az erdélyi magyar irodalom. Az erdélyi magyar irodalom semmiféle szenvedést nem volt hajlandó igazolni, az erdélyi magyar irodalom azzal volt még mindig elfoglalva, hogy ő romániai-e, avagy erdélyi.

  Tamási lemondóan legyintett a túlvilági kaszinóban, az erdélyi magyar irodalom rosszul megválasztott hagyományt éltetett, Domokos Géza, aki Ceauşescu pár éves nyitásának (mert ilyen is volt!) köszönhetően a Kriterion Könyvkiadót igazgatta Bukarestben, és az erdélyi magyarok polcaira csatolt áruként [de tényleg, na] eljuttatta a világirodalmat, majd az RMDSZ első elnöke lett, szóval Domokos Géza 1968-ban visszakézből vágta szájon Illyés Gyulát, mi az, hogy kettős kötődés–kettős felelősség, Nem érthetünk egyet semmi szín alatt [...] a magyarországi sajtóban és folyóiratokban megfogalmazott »kettős kötődés – kettős felelősség« programjával [...] Lényegében olyan beavatkozási kísérletet takar, amely a kölcsönös megértés és együttműködés szellemének ápolása helyett csak zavart kelt és félreértést okoz" írta az Előrében, az Utunk irodalmi lapban rátromfoltak: A romániai nemzetiségi irodalom kérdésében, miképpen a közélet bármely más kérdésében is, a felelősség oszthatatlan, és arra csakis a Román Kommunista Párt és az ország népe tarthat igényt", amit akkor már nem gondolhattak komolyan, tehát fordítsuk le: ne szójjá’ be, Gyula, ne csináld itt nekünk a feszültséget, épp eléggé szarban vagyunk.

  Mindközönségesen ehhez a szarhoz voltunk és maradtunk lojálisak az aktuálpolitikai kurzus szerint, az ezredfordulós transzszilvanizmus önmeghatározása abban állt, hogy nem vagyunk magyarországiak, és – opportunizmusunk eredményeképpen – nyelvben nem vagyunk románok. Ennyi nemzeti szinten is kielégítőnek tűnt: az, hogy magyar nyelven műveljük a literatúrát, elégséges alapot biztosított ahhoz, hogy a kilencvenes évektől exportra termeljünk, a primér közlés jogát anyaországi lapoknak adtuk át, és ha azt mondanám, hogy azért, mert forintban fizettek, egyáltalán: fizettek honoráriumot, akkor gonosznak tartanának. Megjegyzem, írótáborokban többen nyilatkoztak ekképpen, hát élni csak köll, tették hozzá. Ráadásul nem is volt követelmény igazán jó írónak/költőnek lenni: érdemként tudták be nekünk, hogy nehéz körülmények között is megmaradtunk magyarnak, alany, állítmány rendben, ötezer forint, ha ez vers, tíz, ha próza, menjünk, testvér, igyunk egy féldecit, most én fizetek.

  Így ittuk nemzetté magunkat.

*

  Visszatérve Tündérországba: a mentalitásbéli többletet talán egy pozitív definíció tudta volna biztosítani, de, sajnos, ezzel nem szolgálhatok, furamód még az erdélyi magyar történészek sem voltak képesek összehozni dicső múltunkról néhány nagyobb hatású könyvet, márpedig Erdély históriája egy aranybánya. Sztornó van, kollektív amnézia, az 1989 decembere előtti időszak fehér lap.

  Ezt tévesztjük össze több mint két évtizede a tiszta lappal.

  Még mindig meglepődünk, ha valakiről kiderül, hogy nem róla mintázzák majd az egyenes gerinc szobrát, annak ellenére, hogy tudható, valószínűsíthetően az erdélyi magyar, hm, értelmiség jelentős része együttműködött a kommunista diktatúra erőszakszervezeteivel, a megfigyelők megfigyelőjének megfigyeltjeként megfigyelt. Majd a diktatúra bukása után huszonegy éven át erről is hazudott-hallgatott, lehajtott fejjel cinkosult némán.

  A fióknak írt művek hiányát még a besúgók által írt jelentések elhallgatása is tetézi, így semmít a semmi, bár Heidegger nem pont erre gondolhatott.

  Ez a talajtalan torna, az önhajunknál fogva fel-felráncigált lebegés zavaró az erdélyi magyar kultúrában, a sehová, de oda sem igazán tartozás érzése. Nincs rá jobb szó: ez a romániaiság. Már azt sem tudjuk, mettől meddig tart Erdély (nota bene: a fölött is vita folyik, hogy Székelyföld egészen pontosan mekkora, mi tartozik hozzá és mi nem, a területi autonómiából még a területet sem tudtuk egyértelműen bemérni).

  Az irodalmi senkiföldjéről való start viszont érdekes tüneteket produkált: a politikai érdekképviseletet Domokos Géza író után tizennyolc éve Markó Béla költő vezeti, és nem kell különösképpen rosszindulatúnak lennünk ahhoz, hogy feltételezzük, van összefüggés a közéletben elfoglalt helye és aközött, hogy népünk tiszta ajkú vezére meg nem írt verseire kirívóan hatalmas honoráriumot nyalhatott fel. Egyáltalán: hogy ezt megengedte magának. Kiszemelt és kinevelt utódja, Kelemen Hunor szintén költő, filozófus-diplomával (apropó, filozófia: Erdély hagyományos szellemi központjában, Kolozsváron a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Filozófia Tanszékcsoportjának magyar vonalát [sic!] egy olyan professzor vezeti, aki a kisebbségi lét filozófiájából csinált karriert, azóta is ezen röhög minden szakmabéli).

  Lehet–nem lehet, szívből, igazán, igazságainkat mi szavalni szoktuk, ergo örökérvényűek.

*

  Hát csicsonkázzunk egy kört, nézzük, hogyan lakozunk mink költőien: a dialógust nagymonológok helyettesítik, nincs szakmai vita, elhallgattatott a kritika, nem létezik generációs konfliktus, a Zértelmiség önlegitimációs problémáit a másodlagos szakirodalom olvasásával orvosolja, és közpénzekre pályázgatva beejtőernyőzött félanalfabéta politikusok előszobáiban pitizik egy kis alamizsnáért.

  A nagy öregek megkapják a nekik kijáró tiszteletet, ami egyben azt is jelenti, hogy fellövik őket a sztratoszférába, nehogy beleszóljanak földi dolgainkba. A középnemzedék egy része, köztük számos kiemelkedő koponya már az ántivilágban, vagy azután elhúzott Erdélyből, és közülük igencsak kevesen tértek vissza – vendégtanárként. Az itthon maradottak középszerűbbjei adminisztratív vonalon vettek fel hadállásokat, aki nem tanszékvezető vagy dékán, az minimum kurátor, elnökségi tag, mindenféle sóhivatal és gittegylet vezetésében igazolja önnön létét. A tehetségesek jól vannak, köszönik, mind az öt.

  A fiatal generációról elég sokat elárul az, hogy az elégedetlen kommenthuszárok napi mantraként tolják a belterjes erdélyi magyar világhálón: az öregebb közszereplők monnyanak le, adják át a helyüket a fiataloknak, vagyis a fiatalok nálunk nem képesek a saját pályájuk kiverésére, a rituális apagyilkosság érdeklődés hiányában elmaradt.

  Az interkulturális dialógust, ha már egy a hangunk, az jelentette, hogy a baráti jobbot semmibe vették, vagy leköpték, lehányták, leszarták, vérmérséklettől függően. Mi pedig lenyaltuk a pirossárgakék fekáliát, legyen valami meleg a gyomrunkban, átment rajtunk, mint gilisztán a föld (szülőcsatornát emlegetni túlzás lenne), végtermékünk lobogtatható pirosfehérzöld. Vagy Székelyföldön kék-arany, a lényeg, hogy loboghat, lobogjon. Nincs annál megalázóbb, mint amikor a többségi nemzettársaidnak bizonygatod, hogy az erdélyi magyar kultúra értékes. Nem értékesebb, nem kultúrfölényről van szó, hanem arról, ami vagy, magyar, mi más. És nincs annál orcapirítóbb, mint amikor megengedik neked, hogy az anyanyelvű kultúrádat ápold és élj benne, vagy hogy anyanyelveden tanulj és taníts. Ezt szokás nálunk politikai eredményként négyévente felmutatni, és senki nem szégyenkezik.

  Továbbá: a civil szónak csak azért van értelme Romániában, mert – főleg Székelyföldön – még mindig sok az egyenruhás, a belügyminisztériumi állományszámunk magasan az európai átlag fölött van. Szféra nélküli, civilnek minősíthető szervezeteink száma viszont örvendetesen gyarapodik, reménykedhetünk abban, hogy előbb-utóbb összenő, ami összetartozik. Már ha leszoknak arról, hogy egymás ellenében lobbizva szerezzenek maguknak pénzeket.

  Az istenadta erdélyi magyar közösség politikai szocializációja pedig kimerült abban, hogy míg 1989 előtt a kommunista párt megoldotta a kisebbségi kérdést, és megmondta, mit kell gondolnunk sokoldalúan fejlett szocialista emberként, 1990 után a magyar érdekvédelem áttranszportált bennünket valamiféle zárójelek közötti párhuzamos térbe, néha belökve egydimenziós világunkba egy-egy magyar helységnévtáblát, tornatermet, néhány kilométernyi aszfaltot, és a mindenkori többségi hatalom magyar hangjaként szólott: itt élned, halnod kell. De ha már élsz, akkor adózz, hiszen román állampolgár vagy, Bukarestben mi a te kenyeredet esszük, a válság óta hozzáteszik: a kenyered javát.
Ez utóbbit nem versben mondják el, a válságkommunikáció néha emlékeztet a normális politikai beszédmódra, csak éppen nincs már, aki értené, vagy ha érti, elhinne nekik bármit is.

***

  Utóirat: amikor 2009-ben egyetemi kiadónk megjelentette Molnár János egyháztörténésznek a református egyház Szekuritáté-kollaboránsai tárgykörében végzett kutatásai részleges eredményeit Szigorúan ellenőrzött evangélium címmel, nekem kellett bemutatnom a könyvet. Akkor írtam: „…végignézem a szüleim generációját, akik legszebb és megismételhetetlen éveiket töltötték ilyen körülmények között, emlékszem nagyapámra, aki büszkén mutogatta, mi volt a miénk még az államosítás előtt, és látom, mennyire akarnak felejteni. Semmi heroikusat nem találnak abban, hogy túlélték a kommunizmust. Valószínűleg semmi heroikus nem volt benne. Sőt, kissé mintha szégyenkeznének is. Idősebb írókkal beszélgetve éreztem, kényelmetlen a téma, hazudni kellett, hát dicséretet hazudtak, tömjént, szép jelent.

  Piti kis történeteik vannak, emiatt elmaradt a katarzis kilencven után. Talán ezt szégyellik. De akkor sem értem, hogy miért nem téma többmillió ember megnyomorított élete, nem beszélve a deportáltakról, a bebörtönzöttekről, a kivégzettekről. Nem értem, hogy kilencventől errefelé miért nem hajtották el dühödten a hatalomba, közéletbe stb. visszaszivárgó kommunistákat, hiszen igazán tudhatták, mire képesek. Ráadásul jelen esetünkben egyházi emberekről van szó, tehát bűnről és bűnbocsánatról kellene, hogy beszéljünk. Ehelyett »leleplezésekről« szólunk, arról, hogy a kommunizmus hazugságra épülő világa után további húsz évet hazudoztunk. Mert fogadjuk el, hogy a totalitárius rendszerek valóban nem biztosítanak valódi választási lehetőséget. De hogyan magyarázzuk az azóta eltelt húsz évet? Molnár János »a kommunizmus emberi drámáiról« beszél. Nos, sikerült kilúgozni szenvedéseikből mindent, ami nemes, ami katartikus erővel bírhatott volna, ami áteszményítette volna nyomorúságukat. Az empátiámat hazudták el.”

  Ma, ha valaki idősebbel beszélek, lett légyen bármilyen nagyrabecsült személyiség, titkon azon töprengek, vajon írt-e jelentéseket. Ha valaki közülük képes bennem felkelteni a rajongást valamely különösen jól sikerült szövegével, utánanézek, mit írt korábban.
Nem akarok rajtuk semmit számonkérni, csupán bizalmatlan vagyok.

  Ez a baj az Erdély-kérdéssel, varázstalanít. A kommunista diktatúra, az ezt követő két évtizedes átmenet, a romániaiság kikoptatta az erdélyi magyarokból Kós Károlyék teremtő nekifeszülését: amit nem vettek el tőlünk, azt bizony odaadtuk magunktól. És nem tudom, ígértek-e valamit cserébe, de hogy mi elfelejtettük, mit kértünk, az egyszer biztos. És így ez az egész miskulancia egy kicsit értelmetlen.

  Hát innen kéne felállni, mondok magamnak.

A bejegyzés trackback címe:

https://mandiner.blog.hu/api/trackback/id/tr902558386

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Vhailor · http://tortenelemportal.hu 2011.01.04. 16:58:28

Hát a Felvidéken még ilyen messzire sem jutottunk, hogy ezt megmondjuk.

Itt a szoci óta az emberek mentalitásában semmi sem változott, viszont értelmiségi rétegünk sincs amely a jobb posztokat elfoglalhatta volna, csak egy rakás középszerű senki, aki max. el tud igazgatni egy járási hivatalt és az uram-bátyám viszonyoknak köszönhetően tud valami posztot intézni a haveroknak.

Kárpáthy Zoltán 2011.01.04. 17:09:39

Mégiscsak egy a magyar; ez a diagnózis kb tükrözi a magyarországi állapotokat, pangáson innen és túl, a megújhodás mintha nem nagyon akarna sikeredni...

tewton 2011.01.04. 17:23:18

jó poszt. üdítő a cenzorhiszti után-közepette.

Pas · http://pasthelod.hell-and-heaven.org 2011.01.04. 17:34:59

tl;dr? valaki?

[ah, mindegy is. a blog.hu web8-as rendszere képtelen e-mailt küldeni, ha válaszolnak egy kommentre. és ha minden posztot nyitva tartanék, még a Google Chrome is hamar beadná a kulcsot (a memóriakezelőét biztosan).]

_andris 2011.01.04. 17:43:35

Kíváncsi lennék mit lehet tudni pl. Szilágyi Istvánról... Őneki két regénye is közel áll a szívemhez.
Tordai Zádortól is olvastam valami jót, a Józan ész dícséretét, de ő Magyarországon élt már régóta nem?

etna 2011.01.04. 18:11:00

Lenne egy-két pont, amivel vitatkoznék (pl. a Székelyföld területkijelölésének kérdése) , de inkább személyesen.

Most csak annyit: az Ellenpontok létrehozásában és működtetésében Tóth Károly Antalnak és Tóth Ilonának legalább annyi szerepe van, mint az Általad említett két személyiségnek. Illik őket is megemlíteni, annál is inkább, mert összesen ők négyen voltak szerkesztők.

egy nik a sok közül 2011.01.04. 18:37:20

az a

"több mint két emberöltőnyi ideje"

az három is megvan már

Sztyepan Asztahov 2011.01.04. 19:12:40

igazán érdekes írás azoknak,akik nem annyira ismerősek az erdélyi magyar értelmiségi körökben.

Gratulálok a poszírónak!

@tewton: csak nincs igaz Bede Mártonnak, az indexes újságírónak, hogy a mandinerben csak korlátolt, okoskodó seggfejek írnak. Igazi csemege nekem is a cenzúra hisztizés közben.

___________________________ (törölt) 2011.01.04. 20:56:07

Nemrég olvastam egy erdélyi novelláskötetet, és a következő benyomásom támadt: míg az anyaország irodalmi karaktere alapvetően depressziós, Erdélyé inkább sztoikus.

Közös vonásuk, hogy az életet eléggé tragikusnak látják, különbség, hogy az erdélyieket az élet tragikussága kevésbé zavarja. A legnagyobb benyomást talán az a novella tett rám, amelyikben a srác apját elvitte a politikai rendőrség. És a srác persze sajnálja. De azért elmegy csajozni. A politikai rendőr lányához. Szóval egy olyan van tragikus, van gyász, van szívás, de az élet azért megy tovább - típusú hozzállás cseng ki nekem belőle, sokkal inkább sztoikus, mint budapestiesen depressziós, lemondó, nihilista, fájdalomközpontú.

Mit mondjak? Írjatok többet. Mi olvasunk titeket. Ez a novelláskötet is asszem a második legnagyobb könyvesbolthálózatból, az Alexandriából való. Az azért nem rossz, azt jelzi, hogy van kereslet. Valamennyi.

Az nem biztos, hogy a papírkönyveket érdemes erőltetni, akkora kereslet azért nincs, inkább online.

tesz-vesz · http://kkbk.blog.hu 2011.01.04. 21:03:30

jelenleg nincsen magyar irodalom itthon

___________________________ (törölt) 2011.01.04. 21:24:56

A másik dolog: a magyarság irodalomközpontúságáról: hát persze, hogy az, hiszen már milyen régóta az irodalomközpontú német kultúra hatása alatt áll!

Thomas Mann pl. egyenesen lecseszte az öccsét, hogy Zivilisationsschrifter, az olyan gagyi franciás-angolos dolog, rendes közép-európai a tiszta irodalomra gyúr...

Így aztán persze, hogy mi, akiket sokkal inkább érdekel a filozófia, mint az irodalom - mert a személyiségünk alapvetően féltudományos, valahol az írók és a tudósok között szeretünk lenni - az a vád ér, hogy anglománok vagyunk. Pedig hát csak annyira, amennyire a másfél évszázada a maga ideáljának Goethét tekintő mainstream magyar értelmiségi elit germanofil.

Ennek az a borzalmas hatása van, hogy a filozófia, mint az irodalom és a tudomány közötti természetes összekötő kapocs a magyarságban nem tud ekként funkcionálni, ezért az értelmiségi elit teljesen szétesett írókra és tudósokra, akik gyakorlatilag semmit sem tudnak egymásról.

Doomhammer · http://tirpakbokretas-migrations.blogspot.com/ 2011.01.05. 09:44:05

Egy allatmeset se sikerult osszehozni?
Bazmeg.
Szar a mandiner.

reality 2011.01.05. 11:32:45

A posztíró remekül érzékelteti az erdélyi hangulatot, helyzetet. Olvasva újra újra átjárt ifjúkorom érzései. Furcsa, talán el sem mondható, át nem adható, mégis sikerült egy cikk erejéig kicsit érzékeltetni. Köszönöm még ha fáj is egy kicsit.
Nem tudom, lesz e kiút, változás. Még várakozó pozícióban vagyok/vagyunk.

führerstaat · http://fuhrerstaat.blog.hu 2011.01.05. 17:45:40

Szép. De hogy jön ide a csillagkapu??

pelikán* 2011.01.06. 18:18:25

Csak most volt időm elolvasni, de grat., míves és okos cikk.
p.

tempetőfi 2011.01.08. 10:07:48

Egyfajta válasz, "a pannon magyar értelmiségnek" ajánlva az erdélyi pálmafás értelmiség nagyasszonyától: maszol.ro/velemeny/a_cenzura_a_legjobb_stiliszta_2011_01_07.html

Gágyor Péter 2011.01.29. 21:05:00

Nagyapáink szívesen mesélgettek még annak idején. A mai nagyapák (korosztályom) kitalálta a stratégiai hallgatást. Pirulni sem mer (már a szín miatt sem), csak a földre szegi tekintetét, és hörcsögként gyűjtöget. Majd megerősödvén összepillant régi jó mozgalmi (a formális csoportokra jellemző) gesztus és bőszen félrelök minden demokratikus miccenést. Talán az idő gyógyíthat? Mózes 40 éve a pusztában, ha még lesztek Mi már nem...

Alfőmérnök 2011.06.04. 15:07:38

Nem volt a jobboldaliak kedvence és viszont, de valamelyest kapcsolódik a poszthoz (és a maga módján, a vitatható megállapításoktól függetlenül elég jó írás):
"Gyímesi Éva (kritikus, irodalomtörténész, a kolozsvári egyetem tanára, a romániai/erdélyi demokratikus fordulat egyik legjelentősebb alakja) megtöltött egy hátizsákot kövekkel, és elsüllyedt a Szamosban.
Elsüllyedt vele együtt sok minden.
Nem csak a kövek.
Az a hit például, hogy „a romániai magyar irodalom" önálló létező, és rettenetesen fontos, élet és halál, minden. Én még emlékszem, milyen érzések vették körül ezt a hitet - azon kívül, hogy „a romániai magyar irodalom" a romániai magyar életet helyettesítette -, magában a magyar írásban rejlett akkor valami lázadó titok. Korolenko mondta, hogy „hazám az orosz irodalom"; hazánk „a romániai magyar irodalom" volt - volt. Ma már alig vesznek erdélyi magyar könyvet az erdélyi magyar olvasók, ma már nem nagyon fizetnek elő erdélyi magyar lapokra. Ezek szerint az erdélyi magyar olvasóknak már van másik hazájuk. Csak nem tudni, hol. "
www.es.hu/tamas_gaspar_miklos;kovek_a_szamosban;2011-05-25.html
süti beállítások módosítása