Miután lecsengett a rajzfilmhősök ideje, és már a diktátoros avatarok is visszaváltottak az idétlen bulifotókra, új divat jelent meg a Facebookon: a fehér profil. Fiatalok hadai jelennek meg üres képpel, fehér négyzettel a közösségi hálón, hogy ezzel is csatlakozzanak a Magyar Narancs, az Élet és Irodalom és a Népszava Üres Címlap-akciójához. Az emberen furcsa érzések lesznek úrrá: egyrészt a sajtószabadság, mint olyan egy nagyon jó dolog, senki nem vágyik vissza a hetvenes-nyolcvanas évekbe, amikor egyes mai szocik golyóstollal húzogatták ki Móricz életművéből az osztályidegen részeket.
Másrészt meg madarat tolláról... A Népszava pártközeli alapítványok emlőjéről is táplálkozik; az ÉS onnan kapta becenevét, hogy a címben foglalt élet és irodalomból érdemben csak az ÉS-t tartalmazta; a Mancs pedig 2010-es „Szavazz az MSZP-re!” kampányával még egykori olvasói szemében is lement kutyába. Mi legyen hát? Mit tegyen az, aki krititikusan fogadja a médiatörvény-tervezet egyes részei, de a Narancs, az ÉS és a Népszava aggódása sem hatja meg túlságosan?
Ez kicsit olyasmi mint az Alföldi-eset. Alföldi Róbertnek le kell mondania, de nem szexuális orientációja vagy avantgarde nézetei miatt, és még csak nem is azért, mert baloldali. Hanem mert hibát követett el, amit nem lett volna szabad. Ma már viszont ott tart az ember, hogy - annak ellenére, hogy amikor az eset kitört, ő is Alföldi fejét követelte - a vastag zsidóbuzizás hallatán inkább visszavonul, és várja az események alakulását.
A jobbikos üvöltözés van olyan hangos, hogy elnyomja azt a valós problémát: a Nemzeti Színház nem csak a nevében Nemzeti, hanem az egy intézmény, aminek a vezetője tisztában kéne legyen azzal, mi a feladata, milyen szinten közszereplő és a nemzet reprezentánsa, amely nemzet sajátos okokból nem csak a Magyar Köztársaság polgárait jelenti. Amikor valaki belepacsmagol egy érzékeny területbe, akkor illik „bocs, elnézést” felszólalással szépen lelépnie, érdemei elismerése mellett. Ehelyett megy a hiszti, és természetesen azok, akik az elmúlt húsz év kultúrháborúját vívták, megint felsorakoznak, hogy jól megmondják egymásról a frankót. Rohadt libsi komcsik, vs. mocskos fasiszták. Szerintem nem egyedül én unom ezt.
Rövid az emberek emlékezete. Néhány éve az borzolta a kedélyeket, hogy a kormány milliós összegekkel támogatta a Hócipő című, vicceket nyomokban tartalmazó lapot a titkosszolgálatok népszerűsítéséért. A Narancsot viszont vettem egy időben. Egyre kevesebb részét olvastam, a politikai cikkeket átugorva azonban színvonalas írások szerepeltek benne. Ahogy egyre lejjebb ment a színvonala, úgy egyre több lett benne a politika, és egyre kevesebb a kultúra. Egyre nyilvánvalóbban vált a szociálliberális oldal magazinjává, és ezzel párhuzamosan öregedett vele az olvasóközönsége is. A fiatalos, lendületes, gonzó és progresszív újságírás első képviselője egyre érdektelenebbé, és egyre inkább függő lappá vált. Végül aztán az Index mindent csinált, amit a Narancs, és mindent jobban. Az ÉS lejtmenete már régóta tart. Az egyetem alatt egyik barátom, aki irodalmárként mindig megvette az ÉS-t, egy hatalmas piros tollal javította ki az irodalmi oldalakat. Egy ideig vette a versekért, de később már azokért sem.
A Népszava meg külön történet. Magyarország legrégibb napilapja a Népszava, kellene, hogy jelentsen valamit. De nem jelent. A Népszava is sokat tett, hogy olyan „ikonok” mint Bolgár György, Debreczeni József vagy Gréczy Zsolt, akik már a mainstream baloldali média számára is cikik, tovább publikálhassanak. Az egyetlen remény, hogy 20 év folyamatos pereskedés után a Történelmi Szociáldemokrata Párt talán visszanyeri a márkanevet, és esetleg tovább élteti majd valamilyen konstrukcióban valaki.
Ami az új sajtótörvényt illeti: eltelt a demokráciából 20 év. Akik elég öregek, emlékeznek a médiaháborúnak nevezett eseménysorra a kilencvenes évek elején; majd a Horn kormánynak volt kétharmada, és hozott egy törvényt, ami érvényben van mindmáig. 2010 van. 1996-ben az internet valami fura izé volt, ma úgy néz ki, hogy öt-tíz éven belül az internet lesz az, ami a XIX-XX. században a napi sajtó volt. Aki azt mondja, hogy a sajtószabadság letéteményese a régi médiatörvény, az valójában azt a status quo-t védi, ami bebetonoz olyan játékszabályokat, amelyek mára érvényüket vesztették. De miért is retteg annyira e három lap attól, hogy megváltozik a sajtótörvény? Miért féltik az internet szabadságát?
Az interneten a kattintás sose hazudik. A Narancs és az ÉS az interneten képtelen egy népszerűbb blognál több kattintást kiizzadni magából, és ebben azok is benne vannak, akik a Mandinerről mennek át egy kis délutáni komcsizásra. Ez már egy más világ, ahol nem lehet csupán abból megélni, hogy minden vezércikkben lefasisztázom Orbánt.
A régi törvény idején még létezett a baloldali médiafölény, és a játékszabályokat a baloldali kormányzati kétharmad hozta, és azóta nem is nyúltak érdemben hozzájuk. 2010-re fordult a kocka, és most valakinek újra kétharmada van ahhoz, hogy ilyen horderejű törvényt hozzon. Érthető az is, hogy a folyamatokat látva próbál a netre is kidolgozni szabályokat, hiszen a nyomtatott sajtó ideje lejárt - talán marad pár korlátozott példányszámú periodika nyomtatva, a jövő a neté meg az e-bookoké. Ez a terület szabályozatlan, a tervezett szabályokról pedig lehet vitát folytatni, de pánikolni nem érdemes.
Most havonta lesz mire föl csoportot, eseményt, flashmobot alakítani, és teleszpemmelni az üzenőfalakat az orbánizmus elleni jelszavakkal? Azt látom, hogy egyesek kritikátlanul politikai oldalak szánalmas önmentő akcióihoz adják a nevüket azzal a hévvel, ahogy kockásfülű nyúlra cserélik a profilképüket. Hiába, az internetes mémek már csak ilyenek. Tényleg csak én unom?
A kultúrháború vert hadai szétszéledtek, de még egy utolsót rúgnak abba a politikai oldalba, amellyel évek óta harcban állnak. A szétvert seregek partizáncsoportokat alakítanak, és megy tovább a bushfight a régi, 20, 40, 60 éve folyó kampfban. Nincs megadás, nincs béke, no pasaran. A felszínen masíroznak a jobboldal bandériumai, de a webkettőn már szerveződik az ellenállás. Az új taktika: apró báziscsoportok, „civil kezdeményezések” és ideológiai támadások célzott személyek és törvények ellen. Lázár János, Szalai Annamária, Hoffmann Rózsa, egy kis keresztényezés, egy kis fasisztázás, de nem a megszokott teljes arzenált felvonultató, totális formájában, hanem rövid, célzott kampányokban. Az új taktika tehát megvan, és miközben nagyon örül a jobboldal, hogy oly sok viszály után megnyerte a háborút, valójában csak csatát nyert. A kérdés csak az, hogy a Narancsbirodalom nem esik-e a győztesek azon hibájába, hogy a lehengerlő győzelem után lebecsülje a partizánokat.