Vagy jó tíz éve, a temesvári Bulevardul 3 August 1919-en sétálva elgondolkoztam, hogy valami nincsen rendben. Éppen egy román-magyar együttműködési-barátkozási konferencián vettem részt, a sokadikon. Mindegyikről egyre szkeptikusabban távoztam, mert vendéglátóink szerint mindig egyféle igazság volt, az övék. Érdeklődésemre egy helyi magyar barátom megerősítette, hogy ez az utcanév Budapest 1919-es román elfoglalására kíván emlékezni. 

  A magyar baloldal és a társadalom túlnyomó része egyáltalán nem érti a román történeti tudat valós hozzáállását Magyarországhoz és a magyarsághoz. Ezért nem értik, hogy a Kempinski affér 2002-ben, vagy 1944. október 25-ének provokatív ünneplése a Hadtörténeti Múzeumban egy hónapja, nem is beszélve a november 30-ra tervezett nemzeti színházas bepróbálkozásról: mind a román világlátás részei.

  Még mielőtt előreszaladnánk… 1944. október 25? Ez is egy olyan dátum, amire mi nem emlékszünk, keleti szomszédaink viszont igen és ünneplik is. Ekkor vonultak be Nagykárolyba, az „utolsó megszállt román városba” a román és szovjet csapatok, bár ez utóbbit román részről elhallgatják, hogy nagyobb legyen a dicsőség. Ma ez a nap a román hadsereg napja, amit ebben az évben a Hadtörténeti Múzeum dísztermében ünnepeltek meg. Nem is akárhogyan, jóval túlmenve a szokásos hasonló rendezvények átlagán. A helyszíni beszámolók szerint a román Carei - a Nagykároly szót még udvariasságból sem mondták ki, bár a román EU-csatlakozás előtt szokásban volt - román néptánc együttese adott kulturális programot és a nagykövet asszony, Ireny Comaroschi részéről emlékezés hangzott el a túlnyomóan magyar többségű várost a magyar uralom alól „felszabadító” román hősökről. Amihez természetesen a jelen lévő magyar vendégeknek tapsolnia kellett. Nem tudom, hogy mennyien tudták közülük, milyen mészárlásokkal járt a román bevonulás Észak-Erdélybe, de gyanítom, kevesen.

  A román világlátásra visszatérve: érteni kell, vagy kellene, hogy a román történelemszemlélet jelentős részben Magyarországgal és a magyarokkal szemben felépülő elméleti konstrukció, amelyben a románság a barbár magyar megszállók áldozata, és minden kisebb-nagyobb román győzelem a magyarokkal szemben ünnepelni és megemlékezni való világraszóló diadal.

  Látni kellene, hogy 1918. december 1., 1919. augusztus 3., 1944. október 25. nem hasonlítható a magyar ünnepekhez, jeles napokhoz. Még 1848. március 15. sem elsősorban Erdélyről szólt, október 23-nak és augusztus 20-nak pedig végképp semmi köze sincs a két nemzet történelmi küzdelméhez és közös múltjához. Ami a románoknak élő valóság, nekünk absztrakció, mert nem növünk fel vele az iskolai megemlékezéseken. Pedig meg kellene végre érteni a baloldalon is, és az egész társadalomban azt a monumentális és visszafordíthatatlan tragédiát, amit 1918. december 1 valójában jelképez.

  Ez a nap a román uralom alá került magyarok számára a megalázás, kirablás, sőt a legtöbb magyar közösség számára a megsemmisülés vezető felé út első napja. Sok ilyen nap lesz még, de az biztos, mert a demográfia maga a jövő, hogy Erdély és a régi Kelet-Magyarország városainak többségében magyar közösség a 150-ik évfordulót nem fogja együtt „ünnepelni” a román többséggel, mert funkcionális magyar közösség nem lesz. A magyar kultúra, történelem emlékei, néhány kivételtől eltekintve, még különösebb rosszakarat nélkül is eltörlődnek, eltűnnek a temetők, bezárnak a templomok. Székelyföldön és a határszéleken túl legfeljebb az 1918 előtt (főleg kitalált) és az 1940-ben és 1944-ben (tényleg elkövetett) magyar atrocitásoknak emlékművei (múzeumai) maradnak meg, mert a románok erre viszont emlékezni akarnak. Nem rémlátás ez, az említett temesvári konferencián a román vendéglátók elvittek egy kis környékbeli faluba, ahol a lelkes polgármester – egyébként udvariasságból – prezentálta nekünk az utolsó magyart. Noszogatták szegényt, hogy köszöntsön minket magyarul, amit félve, már törve a szavakat meg is tett. Életem egyik legmegalázóbb élménye volt. A jövő pedig ez, már a városokban is. 2068 decemberének Nagyenyedében vagy Nagybányáján, a magyar kultúra centrumaiban úgy kell majd az utolsó magyar után kutatni, mint abban a kis temesi faluban

  Az elmúlt hetek hercehurcája, a baloldali értetlenség mutatja annak mélységét, mennyire nem fogjuk fel a valóságot, nem ismerjük a saját történelmünket. Ennek oka, ahogy említettem, részben az, hogy a magyar történelmi tudatot (helyesen) nem románellenességre építették fel, sőt (helytelenül) kifejezetten felejtésre ösztökélték. A románt viszont nagyon is a magyarellenességre, a román igazság egyetemességére alapozták. Ebben a kontextusban kell értelmeznünk mindent, amit tesznek.

  Két forgatókönyv lehetséges a jelenlegi román „offenzívával” kapcsolatban. Valószínűbb, hogy a román diplomácia teljesen tudatosan törekedett Magyarország és a magyarság megalázására. Ebből a helyzetből Magyarország ugyanis nem jöhetett ki jól. Ha lett volna ünnepség a Nemzetiben, akkor belső meghasonlás van, így viszont a külvilág csak a magyar nacionalizmust és múltba fordulást látja. Zseniális, de nem biztos, hogy igaz. Sokkal valószínűtlenebb ugyan, de az is lehet, hogy egy ostobácska nagykövet magánkezdeményezése a dolog. Akik ismerik, kinézik belőle, hogy egyszerűen nem érti, ugyanúgy, mint a magyar baloldali elemzők, hogy a román történelmi „diadal” a magyarság orra alá dörgölése minden adandó alkalommal sértő. Neki, és a románságnak a világ legtermészetesebb dolga december elseje.

  Tény, Romániának és a román nemzetnek szabad a választása, hogy a magyarsággal szemben építse fel történelmét, ünnepelje ünnepeit. Szuverén döntése szomszédunknak, hogy a román hadsereg bevonulását Budapestre vagy Nagykárolyba jeles napnak tartsa. Az sem kétséges, hogy Gyulafehérváron 1918. december 1-én valami olyasmi történt, ami a románoknak joggal örömteli.

  Nekünk viszont jogunk kifejezni, hogy nem örülünk Románia szabad választásának nemzeti ünnepeit, emléknapjait, utcaneveit illetően, mint ahogy az RMDSZ annak idején meg is tette. A minimális diplomáciai udvariasságon túl nem kell velük ünnepelni ezeket a napokat. Nekik sem velünk március 15-ét, ne legyünk képmutatók.

  Lehet, hogy jobb lenne nem érteni a románokat, szlovákokat, szerbeket, lehet, hogy jobb lenne felejteni, de ezen már régen túl vagyunk. Más választás nincs, újra fel kell fedezni XX. századi történelmünket. December 1-ét is, minden megszegett ígéretével, telhetetlen, etnikai határokon messze túlnyúló, a mai Magyarország területét is érintő követeléseivel. Azzal, hogy alig több mint 50 százalék nevében jogot formáltak és végül kaptak 100%-ra. Meg persze következményeit is, amit a magyar nemzet, amíg létezik nem tud, mert nem is lehet kiheverni.