A dédapámat leültették anno, hogy „papa, nézze már a tévét, jöjjön, mer most szállnak le az amerikaiak a Holdra”. Ő két perc után közölte, hogy ez egy marhaság, amit nem hisz el, és hagyják békén, inkább kimegy etetni. Én is alig hiszem, amit látok – de az élő közvetítés miatt hatszáz helyről üvölt az esemény - 21. század, ugye.

  Jönnek fel a bányászok, egymás után lépnek ki a mentőkapszulából. Belecsúsztam: a pátoszt nehéz elkerülni, mikor a létező összes megosztó portálon minden ismerős erről posztol; a lányok bőgnek, a fiúk meg tökösnek tartják a harminchárom chilei bányászt, no meg a megmentőiket.

  Majd' hetven nap a föld alatt, ebből tizenhét azzal a tudattal, hogy elvesztünk, hogy meg fogunk halni, hogy felettünk magasodik a rettentő kőzettömeg, mert több mint hatszáz méter a felszín. Aki nem vizelne maga alá egy ilyen helyzetben, nem is ember. Aki ne tartaná valamilyen szintű teljesítménynek – szerintem elég magas szintű teljesítménynek -, hogy megmenekülnek, hogy a kitartás, a lelki erő és az emberi lelemény, no meg a technika efféle eredményre képes, szintén nem túl nagy tisztelője az emberi nemnek.

  Másrészt, a vezető chilei politikusok népszerűségi rátája az egekben; a bányamentés helyszínétől több tízezer kilométerekre is kocsmákban drukkoló embertömegek fogyasztják a valóságshow-t, és menő napszemüveget ajándékoz az egyik legnagyobb márka a feljövő bányászoknak. Az újságírók verekszenek, hogy ki kapja el először a szerencsétlen, mindössze tizennyolc éves vájárt, aki épp most lépett ki a mentőkapszulából. Megy az élő közvetítés. Ezek a 21. század vívmányai, a fogyasztói társadalom gyomorforgató hozadékai, de most ejtünk rájuk, magasról.

  Minden magára valamit is adó idealista tudja, hogy nemcsak lózung az összetartás. A mélyben a chilei himnuszt éneklő vájárok, a közvetítés alatt lobogó chilei zászlók jelzik, hogy komoly országimázs-építés is zajlik ugyan, de van itt valami valóban erőteljes és őszinte összefogás. Nem puncsos máz van, és kamera felé vigyorgás a luk körül álló szakemberek arcán, hanem annak a diadala, hogy – ismét pátosz -: egy ember megmentése is a világot jelenti. Mindenesetre a CNN-en most látott képsorokat nem szeretném elképzelni egy amerikai filmben - pedig tuti, hogy lesz ilyen.

  És lesznek többmilliós reklám-, vagy televíziós szerződés-ajánlatok a bányászoknak. Azt is jósolják, olvashatunk majd a széthulló házasságaikról, a hírnév okozta gellerről az életükben, de hál’ istennek, ezek a csávók majd’ mind úgy nyilatkoznak – egyelőre?-, hogy nem kívánják otthagyni a bányászhivatást felépülésük után sem. Addig még azért pár meccs a poszttraumás stresszel, amit a civilizációs betegségektől terhelt, fakó arcú emberi lények nem tudnának túl jól kezelni, de azok lent is már rég kinyírták volna egymást.

   A lényeg: a harminchárom chilei bányász megmutatta, hogy tökösek; és ilyen messziről is látszik a szervezésből, a mentés történéseiből, hogy tökös nemzet az övék. A dédapám azt szokta mondani, gyáva népnek nincs hazája – hát, a chileieknek biztosan van.