- Kedves Feri, az a harmadik kutya nem húz.

- Sajnos, egy kissé rövid az ostorom.

- Sőt, úgy veszem észre, mintha bicegne is egy kicsit.

- Hogyne bicegne, mikor csak három lába van!

- Jé, tényleg... Nem kár egy nyomorék állatot kocsi elé fogni?

- Nézze meg jobban, Ilonka. Mind a tizenkét kutyám háromlábú.

- Jaj, szegények!

- Inkább engem sajnáljon, Ilonkám! Az összes sintéreket végigjártam, amíg sikerült összeszednem tizenkét háromlábú kutyát.

- Lehet, hogy nem értek hozzá, de az ember azt hinné, hogy egy normális kutya jobban és kitartóbban húz.

- Ezt nem vitatom. Én azonban vérbeli városlakó vagyok. Mit kezdjek tizenkét négylábú kutyával?

- Csak nem fél tőlük, Feri?

- Én a szúnyogcsípéstől is félek. A természet erőivel csínján kell bánni. Mondjuk, hogy ezek a kutyák négylábúak. Mondjuk, hogy megbolondulnak valamitől. Mondjuk, hogy kitépik a gyeplőt a kezemből... Jobb erre nem is gondolni, Ilonkám!

- Akkor se értem. Ha fél a kutyáktól, akkor miért velük húzatja az autóját?

- Mert rosszul vezetek.

- Azt meg lehet tanulni.

- Félig-meddig, Ilonkám... Az ember és az autó nem egyenrangú fél.

- Nézzen körül! Egyetlen kutyavontatású autót se lehet látni!

- Elég baj az! Pedig az ember, sajnos, már nem bírja utolérni a technikát. Használni használja, valójában azonban retteg tőle.

- Én nem félek az autótól.

- Csakhogy ez a Simca óránként százötven kilométert tud megtenni...

- Ne fájdítsa a szívem, Feri... Imádom a rohanást!

- Maga egy kissé telhetetlen. Tíz napja indultunk el Pestről, és nézze, már Siófokon vagyunk.

- Tizenkét kutyával ez nem is olyan nagy teljesítmény.

- Hát persze hogy nem. Csakhogy én már Pesten behúztam a kéziféket.

- Nem túl óvatos maga egy kicsit?

- Pontosan ez az a tempó, amelyre teremtve vagyunk.

- Látja, mennyi ember? És mindenki minket bámul.

- Irigykednek.

- Egészen ki van dülledve a szemük.

- Mert látják, hogy legszebb álmaink is megvalósíthatók.