Hetven éve fedezték fel a Lascaux-i barlangot - hetven éve ívelt fel a modern képregény nemzetközi pályafutása. Mióta létezik a képregény műfaja, és egyáltalán: művészet-e a képregény?

  Művészet az, ha jól csinálják. És ha hozzávesszük, hogy amit a Rákosi-rezsim betiltott az ötvenes években, az csakis jó dolog lehet - márpedig a képregényt betiltották -, akkor hozzátehetjük: a képregény jó dolog és szeretjük. Nem csak ezért, persze.

  Profán gondolat-e, ha azt mondjuk: a képregény egyidős a művészettel? Mi több, ha az állítjuk: a Lascaux-i barlang falfestményei is képregények? Lascaux-ban a képregények nagy részéhez hasonlóan minimalista eszközökkel ábrázolt akciójeleneteket látunk, ahogy a vadászok a bölényeket üldözik. Ne felejtsük el persze, hogy ezeknek a képeknek kultikus szerepük is volt.

  Ugorjunk a kultúra történetében több ezer évet: akkor sem a profanizálás mozgat, amikor azt állítom, hogy a középkori egyházi és világi művészet számos alkotása, a középkori templomok freskói, a kálvária jelenetei is végső soron képregények voltak. Hogyan máshogy értették volna meg az analfabéta tömegek a biblikus történeteket, Jézus példabeszédeit, ha nem az egymást követő statikus képek sorozatával?

  A napokban Skóciában jártam, eljutottam A Da Vinci-kód című lektűr által világhírűvé vált Rosslyn-kápolnába is: ebben a szokatlan domborművekkel, szobrokkal díszített gótikus kápolnában többek között a hét főbűnt és a hét erényt is plasztikus szituációk ábrázolásával magyarázták el az egykori és mai látogatóknak.

  A középkori világi művészet egyik kiemelkedő alkotása a Bayeux-i szőnyeg: a Hódító Vilmos 1066-os angliai partraszállását megörökítő kárpiton lovagokat irányító várurak, csatázó katonák, földeket művelő parasztok láthatók, ráadásul a szőnyegre szőtt képek között szövegek is magyarázzák az eseményeket.

  A diadalmas Egyház évszázadai után aztán fordult a kocka: a protestantizmus és a felvilágosodás megjelenésével egy időben egyházellenes propagandára is felhasználták az addigra már könnyen másolható és terjeszthető képsorokat. A minden bizonnyal tisztes anglikán Francis Barlow 1682-ben Egy borzasztó, pokoli pápista összeesküvés igaz története (A True Narrative of the Horrid Hellish Popish Plot) címmel leplezte el Róma rosszban sántikáló híveit: a képeken verekedés, fenekelés, sötétben bujkáló reakciósok összeesküvései láthatóak, szóbuborékok segítségével.

  A tömegmédia és tömegkultúra kialakulásával persze kommercializálódott a műfaj. A modern képregény a 20. század terméke: a két háború között az Egyesült Államokban jelentek meg a popkultúra bizonyos szegmenseit máig meghatározó képregények, képregényhősök, Batmantól Supermanig. A világháború után Európában is elterjedt ez a népszerű műfaj, különösen Franciaország ontotta magából a különböző képsorokat: kinek az ifjonti életéből maradt ki az Asterix, Tintin vagy Lucky Luke? És nem csak a gyerekek szórakozásáról szólt a műfaj: gyerekkoromban sorra olvastam azokat a francia, olasz eredetű képregényeket, amik igényesen dolgozták fel történelmi személyiségek életét, Napóleontól Vasco da Gamáig, Ibn Battutától Diego Cortesig. És mindezeken kívül: az elmúlt évtizedekben folyamatosan fejlődtek a szerzői képregények, ahol a grafika és a szöveg együttesével művészi szintű alkotások jöttek létre.

  Ezek nagy részével a magyar közönség nem találkozott, nem is találkozhatott. Hogy megértsük, hogy a legtöbb nyugati országgal ellentétben Magyarországon miért nem vált eddig elismert, komoly, felnőtt műfajjá a képregény, az előző rendszer kultúrpolitikájához kell visszanyúlnunk. Dunai Tamásnak a Médiakutatóban megjelent tanulmányában (Képregény Magyarországon) olvashatunk arról, hogy 1950-ben Finogenov szovjet esztéta 1950-ben, a Fészek Klubban kijelentette: a képregény imperialista csökevény. Erre Rákosi Mátyás leparancsolta az újságok oldalairól a képregényt. Az addig nagyjából a nyugati fejlődéssel egy utat bejáró magyar képregény álomba szenderült, és csak az '56-os forradalom után jelenhetett meg újra legálisan. Furcsa mód talán az enyhülés kissé perverz jelének tekinthetjük, hogy már 1957 januárjában megjelenhetett a Pajtás magazinban egy képregény, a Winnetou.

  A képregények azonban csak egy alku árán jelenhettek meg: csak csak az adaptációs képregények megjelenését engedélyezték. Dunait idézve: „Az adaptációknál viszont kizárólag a szórakoztatás és az adaptált mű propagálása volt a cél. A rendszerváltás előtt nem jelenhettek meg szerzői művek, és ez volt a legfontosabb tényező abban, hogy a képregény nem érvényesülhetett önálló médiumként. Ezzel együtt és főként emiatt hiányzott a világra való reflektálás, ami az amerikai comicsban, a francia–belga bande dessinée-ben és a japán képregényekben (manga) gyakran megjelent. A képregényalkotók nem adhatták elő saját történeteiket és gondolataikat. A képregény propagandaeszközként, valamint az adaptációk révén egy a könyveknél alacsonyabb rendű (vagy legalábbis annak tartott) népnevelő és népművelő eszközként funkcionált. Egyértelmű üzenetek jellemezték, és főként az alábbi szerepeket töltötte be: irodalmi és filmadaptációk, ismeretterjesztés, propaganda, reklám. Bármilyen típusú is volt, igen szűken mérte az értelmezés szabadságát”.

  Amellett, hogy elismerésre méltó a Fülesben vagy más helyeken megjelenő Jókai- és Gárdonyi-adaptációk színvonala, látható, hogy a képregény évtizedekig tartó hazai lekorlátozása, lefokozása vezetett el ahhoz, hogy a magyar képregény nem tudott eddig felnőni nyugati társaihoz.

  A rendszerváltás előtt már megjelent egy pár külföldi képregény, magam is az Alfa magazin nagy olvasója voltam. Azonban téved az, aki szerint a képregény műfaja kimerül a Pókemberben és társaiban. Az elmúlt tíz évben már Magyarországon is felnőtt egy új nemzedék, képregényrajzolók, grafikusok egész sora, akik remek színvonalú szerzői képregényekkel szolgálják ki a lelkes szubkultúrát és a nagyközönséget.

  Ma többek között a Képregény.net és a Magyar Képregény Akadémia honlapján ismerhetik meg az érdeklődők a magyar szcénát. A teljesség igénye nélkül néhány kedvencem: Gróf Balázs - többek között - a Pesti Estben megjelenő Butapest sorozata kavar meg különböző társadalmi jelenségeket; az egykor a Reakcióba is képregényt gyártó Futaki Attila művészi képregénye a Magvetőnél jelent meg (és most már a Disney-nek dolgozik); de Göndöcs Gergelyről vagy a Fekete Macskáról se feledkezzünk meg.

  Ahogy Csordás Dánielről sem: a különböző képsorai mellett saját életét is képregényekbe öntő grafikus is a kedvenceim közé tartozik. Nem utolsósorban azért, mert az örökérvényű Burzsoá Nyugdíjasok tagjaként az elmúlt húsz év kevés valódi PUNK produkciójának egyikével bosszantotta a lakosságot. Zárjunk a Bunkó Pestiekkel!

*

A képregényekről beszélgetünk ma fél négytől Bátorfy Attilával és Vízy Dorkával a Kossuth Rádió Közelről című műsorában.