Ceuta, vagyis Európa falai az afrikai éjszakában
Jelenetek egy folyamatos ostrom alatt álló erőd - Európa Erőd - várárkaiból. Vér, szenvedés, könnyek - és ezek prizmáiban meglátunk mást is: a nagypolitika napi szeszélyein múlik menekülők tömegeinek élete. Ha Líbia éppen nem durcáskodik, hanem törleszkedik Olaszországhoz, akkor eléri, hogy menekültjei mind vízbe fulladjanak - így nem zavarnak bele a diplomáciai manőverekbe. Ha viszont kellemetlenséget akarnak okozni, akkor csak pár telefon lefelé, és emberkalózaik máris százával teszik partra a legkülönfélébb afrikai, közel-keleti menekülteket, hadd bajlódjon velük a határrendészet. Kegyetlen regény.
Hősünkben megpattan valami. Az idegenrendészet tisztje, aki évtizedeken át azon dolgozott, hogy a tengeren elfogja és szögesdrótok mögé zárja a menekülőket, kirúgatja magát, feladja teljes egzisztenciáját, mindent feléget maga mögött (a személyi igazolványát is) és felcsap... emberkereskedőnek? Nehéz ezt hihetően megírni, én meg sem próbálom - ezért kell elolvasni a regényt.
"Mindannyian nem férnének be. És akkor hogy választanák közülük? Miért ezt az ember, miért nem egy másikat? Ebbe beleőrülnék. Nem akarom, hogy döntenem kelljen mások életéről."
Piracci kapitány azonban tovább szökik azok elől, akik emberkereskedőt akarnak csinálni belőle, és egyre beljebb vánszorog a kietlenségbe, azok közé, akikre egész eddigi életében vadászott.
Ezt a könyvet te valószínűleg egy fotelből fogod olvasni az Erőd (Európa Erőd) várfalain belül, de ha netán a strandon, a homokban fekve kezdtél bele: gondolj arra, hogy az mindened, ami rajtad van. Felejtsd el a szállodakulcsot és a mobilt a strandszatyorban. És ugyanilyen nincstelen a családod is. Főleg, miután kifizette a szöktetésedet az emberkereskedőknek.
Akik nem ritkán magukra hagyják a zsúfolt hajót a tenger közepén és megszöknek róla, így vagy tengerbe fúlnak vagy éhen halnak. A több szálon futó eseménysor néha összegubancolódik, egyenetlennek éreztem a színvonalát, a legeleje is nyögvenyelős kissé, néha meg egyenesen együgyű, de aztán felcsapnak feletted a hullámok és egyike leszel az egy lapra mindenüket feltevő menekülteknek a hajófenékben. Vagy inkább belevarr a szereplők bőrébe - Szülejmánéba: együtt fekszel velük az éjszakai sivatag bozótosában, rohamlétrával a kezedben, hogy átjuss a drótkerítésen. Ami mögött mindig van egy újabb...
"Már nem érdekel semmi, az sem, hogy a gyíkok kiröhögnek minket."
Egy szabályos középkori várostrom jelenetének résztvevői leszünk Ceutánál, Gibraltár mellett: a legmodernebb kamerás technika is kevés a tömeg ereje ellen, ezért minden hagyományos eszközt bevetnek ellened: kutyákat, gázt, plusz gumibotoznak, lőnek - majd mint állatokat terelik össze a túlélőket a drótkerítések közti folyosókon. A szerencsések mindig kevesebben vannak. A várfalon drótkerítésen túl Eldorádó délibábja lebeg a tekintetekben.
Szülejmán és Piracci sorsa csak a végén a sivatag (Líbia? Marokkó?) belsejében fonódik össze, itt egy már-már mágikus jelenetben súrolja egymást a két egymással szemben haladó, de innentől kezdve inkább egymás egyensúlyát biztosító életút.
Laurent Gaudé: Eldorádó
[Eldorado]
ford. Takács M. József
Cartaphilus, 2010
L. Gaudé
*
Egy rokon könyv még: Coetzee: A barbárokra várva
