Az Erzsébet híd csonkja a régi Magyarország mementójaként meredezett a Duna partján 1945 után, jóval túlélve a világháborút, az újabb 20. századi rendszerváltásokat, horthystákat, klerikálisokat, nyilasokat és illegális kommunistákat. Új időszak köszöntött Magyarországra a romok között. A halvány reményeket azonban szertefoszlatták az újabb disznófejű nagyurak, a Moszkvából visszatért és a proletariátusból bársonyfotelekbe felemelt kommunisták.
Ahogy első, hétfői posztomban írtam: a Fortepan fotóin előttünk zajlik le Magyarország elprolisodása, a huszadik század hazai mikrotörténelme. „Mégis, mégis: bárhová kattintunk a közel egy századot átfutó csúszkán, még a legreménytelenebb időszakokban is ott van az élet és a boldogság iránti vágy a szemekben. Így éltünk mi, így éltetek ti.”
A romokból hatalmas erőfeszítéssel kiemelkedő országra rátelepedett egy hazug, önmagát kötelezően kiakasztandó nyilatkozatokkal és szellemi-fizikai erőszakkal kifejező totalitárius rendszer. Az ötvenes években felépültek az első, sivár lakótelepek. A kihalt utcákon szegényes öltözetű emberek surrantak, csak a négy fal között élhettek szabadon, a konfekcióba kényszerített szellem és test lemeztelenítésével. '56 a Fortepan fotóin is revelatív, felemelő eseménynek tűnik nekünk, kései utódoknak. A „Ruszkik, haza!” egy évtizedekig tartó hazug korszak talán egyetlen igaz mondata lett.
A következő évben - és onnantól egy újabb rendszerváltásig - viszont újra rendezett sorokban meneteltek a megnyomorítottak a kommunista vezetők előtt. '56 után tíz hosszú évvel mégis jött egy újabb nemzedék, tetőzni kezdett az ifjúsági probléma: rövidültek a szoknyák, hosszabbodtak a hajak, bedugták az elektromos gitárokat - és onnantól már nem lehetett hermetikusan elrejteni a Nyugatot a Függönyön túlra. És jöttek az újabb évtizedek, laposodtak az események, épültek a lakótelepek, megjelentek a neonfények, a reklámok, a nyugati utazások. A lázadó fiatalok felnőttek, a vén kommunisták lassan kihaltak, csak a nők maradtak gyönyörűek, még mindig, és már megint. A rendszer névadója aznap halt meg, amikor meggyilkolt ellenfelét, a másik kommunistát felmentették koholt bűnei alól. Koponyája azóta közöttünk jár. De '89-ben jöttek új nemzedékek, és ma is jönnek páran, akik elhiszik, hogy volt és lesz majd egy másik Magyarország. Lesz?
Eörsi István: Szálin halálára
A BETEGSÉG HÍRE. Az volt a legiszonyúbb, hogy elvesztette a szót és öntudatát,
A ki a világon a legtöbb igazságot beszélte, arra borul a némaság,
ki a világról a legtöbbet tud, most önmagát sem ismeri.
Fekszik mozdulatlanul, remény az ágya, remény száll fölébe,
minden igaz szempárból remény száll feléje, s egyszerre az is a semmibe hull.
MI MINDENT VESZTETTÜNK örökre el!
Gyár volt agya, jelen és jövõ számára szakadatlan termelő.
Többé ez a gyár nem munkál soha már, mert elmosta vér, lerombolta halál!
De termékeit nem rontja az idő.
Vésd mind az eszedbe, szívd a szívedbe, hordozza véred,
s ahogy lángja lobog, világítson legbensõbb rejtekedbe,
hogy még azt is megértsed, amit õ már meg nem alkotott.
A GONDOT, A MUNKÁT, sose hűlt hitét, harcát,
örömét hagyta reád, világ, dolgos ezernyi nép
az ő bíztató szavát őrzi és adja gyászában is a párt tovább,
sebek, verdeső lobogók, feketék, könnycsepp, mely vöröslő szemekben ég,
gyásznapok, halálig feledhetetlenek, de mind nem elég.
Nőnünk kell, emberiség, hogy közösen betölthessük helyét,
az égbemeredő, rettenetes űrt, hogy jól használjuk izmainkba gyűlt ölelő,
sújtó, roppant erejét.
Faludy György: Ezerkilencszázötvenhat, te csillag
„A terrible beauty is born”
(Yeats)
Másnap, szerdán reggel: por, ágyúszó
és szenvedés; mégis, mikor átvágtam
a Hôsök terén, mosolyognom kellett,
mert nem állt szobor többé a csizmában,
csütörtök: lázrózsák mindenki arcán,
Földváry már kedd este elesett
a Rókus elôtt; szemközt, az iskola
padlásán felfegyverzett gyerekek,
péntek: még több vér, tankok, a Ligetnél
az ütegek torkolattüzeit
nézem éjjel és borzongok: a "szörnyű
szépség" most nálunk is megszületik,
hat nap: a kénezett arcú halottak
apró csokorral mellükön, a járdán,
(Köztársaság tér), röplapok, szorongás,
szemem elôtt kis, tétova szivárvány,
ölelkezés az Írószövetségben,
mert csomagolnak s indulnak haza,
feltépett sínek és torlaszok: fölöttük
a szabadság liliom–illata,
ezerhétszázhárom, nyolcszáznegyvennyolc,
és ötvenhat: egyszer minden száz évben
talpra állunk kínzóink ellen; bármi
történjék is, boldogság, hogy megértem,
és újra péntek: a Dunánál állunk,
a nap áttör, ködön; talán
sikerül minden s az alkonyat bíbor
brokátja Zsuzska lenszôke haján,
és szombat: a hajnalban csupa reménység,
estére tudni: nyakunkon a kés,
a keleti szemhatár mögött mocskos
felhôk, nyugatról álszent röfögés,
mentünk a kétszázezerrel; nem bírnék
több börtönt és ha nem is jön velem:
Árpád óta bennem lakik az ország,
minden völgyét meg dombját ösmerem,
akkor is hazám, ha távol lesz tôlem,
eddig sem ápolt s ha más föld takar
mit számít az? s mit számít, ha fiam majd
dad–nek is szólít és nem lesz magyar?
Mi elmaradt, azt húsz vagy száz év múlva
az ifjúságtól mind visszakapom:
ôk látják majd, hogy az elôszobákban
kabátom még ott lóg a fogason.
Ezerkilencszázötvenhat, sem emlék,
sem múltam nem vagy, sem történelem,
de lényem egy kioperálhatatlan
darabja, testrész, ki jöttél velem
az irgalmatlan mindenségbe, hol a
Semmi vize zubog a híd alatt,
melynek nincs korlátja: — életemnek
te adtál értelmet, vad álmokat
éjjelre és kedvet a szenvedéshez
meg örömet; mindig te fogtál kézen
ha botladoztam, magasra emeltél
s nem engedted, hogy kifulladjak vénen,
ezerkilencszázötvenhat, te csillag,
a nehéz út oly könnyű volt veled!
Oly régesrégen sütsz fehér hajamra,
ragyogj sokáig még sírom felett.
Cseh-Bereményi: A hatvanas években
A hatvanas években nyár felé tetőzött az ifjúsági probléma.
Emlékszem nap mint nap hajóval átmentünk Almádiból Siófokra.
Ó a régi, ó a Balaton, régi nyarakon, bár nem volt vitorláshajónk.
Ó a régi, ó a teraszon, ültünk nyarakon, úgy néztünk végig a tavon.
Filmek is készültek, vászonról ránk néztek autóstoppos fiatalok.
Twistelve nézték a víztükröt, s hallgatták mit csacsognak a vízhabok.
A hatvanas években, fellazult tételben fogalmazódott meg a világ.
Kafkában, Sartre-ban és távoli bölcsekben csodálta meg önnönmagát.
Ó a régi, ó a Balaton, régi nyarakon, bár nem volt vitorláshajónk.
Ó a régi, ó a teraszon, ültünk nyarakon, úgy néztünk végig a tavon.
Táguló gyűrűkben konszolidációt hullámzott a szép Balaton
Emlékszem átmentünk Bélatelepről Révfülöpre egy nyári napon
Ó a régi, ó a Balaton, régi nyarakon, bár nem volt vitorláshajónk.
Ó a régi, ó a teraszon, ültünk nyarakon, úgy néztünk végig a tavon.
Kex - Csillagok, ne ragyogjatok
Csillagok, ne ragyogjatok
Csillagok, megvakulok
Mellettem elsuhan az idő...
Angyalok bújnak elő
Meteor a mélybe lehullt.
Meseszép lány arca eltűnt.
Hangja talán csak nekem dalol,
nem tudom hova lett,ki volt
Csak rajzolom,hogy miről álmodom.
Leírom,hogy mire gondolok.
Csak rajzolom,hogy miről álmodom.
Leírom,hogy mire gondolok.
Karomra szállt egy apró ember
Kérdezte, mit keresek itt?
Nem tudtam megmondani neki
Gondoltam pedig valamit...
Felhőbe bújt a gonosz sintér.
Onnan les sunyin kifelé.
A napon emberek pihennek,
melegét árasztja felém.
Csak rajzolom, mirôl álmodom
Leírom, mire gondolok
Csak rajzolom, mirôl álmodom
Leírom, mire gondolok
Lerajzolom,hogy miről álmodom,
leírom,hogy mire gondolok.
Lerajzolom...Nem!Nem,nem!
Nem,nem,nem.Nem én vagyok
Mini - Vissza a városba
Messze, ó messze
Messze visz az út
Álltam az ablakomnál
És néztem a városon túl
Érzem, én érzem
Messze visz az út
Érzem, a vérem
nagyon húz, messze húz.
Ember, kérded:
merre, meddig élsz?
Nem tudom, mondom,
de talán félsz, mondd, miért félsz?
Ember, kérded, ember, miért?
Merre, meddig élsz?
Kiáltok: gyere vissza!
Itt meleg van, nyugalom, és fény!
Hé ember, mondom, ember!
Az utat járom én
fel a tóhoz,
vagy nem is tudom még.
És ha megyek, ó ember, ha megyek
Messze, messze érek,
de ott fenn a tónál is
csak egyedül, csak egyedül élek.
Ott fent, ott fent, ott fent, ott fent
az eső csöpög rám,
várom a napot,
mely meleget ont le rám.
Hé, ember, mondom, ember!
Az utat járom én,
mert ha nem tudnád, az út királya
voltam s maradok én!
Ember, mondom, ember!
A utat járom én
vissza a városba,
mert ott meleg van, nyugalom és fény.