Elegáns volt-e Sólyom László? Kétségtelenül. Talán még kicsit arisztokratikus is, ez Szanyi Tibornak nem, nekem viszont nagyon is tetszett. Ugyanis amikor a parlament megválasztotta miniszterelnöknek Bajnai Gordont, Sólyom felhívatta magához a páholyba, hogy gratuláljon neki. Szanyi szerint ez amolyan királyi gőg, szerintem meg a dolgok feje tetejéről talpra állítása. Jófejkedés, nép közé menés helyett azt jelzi, mindenkinek adjuk meg azt a tiszteletet, ami jár, a köztársasági elnöknek márpedig ez jár. Mégiscsak ő az állam elnöke, nehogy ő menjen már oda a miniszterelnökhöz.

  Megadta a módját minden mozdulatának, méltóságot sugárzott, visszafogott volt. Persze, voltak hibái is nyilván, a Véleményvezér számba is vette ezeket, bár én hiúságot nem éreztem, még ha jogászprofesszorként védte is a renoméját, és az is igaz, hogy minden nyilatkozatánál úgy tűnt, mintha meg lenne illetődve, nem tudna feloldódni. De ő ilyen ember, ilyen a stílusa.

  Schmitt Pál is elegáns, csak máshogy. Míg Sólyomé tartózkodó, tiszteletet parancsoló elegancia, és vele ezért nem lehetett jópofáskodni, Schmitté simulékony elegancia.

  Schmitt ezért aztán időnként olykor negédes, csöpögős nyilatkozatokra ragadtatja magát, ami viszont már nem elegáns. Akadt ilyen beiktatási beszédében is, ilyen az emberek embere kitétel is, ami kissé modoros és erőltetett. Aztán elkezdtem átolvasni Schmitt megnyilvánulásait, rájöttem, inkább azt érdemes keresni, ami nem negédes. A vallásról is úgy beszél, olyan neofita hevülettel, mintha nem lett volna jó kis pozícióban a pártállam idején. Schmitt mindig úgy beszél, hogy nála minden fantasztikus, zseniális, azaz halmozza a fokozó jelzőket, amitől az az ember érzése, hogy nagyon bizonyítani akarja elköteleződését: hízeleg. Persze, egy jó diplomata hajlékony, de mintha Schmitt mindig egy lépéssel tovább menne a szükségesnél.

  A legjobban talán a valláshoz való hozzáállásából tűnik ez ki. Mádlról és Sólyomról tudtuk, hogy katolikusok, azonban ennek nem adtak nagy hangot nyilatkozataikban. Csendben élték meg hitüket, Mádl esetleg áldozott az augusztus 20-i misén a Szent István-bazilika előtt. Sólyom még Mádlnál is visszafogottabb volt. Vallásosságuk nyilván hatással volt értékítéleteikre, de nem beszéltek róla harsányan, inkább a háttérben munkált.

  Schmitt azonban túlságosan is hasonulni akar az általa elképzelt jobboldali keménymaghoz, ezért mind nemzeti ügyekben, mind vallásosságát illetően kissé csöpögős, harsány hangot üt meg. Nézzük csak: az Új Ember ünnepi duplaszámának adott interjújában, amiben arról beszél, hogy a pápához látogat szeptemberben, ezt mondja:

  „Van egy internetes szolgáltatás, amelyre még spanyolországi diplomáciai szolgálatom idején iratkoztam fel, Napi evangélium a neve. Később ezt magyarul is megtaláltam. Nem múlik el úgy nap, hogy el ne olvasnám az egyház által aznapra rendelt evangéliumot. Ez az egyik biztos kapaszkodóm az életben. A gyerekeimnek is ajánlottam és az összes ismerősömnek tovább szoktam küldeni a nekem reggel hatkor érkező szentírási részt. Nagyszerű ezzel kezdeni a napot, mert rövid meditációban van része az embernek, mielőtt a mindennapi gondokkal, forgataggal szembe kell néznie. (...)

  Szüleim is nagy gondot fordítottak arra, hogy templomba járjunk, hogy a szentségeket felvegyük, esténként és étkezések előtt imádkoztunk. Gyermekkoromban a Németvölgyi úton laktunk és a közeli felső-krisztinavárosi templomba jártunk misére. Hosszú ideig ministráltam is és a templomi kórusban is énekeltem. Évek óta a máriaremetei templomba járunk misére.”

  Ez is tiszteletre méltó dolog. Nyilván a katolikus hetilap magazinjában az ember nyíltan beszámolhat vallásosságáról, tanúságot tehet. Viszont mintha Schmitt Pált áthatná némi neofita hév. Korábbi nyilatkozataiból ugyanis úgy tűnik, ő azóta talált rá (ezek szerint újra) a vallásra, mióta komolyabb politikai szereplő.

  A Fideszfigyelő kutakodása szerint 1992 júliusában a HVG-ben ugyanis azt mondta: „Otthon hívőnek neveltek, rendszeresen jártam templomba. Ezt én már nem tudtam továbbörökíteni gyermekeimre.” Hasonlóan nyilatkozott 2000-ben a Magyar Nemzetnek: „Nem vagyok gyakorló hívő. Tehát ha azt kérdezi, hogy vasárnaponként járok-e templomba, akkor azt felelem: nem. Elsősorban azért, mert nincs időm.”

  Persze, az hit dinamikus dolog, egyszer alábbhagy, aztán újraéled... Nem folyamatos intenzitású egész életünkben (már akinek van). Azonban mintha Schmitt Pálnál a hitélet alábbhagyása és fellángolása olyan politikai kurzusokhoz lenne köthető, ami épp az alábbhagyásnak vagy a fellángolásnak kedvez. A harsányság talán túlbuzgó bizonyítási kényszerből fakad? Mádlnak, Sólyomnak nem volt erre szüksége. Schmitt Pálnak valamiért van.