Az állam nem tartja művészetnek. Íme, a március 15-én kiosztott állami díjak fajtái (nem teljes a lista): Balázs Béla-díj (filmművészet), Balogh Rudolf-díj (fotóművészet), Blattner Géza-díj (bábszínház), Jászai Mari-díj (színművészet), József Attila-díj (irodalom), Munkácsy Mihány-díj (képzőművészet). A felsorolásból mások mellett kihagytam hármat. Íme ezek, és pontos leírásuk: Erkel Ferenc-díj (kiemelkedő zeneszerzői, zenei rendezői tevékenységért), Liszt Ferenc-díj (kiemelkedő zenei és előadó-művészeti tevékenység elismerésére), Szabolcsi Bence-díj (zenetudományi, zenekritikai tevékenységért).

 

  Ezekben a leírásokban zene szerepel, és nem komolyzene. És valóban, ha az elmúlt másfél évtized Liszt- és Erkel-kitüntetettjeit nézzük, találunk köztük popzenészeket: Tátrai Tibort, Balázs Fecót, Lerch Istvánt. Egész pontosan ennyit. Az összes kitüntetett egy-két százalékát adják. A többi (vélhetően méltán) díjazott művész zongoraművész, karnagy, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem tanárai. Mintha az egész popzenész-szakmának ötévenként dobnának egy-egy csontot, hogy kussoljanak. Az egész szakma. Őszintén szólva sajnálom is, hogy megtaláltam ezt a három nevet, mert nagyon szépen alá tudtam volna támasztani vele azt az érzésemet, hogy a popzene ezen a fórumon egyszerűen nem minősül másnak, mint hülyegyerekek csörömpölésének.

 

  Erről a három kitüntetettről elmondható, hogy a szakma nagy öregjei - míg pl. több olyan József Attila-díjas költő is van, aki az elmúlt évtizedben még huszonévesen kapta meg a díjat. Ez, hogy nagy öregeket díjaznak, ráadásul nagyon keveset, azért is baj, mert a popzene jelenidejű műfaj, és nem visszamenőleg, bizonyos évtizedekkel ezelőtti érdemeket volna jó elismerni. Balázs Fecó például, akárhogy nézzük, a legkevésbé sem téma a mai magyarországi popzenei közbeszédben.

 

 

  Hogy a dolog nem igazságos, teljesen nyilvánvaló, de csak azok számára, akik valóban művészetnek fogják fel a popzenét, ill. annak bizonyos válfajait. Kérdés, hogy az állam annak akarja-e felfogni? Szerző most legszívesebben felugrana a géptől, és kiabálna: mennyire valószerűtlen és felháborító helyzet az, hogy erről Magyarországon még diskurzust kell folytatni. De segítsük ki az államot néhány tény felsorolásával. Az, hogy fiatal műfaj, nem érv, hiszen a filmművészet még nála is fiatalabb. Az alkotók pályái ugyanúgy alkotói pályák, azok útkereső szakaszaival, kiteljesedéseivel és asztalra rakott, sok esetben igen is fennmaradó és közösségteremtő műveivel, mint bármely más művészeti ág esetében. Regénynél, filmnél szintén össze lehetne mosni az értéket a tömegkultúrával - de a könnyűzenénél mintha éppen ez volna az alaptétel.

 

  A dalok összetett művek: nem elég a zene, ott van mellette a szöveg is, a dalszövegírás pedig szerintem abszolút felfogható a költészet társműfajának. Nem szeretnék példákat mondani, de mindenki hallott már olyan magyar popdalt, amelynél azt érezte, hogy a szöveg bizony magában is érték. És még egy érv, szerintem a létező legfontosabb: a könnyűzene inspirál más, officiális művészeti ágakat. Kimutatható hatása van a filmművészetben, a képzőművészetben, az irodalomban meg aztán hajajj. Ezeket, a popzene inspirálta műveket az állam művészek műveinek tartja. A forrást nem. És pont. 

 

 

  Ha eljutottunk eddig a lépcsőig, akkor már könnyű dolgunk van, hiszen csak egy elemi, mélyről jövő kérdést kell feltenni: mi a bánatos fenének nem részesülhetnek könnyűzenei alkotók évente állami (szakmai!) elismerésben, amikor a többi alkotó igen?! Mivel végez hasznosabb művészeti munkát egy bábkészítő vagy egy költő, mint egy dalszerző-énekes? (Kéretik nem József Attilát mérni itt össze a cicababás poppal, de remélem, mindenki érti, mire gondolok.) Van egy közvélekedés, amivel a könnyűzenének küzdenie kell. Mégpedig az, hogy ezek megélnek a piacról. Pedig ez egyrészt indifferens, másrészt már csak legenda.

 

  Ezer helyen hosszan és jól kifejtett téma, hogy a zeneletöltés világának beköszöntével elvált egymástól termék és produktum, elvált egymástól piac és befogadói tér. És ez többnyire éppen azt az előadói mezőnyt érinti, amelyre végig gondolok a cikkben. Az ő közönségük főleg a 15-40 éves kor közti, középiskolás, egyetemista, főiskolás korosztály vagy az utóbbiakat elvégzettek - igen, akik a szövegeket és a zenét tekintve magasabb igényűek, fogékonyabbak a művészetnek tekinthető könnyűzenére. A kivételeket persze tisztelet illeti meg, de hadd általánosítsunk: ez a közeg letölti a zenéjét, és nem veszi meg. Ezért mondtam, hogy piac helyett már inkább beszélhetünk befogadói térről. Elég a Sziget Nagyszínpadánál körülnézni: előfordul, hogy tízezres nagyságrendű tömeg énekli egy-egy magyar együttes számait - míg az együttes még ezer példányt sem ad el a lemezből. A könnyűzenészek koncertezésből élnek, a lemez (tehát az alkotómunka során létrejött produktum) helyett lassan már a koncert minősül terméknek. Arra ugyanis jegyet kell venni.

 

 

  Miért is indifferens, hogy mellesleg el tudják (nem tudják!) adni a műveket a piacon is? Egyszerűen azért, mert a többi művészeti ág esetében a piacra lépést megbocsátja az állam. A képzőművész eladhatja a szobrait a piac által megállapított áron. Az író százalékot kaphat az eladásból a könyvei után, kaphat pénzt színháztól, folyóirattól, irodalmi estért. Komolyzenei koncertekre is szednek jegyet, és aztán lemezen is megjelenhet az alkotás. A színész elmehet szerepelni reklámba és nem művész-, de közönségfilmbe. Valamilyen módon piacra kerül mindennemű, nem a piac kedvéért létrejött műalkotás, ez tény.

 

  Az állam valószínűleg kicsit finnyás, kicsit konzervatív, és kicsit keveri a piac és a befogadói tér fogalmait. A(z általam a művészet kategóriájába tartozónak gondolt) magyar könnyűzenei lemezpiac ugyanis egyáltalán nem nagyobb, mint az irodalomé. Fiatal író meg tud ugrani párezres eladási számot, körülbelül ugyanannyian, mint hasonló pályaszakaszon lévő együttesek vagy énekesek. A lemezért vagy nem kapnak semmit, vagy párszázezer forintot. Hajszálra mint az irodalomban. És egy nagyon fontos megállapítás a bekezdés végére: ne vigyen félre senkit, hogy most pénzről beszéltem, ugyanis nem a magyar könnyűzenei alkotók állami támogatásáért sírok, hanem állami ELISMERÉSÉÉRT. Nagy különbség. Nem egyfajta majdnem-művészek újabb fejsimogatásáról van szó - egyszerűen elvi kérdés. Ha művészet, akkor semmi nem indokolja, hogy ne legyen állami művészeti díja, ez ennyire egyszerű. 

 

 

  Tehát javaslom a március 15-én kiosztott művészeti díjak közé felvenni egy újabbat: a kiemelkedő könnyűzenei alkotói és előadói tevékenységért járót. A meglévő három, a zenével kapcsolatos díj leírásába pedig a zene szó helyett a komolyzenét szerepeltetni. A meglévő művészeti díjakkal tudomásom szerint egységesen bruttó 300 ezer forint jár. Igazán nem fájna az államkasszának, ha évente 3-4-5-6 díjat kiosztana ebben az új kategóriában. (Az egész komolyzenei szakma megszabadulna ezektől a „zajongó bohócoktól”, szerintem ők is megkönnyebbülnének.) 

 

 

  A díj kitalálása persze komoly kérdéseket vet fel. A meglévő díjakat a miniszter adja egy szakmai kuratórium javaslatára. A könnyűzenészek esetében hirtelen nem tudnék olyan szervezetet mondani, amit a könnyűzenei élet szereplői általában elismernek. A könnyűzenészek nem nagyon szeretik a szervezetesdit, nem veszik komolyan, és ha lenne ilyen, nem biztos, hogy azok kerülnének túlsúlyba benne, akiket (persze csak szerintem!) érdemes volna ilyen elismerésben részesíteni. Javaslatom szerint a kuratóriumba a zenészszakma pár szereplője mellett (na, akkor mondok nevet, pedig hú, de nem akartam: Lovasi András ízlésében meg tudnék bízni) zenei újságírók vagy korábbi díjazottak kapnának helyet. Kiadók képviselője esetleg. De talán inkább nem. Kérdés az is, hogy könnyűzenei-popkulturális alkotótevékenységnek minősülhet-e a zenei újságírás. Csak mert igazán jelentős újságírói életművek épülnek napjainkban mindenféle elismerés nélkül.

 

  A fent már említett, zenetudományi, zenekritikai tevékenységért járó Szabolcsi Bence-díjat soha a büdös életben nem kapta még meg könnyűzenei újságíró. Ugyanakkor a sajtódíjak díjazottjai között sem láttam egyet se. Ők nem újságírók? Csak mert tudomásom szerint állandó önképzést, rendszerezési készséget igénylő publicisztikai terep ez - és csak a hülye hiszi, hogy távol áll a tudományosságtól.

 

  Probléma az is, hogy a könnyűzenei élet szereplői (hiszen a műfaj maga ellenkultúra részeként jött létre) eleve nem nagyon szeretik az államot, plusz azért sem, mert a politikától fertőzöttnek látják (ez is az elmúlt húsz év nagyszerű ajándéka), így meg kéne értetni velük, hogy ennek semmi köze a politikához. A Kossuth-díj kapcsán sokszor van szó politikai hátszélről - a felsorolt művészeti díjak ügyében viszont a szakma dönt. Ezért hiszem, hogy erre az új díjra se vetülne ilyen árnyék. És még egy: a díj neve. Mivel fiatal műfajról van szó, még nem lehetnek olyan, messziről mindenki számára elfogadhatónak gondolt ikonjai, mint pl. a képzőművészek esetében Munkácsy Mihály. Erre az a javaslatom, hogy nyugodtan fogadjuk el a századelő kabarékultúráját, dalszerzői világát a popkultúra fogalmába tartozó dolgoknak. És innentől máris könnyű dolgunk van. Ha elsőre úgy is tűnne, nem, nem hiszem, hogy egy Zerkovitz Béláról elnevezett díjat cikinek tarthatnak a mai könnyűzenészek. Vagy tudomisén, voltak ott zseniális dalszerzők - és a kor rádiójának megfelelő kabarékban játszották a slágereiket.

 

 

A magyar állam óriási gesztust tenne egy nevetséges összeggel. De szerintem nem is kell sokat mondani - elég, ha feltesszük az az előbbi kérdést: ha vannak közöttük igazi művészek (miért, nincsenek?!), akkor X miért, és Y miért nem?