„A közgondolkodásban az emlékműszobrászat olyan, mint a futball: mindenki jobban ért hozzá -a közember, a politikus, az önkormányzati képviselő-, mint akinek ez a szakmája. És ahány hozzá- és beleszóló, annyi vélemény.”
(Körösényi Tamás, napokban elhunyt szobrászművész véleménye egy interjúban)

  Az elmúlt hetekben újra felpörgött a vita a Parlament északi homlokzatával szemben található Károlyi-szoborról, annak eltávolításáról, illetve élőlánccal történő megvédéséről. Természetesen a most egymásnak ütköző érvek és ellenérvek nem a nevezett köztéri szobor alkotói minősége körül bontakoztak ki, hanem sokkal inkább a „vörös gróf” mítoszának védelmezői és a létező szocializmus évtizedeiben kialakult történelmi tabukat különféle irányokból döntögetők között feszül. Azon túl, hogy Károlyi Mihály szobrának jelenléte valóban problematikus a Parlament környékén, most tekintsünk el a pro és kontra érvek ismertetésétől, hiszen a szobor kapcsán kialakult csörte jóval túlmutat az első köztársasági elnök személyének és tevékenységének megítélésén. A vita olyan akkut honi társadalmi, esztétikai és művészeti kérdéseket is a felszínre hozott, melyek az utóbbi közel egy évszázad magyar emlékműszobrászatának folyamatosan felszínre törő problematikáját érinti.

  Felvetődik a kérdés, hogy a romantika, a historizmus, illetve az eklektika korszakában, tehát a XIX. század második felében gyökerező hazai emlékműszobrászat mennyiben tekinthető tisztán a művészet részeként, illetve mennyiben értelmezhető egy adott korszak, egy adott politikai rendszer nyomhagyásaként. Rögtön adódnak a következő kérdések is: egy emlékmű és rajta keresztül az emlékmű állíttatója mikor vív ki magának közmegbecsülést, vagy éppen teljes megvetést? Egy köztéren álló emlékmű mitől lehet megosztó és mikor hordozhat koherens értékeket egy nemzet számára? A kérdések közben arról sem feledkezhetünk meg, hogy a szoborállítások és szobordöntések rituális gyakorlata a kollektív történelmi tudat meghatározásához, vagy éppen eltörléséhez, meghamisításhoz, esetleg a hamis állapot megszüntetéséhez nyújtottak és nyújtanak segítséget.

  A XX. századi magyar emlékműállítások gyakorlata a különféle politikai rendszerek térfoglalásról, bizonyos esetekben azok visszafoglalásáról szólt, hogy a megszerzett területen egy adott politikai hatalom, szerencsés esetben egy koherens nemzeti eszme kvázi szakrális terei jöjjenek létre. Lényegileg ez a gyakorlat 1990 után sem változott, sőt a folyamat jelentősen felgyorsult és köztereinken egyre kaotikusabb képet eredményez.

  Az elkövetkezendő hónapokban az 1990 utáni emlékműállítások néhány emblematikus  (1956-os, trianoni, egyházi, állami, önkormányzati stb. szoborállítások) szegmensét fogjuk vizsgálni a legkülönfélébb szempontok alapján. Egyelőre kerülni fogjuk a tisztán szakmai elemzést, elsősorban az ismeretterjesztés és a gondolatébresztés a cél, a többit majd meglátjuk.

  A sorozat felütéseként először a Kossuth tér szobrait és emlékműveit fogjuk felkeresni, hiszen ez az a tér, ahol a XX. századi magyar emlékműszobrászat szinte minden korszakából találunk példát. Egyetlen kivétel a dualizmus kora, mivel az akkor állított emlékműveket 1945 után kivétel nélkül eltávolítottak innen. Persze ebből az időszakból is maradt egy fontos építészeti emlék, ha úgy tetszik, jelkép: a történelmi Magyarország számára tervezett Országház épülete.


A Kossuth-szobor



  Az Országház előtti tér 1927 óta viseli Kossuth Lajos nevét, attól az időponttól kezdve, hogy Horthy Miklós kormányzó felavatta a mai Kossuth-szobor helyén egykor állt Kossuth-emlékművet, Horvay János munkáját. A Kossuth Lajosnak és az első felelős magyar kormány tagjainak emléket állító szoborcsoport huszonnégy évig állt a téren, hogy aztán egy 1951-es minisztertanácsi határozat alapján feldarabolják és eltávolítsák innen. A szétdarabolt emlékmű először az Új Köztemetőbe került, ahonnan 1959-ben Dombóvár városa elszállíttatta a darabokat, hogy 1972-ben, már nem egységes szoborcsoportként, hanem szétszórva állítsák újra az alakokat egy parkban.

   Térjünk vissza a jelenleg itt álló szoborcsoporthoz, amelyről kis hozzáértéssel is könnyen  megállapíthatjuk, hogy vegytiszta sztálinista alkotással, a sematizáló szocreál emlékműszobrászat iskolapéldájával van dolgunk. A régi emlékmű helyén 1952-ben felállított szoborcsoport öt méteres főalakja Kisfaludi Strobl Zsigmond munkája, a mellékalakokat Kocsis András és Ungvári Lajos mintázták. Kossuth és a mellékalakok személye, valamint jellegzetes, manapság inkább tragikomikusnak ható mozdulataik gond nélkül behelyettesíthetők a sztálinista mitológia bármely fő- és mellékalakjával: a katona, a munkás és a paraszt alakján túl a költő az értelmiségit, az anya a munkásasszonyt, a csikós (betyár!?) meg nyilvánvalóan a partizán alakját szimbolizálja.

  Az emlékmű arányrendszere is klasszikus példáját adja a szocreál első fénykorának: a balatonalmádi vöröskőből készült talapzat architektúrája és arányrendszere a szobrok méretéhez képest a vidéki szovjet kaszárnyák udvarain felállított emlékművek sivár és nyomasztó hangulatát idézi.

  Felmerül a kérdés: ha Károlyi Mihály szobrának eltávolításáról vitát lehet folytatni, akkor 1848-49 emlékének sztálinizmusba oltott parafrázisa vajon nem érne meg néhány keresetlen gondolatot? A választ az olvasóra bízom, bemelegítésnek pedig nézegessünk néhány fotót.








II.  Rákóczi Ferenc lovas szobra

  Az 1935-ös évre esett a fejedelem halálának kétszázadik évfordulója. Ezen alkalomból határozta el az akkori kormányzat, hogy II. Rákóczi Ferenc emlékének szobrot állít a Kossuth téren. A Rákóczi halálának évfordulójára meghirdetett országos megemlékezések és emlékműállítások az akkoriban egyre erősödő német orientációval szemben is lehetőséget adtak bizonyos oppozícióra, mely igazán csak a szavak szintjén érvényesült.
A Kossuth-téri emlékművet, a kor egyik hivatalos emlékműszobrászának, Pásztor Jánosnak az alkotását végül két évvel később, 1937-ben avatták fel. Az ünnepélyes leleplezésről az akkori filmhíradó is tudósított.

  A Horthy-korszak hivatalos művészetszemléletében már a kezdetekkor kifejezésre jutott az a szándék, amely a megcsonkított ország nyomasztó realitásával szemben a történelmi Magyarország nagyságát próbálta meglehetősen anakronisztikus módon hangsúlyozni. Külsőségeiben ez a szándék látványosan az építészetben és a szobrászatban érhető tetten, amely előszeretettel alkalmazta a neobarokk stílusjegyeket. Pásztor János szobra is ide sorolható, melynek célja nyilvánvalóan a politikai reprezentáció és az Országház historizáló jellegével való harmónia, valamint a fejedelem korára való utalás volt. A svéd gránitból készült talapzatot Györgyi Dénes építőművész tervezte, aki többek között a debreceni Déri Múzeum tervezőjeként lehet ismerős.


Nagyatádi Szabó István



  Nagyatádi Szabó István az 1910-es, 20-as évek egyik legnépszerűbb kisgazda politikusa volt, aki a második Friedrich-kormánytól egészen gróf Bethlen István miniszterelnökségéig valamennyi kormányban betöltötte a közélelmezésügyi, vagy  a földművelésügyi miniszteri posztot. Nevéhez köthető többek között az Alföld fásítási programja, mezőgazdasági iskolák és szövetkezetek létrejötte. Minisztersége alatt a  nagybirtokos réteg számára is elfogadható földreform híve volt. 1924-ben eltávolodva a politikától, szülőfalujában hunyt el, a dunántúli Erdőcsokonyán.

  Szentgyörgyi István alkotását 1932-ben, Nagyatádi egykori kisgazda párttársa, Gömbös Gyula jelenlétében leplezték le a Földművelésügyi Minisztérium jobb szárnya előtti területen. Noha a Rákóczi-szobor mellet ez a másik Kossuth téri emlékmű, amely fennmaradt a Horthy-korszakból, de a szobrot 1949-ben eltávolították, hogy különféle raktárakban vészelje át a mozgalmi évtizedeket. Az újraállításra 1990-ben került sor a Fővárosi Önkormányzat kezdeményezésére. Talapzatán eredetileg egy dombormű is volt, amely Bethlen és Nagyatádi kézfogását ábrázolta, de ez a dombormű a szobor eltávolítása után elveszett és soha nem került elő.

  Szemben Rákóczi egyértelműen reprezentációs célokat szolgáló neobarokk emlékművével, Nagyatádi Szabó István szobrának stílusa inkább a két háború között szintén jellemző neoklasszicizmus jegyeit mutatja. Persze a neobarokk nem volt egyeduralkodó a hivatalos művészetpolitikában, hiszen gróf Klebelsberg Kunó kultuszminisztersége idején, a Római Magyar Akadémián folyó ösztöndíjprogramnak köszönhetően az itáliai novocento hatása is érvényesült, így a klasszicizáló szemlélet mellet a korszak legjobb modernista művészeti törekvései is megjelentek Magyarországon, amit a hivatalos kultúrpolitika is időnként magáévá tett s ezt számtalan korai modern középület a mai napig bizonyít.

József Attila



  Marton László József Attila-szobrát 1980-ban avatták fel az Országház déli szárnya előtti területen a Fővárosi Tanács kezdeményezésére. A szobor pontosan azon a helyen található, ahol a Zala György által készített, 1906-ban Ferenc József jelenlétében leleplezett  Andrássy-szobor állt.  Jelentős magyar miniszterelnökünk, majd 1871-től a dualista állam közös külügyminiszterének meglehetősen heroizáló szobrát 1945-ben távolították el a térről a Kossuth híd megépítésére hivatkozva.

  Marton László szobrát József Attila A Dunánál című programverse ihlette. A szobrász életművére  általánosságban a biztonsági játék jellemző, amely a különösebb formai merészségek, illetve a gondolatiság helyett inkább a közérthetőségre helyezi a hangsúlyt, népszerűvé és könnyen megérthetővé téve szobrászatát az emberek számára. Marton gyakran zsánerszerű, giccsbe hajló szobrai ma is meghatározzák Budapest köztéri arculatát, de plasztikai szempontból, expressziv és deheroizáló jellegével talán a József Attila-szobor az egyik legjobb munkája.  


Károlyi Mihály







  Azon a helyszínen, ahol ma a Varga Imre által mintázott és 1975-ben a Fővárosi Tanács kezdeményezésére felállított Károlyi-szobor található, 1934-ben avatták fel Zala György alkotását, gróf Tisza István szobrát. Az emlékmű már a maga korában is meglehetősen túldimenzionált és anakronisztikus műnek számított, amely a visszafogott formai és szellemi utalások helyett teljesen direkt és XIX. századi historizáló módon, teátrális eszközökkel utalt Tisza életművére. A kompozíciót a háború utáni első szobordöntések során azonnal eltávolították.

  Érdemes elolvasni a Tisza István Baráti Társaság felhívását, mely kezdeményezi a szobor főalakjának újbóli felállítását, lehetőleg a parlament környékén. A kezdeményezést azért is tartom példaértékűnek, mert nem kívánja egy újabb szobordöntés -jelesül a Károlyi-szobor eltávolítása- által a területet visszafoglalni, megelégszik az Országház környékén más  helyszínnel is. Továbbá nem az esztétikai okok miatt sok szempontból problematikus teljes emlékművet, hanem csak a főalakot kívánja visszaállítani.

  De térjünk vissza a Károlyi-szoborra. Varga Imre munkája az egykori első magyar népköztársaság elnökét ábrázolja idős korában, az Országház neogót kapubélleteit szimbolizáló plasztikai formák társaságában. Azt az idős Károlyit láthatjuk, akitől kommunista szimpátiája, majd a Rákosi-rezsimmel való együttműködése miatt még a polgári radikális Jászi Oszkár is eltávolodott az emigrációban. Azt az idős Károlyit láthatjuk, aki párizsi magyar követként csak Rajk Lászlóék letartóztatása  után mondott le posztjáról és vonult ismét, immár végleg emigrációba.

  Noha nem vagyok a feltétlen szobordöntögetések híve, azonban úgy gondolom, hogy Sigmund Freud naplóbejegyzése alapján a legbutább magyar grófnak tartott politikus szobrának Parlament melletti jelenléte igazából önmagunk arculcsapásaként is értelmezhető. De abban is biztos vagyok, hogy Kövér László javaslata egy Kéthly Anna-szobor e helyen történő felállításáról, inkább vall politikai cinizmusra, mintsem arról az őszinte szándékról, hogy végre egy tisztességes szocdem vezetőnek is szobra álljon Budapesten. Igen álljon, de ne ezen az áron!

  A kérdés most nyitva van, személyes véleményem szerint a Károlyi-szobrot méltó módon áthelyezhetnénk azoknak az egykor Károlyi által elkártyázott s ezért jelzáloggal terhelt birtoktesteknek az egyikére, ahol annak idején a gróf úr a külföldi és a hazai sajtó jelenlétében a progresszió nevében nagy lelkesen földet osztott.


1956-os emlékhely



  Az 1956. október 25-i Kossuth téri sortűz áldozatainak állít emléket a Rákóczi szobor közelében található jelképes síremlék, melyet 1991-ben, Makovecz Imre tervei alapján állítottak fel a Magyar Politikai Foglyok Szövetségének kezdeményezésére. Ez az emlékhely leginkább a csöndes és bensőséges megemlékezések helyszíne, így igazából nem része a hírértékű politikai eseményeknek, egy esetet leszámítva. 2006 októberében Fónay Jenőék szokásos koszorúzását megtiltotta a rendőrség az akkor kordonokkal elzárt területen.


A forradalom lángja





  Lugossy Mária szobrát a forradalom negyvenedik évfordulóján, 1996-ban avatták fel az országzászló közelében. Az emlékműállítást az akkori köztársasági elnök, Göncz Árpád kezdeményezte, mely közadakozásból valósult meg.

  A fekete gránitból készült hasábforma megtörő csúcsa lágnyelvet szimbolizál, ahol egész évben örökláng ég. Minden év október 22-én, a forradalom évfordulójának előestéjén a láng intenzívebben lobog, majd november 4-én kialszik. Talán az ideológiai szándékokat mellőző minimalista plasztikai megvalósításnak köszönhetően ez az emlékmű soha nem váltott ki különösebb vitát, így az elmúlt másfél évtized során jelenlétét és a körülötte kialakult szokásokat befogadta és megemlékezéseinek fontos részévé tette a társadalom.


Az 1956. október 25-i sortűz áldozatainak emlékjele



  2001-ben a  túlélők állíttatták az 1956-os parlamenti sortűz áldozatainak emlékjelét a Földművelésügyi Minisztérium épületének árkádjai alá. Kampfl József szobrászművész és Callmeyer Ferenc építészmérnök közös munkája a Kossuth téri sortűz kereszttüzében elhunyt áldozatoknak állít emléket. Az embereken áthatoló, majd a minisztérium árkádfalaiba fúródó gyilkos lövedékek véletlenszerű tömegét bronzból öntött golyók szimbolizálják, egészen megrendítő módon.

  Meg merem kockáztatni, hogy ez az emlékjel mind esztétikai, mind erkölcsi értelemben az egyik legtisztább 56-os emlékmű, melyet a rendszerváltás óta budapesti közterületen felállítottak. Ez az alkotás érezhetően nem politikai megrendelésre készült: nem tolakodik, nem heroizál, nem használ direkt és teátrális formai jegyeket, hanem sokkal inkább megállásra késztet és csendesen emlékezteti az erre tévedő járókelőt.












   Nagy Imre-emlékmű





  A Kossuth tér közvetlen szomszédságában, a Vértanúk terén leplezték le 1996-ban Varga Tamás szobrászművész  Nagy Imre-emlékművét. Az egykori miniszterelnök életnagyságú bronz alakja egy hídon állva tekint az Országház irányába. A kompozíció közhelyes szimbólumrendszere a híd közepére helyezi Nagy Imrét, aki a két parttól egyenlő távolságra áll. A már önmagában is hamis történelmi képzavart csak érzelgősségben képes fokozni a miniszterelnök Parlament felé fordított tekintete. A szobrász egyébként semmiben sem cáfolja meg édesapja -Varga Imre- legszebb kádárkori szobormegrendeléseinek esztétikai és eszmei örökségét.

  A Horn-kormány idején felállított emlékmű az évek során a balliberális politikai oldal egyik legfontosabb szakrális terévé vált, talán csak a közelben működő házasságkötö terem klientúrája veszi sűrübben igénybe a monumentumot, bizonyos emlékfotózások céljából.
Azért a tér XX. századi névváltozásai is jól jellemzik a politikai térfoglalások gyakorlatát. A helyszín 1936-ban kapta a Vértanúk tere elnevezést, mellyel az akkori rendszer a proletárdiktatúra áldozatainak kívánt emléket állítani. 1945-ben a teret Ságvári Endréről nevezték el, hogy aztán 1990-ben visszakapja régi nevét. Igaz, 1996-tól egy csapásra már másokra, Nagy Imrére és mártírtársaira utal az elnevezés. És ehhez egy újabb névcserére sem volt szükség.


Kovács Béla





   2002. február 25-én, a kommunista diktatúrák áldozatainak első emléknapján avatták fel Kligl Sándor szobrászművész Kovács Béla-szobrát az egykori Miniszterelnöki Hivatal előtti téren. Mint köztudott, az első polgári kormány Kovács Béla  kisgazdapárti főtitkár és parlamenti képviselő szovjetek általi elhurcolásának időpontját jelölte meg az emléknap dátumaként.

  Maga az emlékmű emblematikus darabja az 1998-2002 közötti időszak politikai szándékú szoborállítási gyakorlatának. Éppen ezért ne menjünk el szó nélkül a súlyos esztétikai problémák mellett, amelyek nem csak itt, de az ország más pontjain is gyakran sújtották azokban az években köztereink arculatát.

  Már az emlékmű egészét nézve feltűnik a zűrzavaros posztamens, amelyen gyakorlatilag elsikkad Kovács Béla igen gyengére sikerült egész alakos bronz szobra. Kisebb nyomozást vett igénybe, mire megfejtettem a talapzatot alkotó gerendák és drapériák együttesének nehezen kibogozható szimbólumrendszerét, melyek a művész szándékai szerint a gulagok barakképületeinek ácsolatait, valamint egy szónoki emelvény architektúráját idézik. Így már világossá vált, hogy a Melocco-szobrok gyenge plasztikai utánérzéseként is értelmezhető posztamens kettő az egyben próbál direkt utalásokat tenni a háború utáni évek politikai kulisszáira és a gulág táborok formai jegyeire, ijesztően ízléstelen módon.


Bibó István



   Legyen az bármilyen meglepő, a Széchenyi rakpart itt látható felhajtójánál egy félkarú Bibó-büsztöt, a főváros első Bibó István szobrát rejtették el a  2005-ös év során. A Széri-Varga Géza által készített és mészkő posztamensre helyezett bronz plasztikát maga Gyurcsány Ferenc, valamint két cikluson át regnáló köztársasági elnökünk, Göncz Árpád avatta fel, ünnepélyes keretek között.

  Mostani szoborgyüjteményem utolsó darabjával már kilépünk a Kossuth-térről, de egy búcsúpillantás erejég még látni fogjuk az Országházat, amiben nem lesz túl sok köszönet, tekintettel a félkarú büszt ijesztő, zombikus látványára. Persze a szobor felállítására kijelölt helyszín már önmagában katasztrofális: alulról a rakpart forgalma és az onnan felhajtó autók tömege, valamint egy bicikliút szinte teljesen elzárja a járókelők elől. Nincs is ezen mit csodálkozni, hiszen Bibó István első budapesti szobra és az itt zajló happeningek leginkább Gyurcsány Ferenc legitimációs szándékaihoz szolgáltattak meglehetősen fonnyadt kulisszát.










Epilóg - a magyar emlékműszobrászat rövid története

   A XIX. századi magyarországi emlékműszobrászat első jellegzetes darabja a budai Várnegyedben 1852-ben felállított Hentzi-emlékmű volt, mely a Budát Görgey ellen védő és az ostrom során halálos sebet kapó, valamint Pestet teljesen értelmetlenül lövető Heinrich Hentzi, császári tábornoknak állított emléket. A Bach-rendszer egyik emblematikus jelképének is tekinthető emlékművet soha nem fogadta el a pest-budai polgárság, de eltávolításáig egészen 1899-ig kellet várni, amikor a Hűvösvölgybe szállították. Az emlékmű itt semmisült meg, a proletárdiktatúra idején.

   1860. április 10-én, gróf Széchenyi István halála után két nappal egy akadémiai ülésen elvi határozat születik a gróf emlékének állító szobor szükségességéről. Egy évre rá megalakul egy szoborbizottság, majd hosszú, több fordulós pályázat után 1867-ben Engel József szobrászművész személyében győztest hirdetnek. A Lánchíd és az Akadémia szomszédságában álló szobor leleplezéséig végül 1880-ig kell várni, hiszen a szobrász plasztikai, illetve műfaji előkép hiányában meglévő szakmai járatlansága, valamint a szoborbizottság, a politikusok és a városi vezetők  egymásnak is ellentmondó esztétikai és elvi vitái a végtelenségig kitolják a szobor felállításának időpontját. Végül Széchenyi emlékműve mégis elkészül és közmegelégedésre a mai napig eredeti helyén áll.

  A kiegyezés utáni időszakról általánosságban elmondható, hogy a magyar emlékműszobrászat legtermékenyebb évtizedeit jelenti, természetesen igen változatos minőségben. Ezzel kapcsolatban Fülep Lajos, a historizmus egyik legnagyobb kritikusa írja le 1918-ban a Nyugatban a következőket: „Aki itt még disztingválni akar régibb és újabb, akadémikus és naturalisztikus, francia és német hatás, barokk és modern stílus között, lelke rajta. Nekünk ezekhez a disztinkciókhoz és ehhez a szobrászathoz tulajdonképpen semmi közünk. A politika vagy a tömeg-sznobizmus  szolgálatában állott és közben elfelejtette vagy soha meg sem ismerte a művészi feladatokat.”  Érdekes, bár semmiképpen nem meglepő, hogy a gondolatmenet ma is tökéletesen érvényes.

   1918 őszétől újabb attitüddel gazdagodik a magyar emlékműszobrászat históriája: elérkezik a szobordöntögetések és megsemmisítések korszaka, mely egyfajta baloldali, netán progresszív hagyományként értelmezve végigkíséri XX. századunk történelmét. Igaz, amolyan reakciós cselekedetként sem 1956-ban, sem 1990 környékén nem marad el a válaszlépés. A Tanácsköztársaság ideje még kevésnek bizonyult az új és tartós proletár emlékművek létrehozásához, így az egyik legismertebb momentum a Hősök terén álló emlékmű vörös posztóval történő bevonása és egy gipszből készült Marx-szobor felállítása volt.

  Az emlékműszobrászat terén a Horthy-korszak első évtizede főként az irredenta emlékművek és a világháború hősi halottainak emlékére állított alkotásokban érhető leginkább tetten. Programadó emlékműnek tekinthető a budapesti Szabadság téren 1921-ben felállított négy szobor, amely a Felvidéket (Észak), a Délvidéket (Dél), az Alpokalját (Nyugat) és Erdélyt (Kelet) szimbolizálta. 1928-ban egészült ki a tér az Ereklyés Országzászlóval, melyet 1945-ben az elsők között távolított el a szovjet hadsereg, hogy pillanatok alatt a helyére állítsa a ma is itt álló emlékművet.

  A 30-as évektől egyre gyakrabban készülnek szobrok a korszak élő, vagy éppen elhunyt politikusairól és közéleti személyiségeiről, valamint a magyar történelem emblematikus alakjairól. Korábban már említettük, hogy a két háború közötti emlékműszobrászat egészét  meghatározta a neobarokk és az olasz novocento hatása, melyek között egyaránt találhatók rémisztően retrográd és kimondottan időtálló alkotások is. Utóbbira jó példa Pátzay Pál 1939-ben Székesfehérváron felállított 10-es huszárok emlékműve, mely a limanowai ütközetre emlékeztet.

  1945 után újra beköszöntött a szobordöntések és a megsemmisítések időszaka és a kimondottan jól képzett magyar emlékműszobrász szakma jelentős része egyik napról a másikra sztálinista szobrokat kezdett készíteni. A korszak leghírhedtebb emlékműve Mikus Sándor Sztálin-szobra volt, melyhez a bronz beszerzését ledöntött emlékművekből, többek között a beolvasztott Andrássy-, Tisza- és Görgey-szobrokból oldották meg. A Sztálin-szobor nem csak a Rákosi-kor szimbóluma, de későbbi ledöntése és végighurcolása fél Budapesten, az 1956-os forradalom egyik fontos jelképévé vált.

   A Kádár-kor emlékműszobrászata már nagyon szerteágazó, úgyhogy erre most nem térünk ki részletesen. A hatvanas évektől például megjelennek városaink és falvaink terein a különféle felszabadulási emlékművek, melyeket többnyire galambogat eregető, meglehetősen maszkulin alkatú asszonyok testesítenek meg. Különféle évfordulókon tanácsköztársasági emlékműveket is állítanak, hogy a folyamatosan leleplezett Marx-szobrokról és emléktáblákról ne is beszéljünk. A saját lövészeik által agyonlőtt szovjet parlamenterek -Steinmetz és Osztapenko kapitányok- szobrainak felállítása Budapest határában már a tragikomikum határát súrolták a maguk idejében is. Közben persze az underground képzőművészet is reagál a történésekre és kinevezi az utcakövet kvázi emlékműnek, hiszen köztudott: az utcakő a proletariátus fegyvere.

  És lassan eljutunk a kilencvenes évekhez, mely évek teljesen új fejezetet nyitnak a magyar emlékműállítás történetében. Ekkor megint döntik a szobrokat, de ezek a szobrok már többnyire szoborparkokba kerülnek és kiállítási installációk részévé válnak főként azért, hogy figyelmeztessenek és emlékeztessenek. Mindeközben az új időszak nyitányaként köztereinken teljesen új emlékművek jelennek meg, vagy régiek kerülnek elő a raktárakból, hogy visszavegyék eredeti helyüket. De akadnak olyan emlékművek is, melyeket bármennyire szeretne messze látni az ember, mégis itt vannak közöttünk. A köztéri emlékműállítás gyakorlata hosszú évtizedek múltán újra a napi politikai közbeszéd részévé válik és akár vérre menő vitákat és utcai harcokat is eredményezhet.

  A következő hónapokban az elmúlt húsz év emlékműállításainak gyakorlatát fogjuk megvizsgálni különféle szempontok alapján.