Sikerül-e vajon Hoffman Rózsának pénz nélkül javítani a köz- és felsőfokú oktatást? Nyilvánvaló az államtitkár asszony nyilatkozataiból, hogy a közoktatásban jártasabb, ezért a felsőoktatásról nem is halljuk nyilatkozni.
A magyar oktatásügy legfőbb problémája az egalitárius szemléletben van. Ez az egyenlőségre való törekvés ugyanis nem egy magasabb, hanem egy folyamatosan süllyedő küszöb kijelölését jelenti, vagyis az esélyegyenlőséget tulajdonképpen az egyenlő esélytelenségben teremti meg. A középfokú képzést ez a törekvés harapófogóba zárta, két felől kényszeríti alkalmazkodásra. Egyrészt a felsőoktatás „kitárt kapuk” elvének és gyakorlatának köszönhetően az érettségiző diákokat sem a felvételi követelmény, sem BA/BSc képzésben elvártak nem ösztönzik komolyabb teljesítményre. Másrészt pedig az alapfokú oktatás színvonalának zuhanása következtében a diákok minimális tudással és motiválatlanul érkeznek meg a középiskolába. E két jelenség hatására a középfokú oktatás színvonala is tragikusan zuhan, ez természetesen visszahat az alap- és a felsőoktatásra. A helyzet elkeserítő.
Hoffman Rózsa első nyilatkozatainak egyikében leszögezte, hogy változtatásokra készül, de emellé plusz pénzt nem tud rendelni. Legfőbb bejelenteni valója az volt, hogy visszaállítják az osztályzást a 2. évben. Mintha gyöngyöt szórt volna a kiéhezett közoktatás elé korpa helyett. Később természetesen egyéb változtatásokról is beszélt. Ezek az ígéretek tetszetősen hangzanak, kérdés, hogy nem gyökeres változtatásokra lenne-e szükség a toldozgatás-foltozgatás helyett?
A liberális oktatáspolitika bűvszava a demokratizmus lett. Ebben az elképzelésben a demokratikus iskolarendszer mint egy hatalmas malom jelent meg, amibe a búzát és ocsút egyaránt be kell ömleszteni, és ezt az egyenlőség és az igazságosság malomkövei egyneművé őrlik. De arról, hogy mi az igazságosság és egyenlőség, nem tudnak számot adni. Egyenlőségnek az emberek azt gondolják, hogy az az, amikor senki nem különb náluk, senki nem áll előttük a rangsorban (töröljük el az osztályzatokat, mert az besorol!), igazságosság pedig az, ami nekik akkor és ott jó. Az iskola pedig nem ilyen hely hagyományosan. A tanítás hierarchikus kapcsolaton alapszik, a tekintélyen. Azon, hogy aki tudást ad át, annak tekintélyét – legalább tudásbeli elsőbbségét - a tudást befogadó elismeri, elfogadja. Ezzel ellentétes az a törekvés, ami a tanárt megfosztja ettől, azt sugallja, hogy semmivel sem különb, mint a tanítvány.
A legfontosabbnak az elkülönítés erősítését tartom az oktatásban. És nem csak, sőt elsősorban nem a cigány – nem cigány problémára utalok, ez csak a kezdet volt. Később az egyenlőség darálójába kerültek az általános, majd a középiskolák is. A gimnáziumok körzetesítésével, illetve a központi kompetencia alapú felvételivel megindult az elit gimnáziumok felszámolása. Ez a felvételi ugyanis nem a megszerzett tudást méri, hanem szövegértési és alapvető matematikai készséget. Nem a dágványban kell egyenlővé tenni az embereket. Nem a – különböző okok miatt – jó/jobb képességű diákokat kell visszafogni. Bár a közfelfogás igazságtalanságot kiált, bűn a tehetségeseket a tehetségtelenek közé szorítani. Az egalitáriusok nem tudnak megbékélni a természetből fakadó egyenlőtlenséggel. De ki akar olyan igazságot, amikor néhány féllábú lelki nyugalma érdekében – lám, mindenki féllábú, nem csak én! - a kétlábúaknak is amputálják a lábát?
Az elmúlt években a reformok tömege a kompetencia fejlesztésre irányult. Az iskola közben elvesztette legfontosabb feladatait: a tudásátadást és a jellemformálást. A mai magyar oktatásban a diákok tudatlanok maradnak és képtelenek maguk elé tűzött célok érdekében önkorlátozásra, erőfeszítésre. Hamis képet alkotnak saját képességeikről, lehetőségeikről és a körülöttük lévő világról. Ezeket szinte helyrehozhatatlan károsodásoknak gondolom.
Megfosztották ezeket a diákokat a felelősségvállalás, és ezzel együtt a felnőtté válás képességétől. Az elmúlt évek oktatáspolitikájának ez az egyik legsúlyosabb következménye.