Hivatalosan is bejelentették, feloszlik a Kispál. A hír biztosan könnyeket fakaszt a IV. A osztályban, ám ha a kövérkés, csúnyuló emberek rezignált távolságtartásával szemléljük az esetet, akkor azt kell mondjuk, nincs nagy baj. Mert a Kispál és a Borz igazából Lovasi András. Aki ezt vitatja, annak kár tovább olvasni a posztot. Érteni éppen értettem kortársaim nyafogását, hogy az ős-Ricse volt az igazi Lugosi Lászlóval, meg tudja tököm miféle figurákkal, csak nem fogadom el, mert a Ricse meg mindig Nagy Feró volt. Ebből pedig egyenesen következik, hogy a Beatricét nem azért nem hallgatom mostanság, mert a kisebb Nagy dobol benne. Az elöl terpesztő mikrofonos emberek kifáradását ugyanis húsz év viszonylatában sorsszerűnek tartom, a Kossuth-díjat pedig annak elismerésének, hogy ő a jelentős igénybevétel ellenére sem konyult le, csak a mögötte állók.

  (1990 körül a Nevkóban mutatott először gyengét az asszisztencia. Igaz, akkor csak a szó fizikai értelmében, állítólag Bräutigam karja beállt, és le kellett nyomnia pár fekvőtámaszt, hogy folytatni tudja a bazseválást – mellékszál.)

  A Kiscsillag jelentkezésekor már erőteljesebb produkciót láthattak a rajongó gyerekek, mint az azt megelőző Kispál koncerteken, így aki nem foglya önnön fiatalságának, az nem esik kétségbe. Lovasi András ugyanis olyan invenciózus alakja a magyar zenei életnek, aki számos jelét adta már megújulási képességének. Ha pedig már ő is csak legyint a Kispál és a Borzra, akkor biztosak lehetünk aban, hogy ennek tényleg annyi.

  Ne sírjatok srácok, LÉGYSZÍVES!