Olyan, mintha mindig itt lett volna. A mai napig itt ugrál körülöttünk egy eszdéeszes dogma, bosszant, idegesít, ideje agyoncsapni.
Magyarázatot igényel. Túlságosan kézenfekvőnek kezelték, sulykolták, ha kellett, egyszerre százan kiabálták: az állam rossz tulajdonos. Megpróbálok a végére járni, bár az idők folyamán annyi képzettársítás, másodlagos, sokadlagos jelentésréteg társult hozzá, hogy nagyon nehéz rendet tenni ez ügyben.
Volt egy széles társadalmi diskurzus a '80-as évek második felében. Az egész ország szembesült már azzal, hogy milyen életmódbeli különbség van Nyugat-Európa és a szocialista tömb között, mindenki látta a különbséget a két világ termékeinek színvonala közt, és különböző szintű ismereteinket továbbgondolva következtetéseket tettünk a termelés eltérő színvonalának okait keresendő. A diskurzus nem volt egészen hivatalos, de szinte mindenkinek volt véleménye. A gyárban dolgozó szakmunkás, könyvelő, mérnök, de még a kényszerpályákat igazán jól látó, bár hivatalból rendszerbarát igazgató is tudta, hogy a kötelező magyarázatok bizony nem stimmelnek. Mindenki látta, hogy a kézivezérléses, hivatalok által azonosított szükségletekre termelő, a teljes foglalkoztatás kényszereivel terhelt szocialista vállalatok siralmas teljesítményt nyújtanak a nyugati cégekhez képest.
Ami keveset az ország a piaci világról tudott, annak alapján megjelent a kapitalista Tulajdonos képe, aki saját érdekeivel összhangban megszünteti az ésszerűtlenségeket és üzletileg sikeres vállalatot hoz létre. Jó gondolatmenet volt ez, elvezetett odáig, hogy nagyjából mindenki belátta, a piac szabályzó hatása nélküli, tervgazdasági irányítás alatt álló cégek életképtelenek. Ezen gondolatmenet végén született az a leegyszerűsített megállapítás, hogy az állam rossz tulajdonos. Mielőtt azonban ezt a mondatot bármikor is kimondjuk, hozzá kell tegyünk néhány kiegészítést.
- Az eredeti diskurzus piacra termelő cégekre vonatkozott. Nem közszolgáltatókra, nem középületek és létesítmények kezelőire, nem társadalmi transzferek elosztó szervezeteire.
- Az állam - tulajdonos szembeállítás a tervgazdaság szocialista államára és egy elméleti magántulajdonosra vonatkozott, aki egyben menedzser is, és saját érdekeivel összhangban hoz olyan döntéseket, amelyek ésszerű gazdálkodáshoz, jó termékhez és egészséges, fenntartható működéshez vezetnek.
- A gondolatmenet a szocialista nagyvállalatra vonatkozott, senki nem foglalkozott akkor azzal a kérdéssel, hogy a közösségi tulajdonlás mindenféle formája elvetendő-e.
A személyes tulajdonosra vonatkozó feltételezés ma már a nyugati államokban is ritkán valósul meg olyan tisztán, ahogy akkoriban ezt gondoltuk. A tulajdonviszonyok - különösen nagy cégeknél - általában rendkívül bonyolultak és szövevényesek. Egy cég tulajdonosi struktúrájában megjelenő döntéshozók gyakran nem is rendelkeznek olyan személyes tulajdonnal, amelynek megóvása elsődleges motiváció lenne a döntéshozatalban. A Tulajdonos az eredeti gondolatsor szerint csupán absztrakció, a piaci működés allegóriája. A társadalmi diskurzus végén megszületett a megállapítás, amely szocialista gazdálkodás elvetésével a rendszerváltás legitimációs alapját jelentette, és amely ebben a leegyszerűsített mondatban kristályosodott ki: az állam rossz tulajdonos. Meglehetős egyetértés volt ebben, melynek alapjául a nyugati és hazai életszínvonal összevetése szolgált. Lett is kiábrándulás, amikor a gazdasági szerkezet megváltozásával nem jött el azonnal a jólét, de ez a történet másik szála, amelynek elemzésére most nem vállalkozhatunk.
Az ún. független értelmiség felkapta a mondatot: az állam rossz tulajdonos. Felhasználva a konszenzust, ami valamikor a közösen tett megállapítás mögött állt, fenti mondattal lőtt mindenre, ami céljaival ellentétes volt, fenti mondattal ütlegelte az akaratával ellenszegülőket, olyan jelentéseket adva egy sokféleképpen magyarázható mondatnak, amiről az eredeti gondolatmenet nem szólt.
Az érv előkerült úton-útfélen. Ha állami céget kellett a költségvetés helyrebillentésére eladni, akkor az privatizációnak neveztetett, és azért volt rá szükség, mert az állam rossz tulajdonos. Az új tulajdonos magántulajdonosnak neveztetett, lett légyen bármilyen összetételű a tulajdonosi struktúra. Amikor az élet úgy hozta, hogy el kellett adni egy közszolgáltatást végző állami cég tulajdonában lévő ingatlant, hogy helyette jelentős díjért másikat béreljünk, az ok nem volt más, mint hogy az állami cég nem képes a megfelelő vagyonkezelésre. Ha elképesztőnél elképesztőbb ötletek kerültek elő a társadalmi transzferek üzleti szereplőkhöz irányítására, az csak amiatt volt, mert az állam nem képes a megfelelő működés biztosítására. Ha egy önkormányzati cégnél tűrhetetlen visszaélések sorára derült fény, az rendszerszintű problémát jelzett, aminek végső oka, ahogy az újra és újra előkerült, hogy az állam és az önkormányzat rossz tulajdonos.
Pedig egy külföldi cég tulajdonosainak sincs más feladata a menedzsment irányítására, mint az államnak vagy önkormányzatnak. Üzleti tervet kell készíttetni, amelyeket össze kell vetni a tulajdonosok kívánságaival és elképzeléseivel, és a terv teljesülését ellenőrizni, amire nemcsak az évenkénti mérlegadatok átvizsgálásakor, hanem egy megfelelő controlling rendszer használatával akár folyamatosan is lehetőség nyílik.
Nem arról van szó, hogy papírzsebkendőt, zsebrádiót, tésztaszűrőt és ragasztószalagot gyártsunk állami vállalatoknál. De vannak az életnek olyan feladatai, ahol a közösségi üzemeltetés igenis megfontolandó. Erről vitákat kell folytani, érveket és értékválasztásokat ütköztetve egymáshoz. Ettől a párbeszédtől vette el a levegőt az ún. független értelmiség azzal, hogy egy furkósbotként használt megállapítással agyonvert mindenkit, aki az üzleti szereplőt az élet minden pontjára dogma bármely speciális fogalmazását meg merte kérdőjelezni. Olyan megállapítást használt ehhez, amelyet egész egyszerűen leválasztott a társadalmi közmegegyezésről, és önkényes értelmezéssel kezdett használni, visszaélve azokkal az asszociációkkal, amelyek az egykori közös diskurzushoz kötődnek.
A független értelmiség, és pártja, az SZDSZ működésének siralmas mérlegéhez soroljuk hozzá ezt a történetet is.
