Vasárnap meghalt az apám. Skrabski Árpád. Évek óta beteg volt. Álmodtam már azt, hogy meghalt és nekrológot akartam írni róla, de annyi mindennel foglalkozott, hogy nem tudtam összeszedni.
Nehéz írnom egy ennyire fájdalmas és személyes témáról, de az apám a mai magyar társadalomnak megbecsült tagja volt. Az Apor Vilmos Katolikus Főiskola egyetemi tanára, kutató, mérnök-szociológus, édesanyámmal együtt öt könyvet írtak és róla is megjelent egy kötet. Ezért úgy gondolom, hogy írni kell róla és nekem kell írnom róla.
Apukám meg akarta váltani a világot. Tizenévesen lópokrócba burkolódzva megírta az elveit. Anyukámat, Kopp Máriát is azzal hódította meg, hogy egyedül ő tudott válaszolni a világnézeti kérdéseire és kételyeire. Egy földalatti katolikus kisközösség tagja volt, amit annyira titkolt, hogy a szüleinek se beszélt róla. Az apja azt hitte, hogy valami titkos politikai szervezet tagja, de nem tiltotta el, inkább büszke volt a fiára. Közben pedig csak kirándultak, vitatkoztak és imádkoztak Szűcs Laci, az egyik legeredményesebb feltaláló mérnök vezetésével.
Filozófus akart lenni, de akkoriban az egyetemen nem tanítottak valódi filozófiát. Különben is a tomista filozófia érdekelte leginkább. Így végül számítógépes mérnökként diplomázott, és ez erős mérnök öntudatot adott neki -, úgy gondolta, hogy holmi bölcsészek nem tudnak rendszerszemléletben gondolkodni.
Apukám Lántzky Aranka és Skrabski Árpád házasságából született. Édesanyjának a családdal együtt gyerekként el kellett menekülnie Erdélyből, ahol Szentkeresztbányán vasbányájuk és vasgyáruk volt. Egész Magyarország legjobb vasércét ott bányászták. Nagyapám pedig repülőgépmérnök volt a Weiss Manfréd repülőgépgyárban. Századosi rangot kapott, de nem volt aktív katona, a repülőgépek gyártását ellenőrizte. A háború után elvesztette a fél lábát, de ugyanolyan aktív maradt, mint előtte. Sajnos őt már nem ismertem, mert születésem előtt meghalt.
Apukám tehát mérnökként az első nagy számítóközpontok egyikének lett a műszaki vezetője, hatalmas számítógéptermeken uralkodott, amikor anyukámmal együtt a magyar lelkiállapot kutatásába fogtak. Már egyetemistaként elhatározták, hogy együtt szeretnének dolgozni. Igy össze tudták kötni kettős tudásukat, hiszen esténként az apukám számítógépén készítették el a felmérések elemzéseit. A magyar lelkiállapot első országos reprezentatív felmérését még a rendszerváltás előtt készítették el és ezt követéses vizsgálatokkal hétévente megismételték. Eredményeiket először a Magyar lelkiállapot című könyvben és sok tudományos cikkben publikálták.
A rendszerváltás után az apám meg akarta menteni a magyar egészségügyet és egészségbiztosítást, francia mintára erős, a tagok tulajdonlásával létrehozott önkéntes egészség- és nyugdíjpénztárakat szervezett. Az volt a célja, hogy ezek a civil szervezetek erős társadalmi lobbierővel bírjanak, mint Franciaországban. Így lett az Önkéntes Nyugdíjpénztárakat Támogató Egyesület, majd a Pénztár Szövetség alapító elnöke. Folyamatosan lobbizott azért, hogy a Világbank ne tudja tönkretenni a magyar egészségügyet és ne kezdődjön olyan agresszív privatizáció ezen a területen, mint amilyen Dél-Amerikában történt. Ehhez a harcához angol képviselők, amerikai professzorok támogatását is megszerezte, minden párt szakértőivel tárgyalt, törvénytervezeteket dolgozott ki, részt vett az egészségügyi kerekasztal újraszervezésében.
Az elmúlt években az oktatás kötötte le leginkább. A rendszerváltás után, 1990-ben a lakásunkon alakult meg a Katolikus Egyetemi Alapítvány, aminek egy ideig elnöke is volt. Ez az Alapítvány hozta létre a mai Pázmány Péter Katolikus Egyetemet. Részletes szociológiai és közhasznú menedzsment tantervet dolgozott ki, amit azután az Apor Vilmos Katolikus Főiskolán oktatott. Az ő javaslatára nevezték el a főiskolát Apor Vilmos vértanú püspökről. Még idén november elején is, betegségével dacolva hatórás előadást tartott Vácon a szociálpedagógus hallgatóknak. Kedvenc tantárgya a házasságszociológia volt, a fiataloknak be akarta mutatni, hogy a jó emberi kapcsolatok, különösen a jó házasság mennyire fontosak a boldogsághoz, és ezt hogyan lehet elérni a mai magyar társdadalomban is. Ezeket a gondolatokat teljes vehemenciával megvitatta a tanítványaival. Szokása volt, hogy a gyakorlatok során kerekasztal megbeszéléseken vettek részt a hallgatók, akik sokféle szempontból vitatkoztak egyes állításokon. Egyik elmélete szerint egy jó házasságban nem csak azt hisszük a másikról, hogy ő rendkívüli lény, hanem tényleg az, hiszen két ember összekapcsolódása magasabb létsíkba emeli át a párt. Ezeket a gondolatait írta meg a lelki tanácsadó könyvében: a Boldogságkeresés útjai és útvesztői címmel.
A szüleim házassága egyébként maga a csoda. Nagyon jó volt benne gyereknek lenni. Nagy kihívást jelentett nekem felnőttként, mert ilyet vagy hasonlót nagyon nehéz összehozni. A szüleim iszonyatosan vagányak voltak, az Adriai-tengeren kis felfújható gumicsónakkal eveztek át lakatlan szigetekre. Apám 5 méter magas fa kilátót ácsolt a kertünkben egymaga. Egy alul lyukas Fiat 500-assal kalandoztak Csángőföldön, még a 70-es években, amikor magyar rendszámú kocsival be se lehetett volna menni. Nem mutogatták az egymás iránt érzett szenvedélyes szeretetüket, de a közelükben mindenki pontosan érezte, hogy itt nincs szó megszokásról vagy unalomról, az ő kapcsolatuk mindig kezdésben volt, annak izgalmával és erejével.
Apám a munkái mellett folyamatosan építkezett. Felépített egy romot a Balatonon, amit mi továbbfejlesztettünk és újabb romokat újtottunk fel, így mostanra kialakult a Skrabski pince és birtok. A budapesti lakásunkat is ő újította fel. Apám mindent meg tudott szerelni.
Aztán néha festett, anyukámról képeket. Szobrot is készített, a nővéremék esküvőjére őket festette le és most készült el a rólam és a férjemről készített képpel is.
Apám nekem leginkább mégis a lovagiasság, kedvesség és a vidámság példaképe. A lovagiasságot még a nyolckerben szedte össze, ahol született, a Mária utcában. Nem ijedt meg egy kis bunyótól, ugyanakkor a hölgyeinek, azaz nekünk teljes védelmet nyújtott. Büszke volt arra, hogy egyszer egy egész bandát késztetett meghátrálásra egyedül. Mindig biztos voltam benne, hogy apám minden veszélytől meg tud védeni. Féltett az udvarlóimtól is, ezért a présházunkban az ajtó mellé egy szekercét akasztott, mondván, ezzel kergeti el, aki bántani mer. Minden fiú tudta, hogy nekem szekercés apukám van. Közben végtelenül kedves volt. Nem mindenkivel, hanem azokkal, akiket szeretett. Legjobban talán ez fog hiányozni, az a mosolygó kék elolvadás, amivel mindig megajándékozott, amikor találkoztunk, az a sok szép szó, amit nekem mondott. Mindig tündérkének hívott és legutóbbi könyvét úgy dedikálta nekem, hogy Fruzsinának, aki bearanyozza a mindennapjaimat. Úgy tudott dicsérni, hogy ellenálló lettem minden rosszindulatú bántással szemben. A vidámságot hagytam utoljára, mert a vidámsága volt a legszebb. Apám szinte minden este énekelt, kicsit hamis gitárkísérettel, a világ különböző népeinek dalaiból saját maga által fordított énekeket. A címben szereplő szöveg is egy általa fordított spirituálé:
„Oly lágyan ring a szekér, ami engem hazavisz már,
Oly lágyan szól a zene, ami engem hazahív már.
Áttekintek a Jordán felett, ami engem hazahív már,
Angyal banda engem követ, ami engem hazavisz már.”
Végül hadd legyek praktikus. Nem voltam felkészülve apám halálára, mert erre nem lehet felkészülni. Ő akkor már teljesen felkészült, megáldott mindannyiunkat és azt mondta, hogy nem fél, készen áll a nagy útra. Még ő vígasztalt minket. Amikor Karácsony napján hazahoztuk apámat, hogy otthon halhasson meg, szerencsétlenkedtünk. Nem tudtuk, hogy kell infúziót beadni, mosdatni, virrasztani. Mit kell mondani? Tíz Miatyánk után már unalmas 11-et mondani, rettenetes nézni a legszeretettebb ember szenvedését, levegő után kapkodását. A férjem hozta oda a barátja által kiadott Ars Moriendi, „A meghalás művészete” című könyvet. Ez egy olyasmi iránymutatás, mint a tibeti halottaskönyv, ami végigkíséri és tanácsokat ad a haldoklónak az útján, de katolikus szemlélettel. Felkészíti őt, hogy milyen kísértések érhetik, imákat javasol a gyászolóknak. Vasárnap hajnali négy órakor fejeztem be a könyv felolvasását. Fél ötkor halt meg az édesapám. A könyv az elengedésről ír és arról, mondjuk ki sokszor: Uram, kezedbe ajánlom apám lelkét. Csodálatos, misztikus élmény volt, szép, tényleg szép.
